2017. december 16., szombat

Múzeumi mese a reszelőnyomot hagyó folyadékról

A rovásjeles szöveget hordozó budapesti hun(?) jelvényt a Magyar Nemzeti Múzeumban helyeztem letétbe. Azt kértem cserébe és a múzeum ezt vállalta is, hogy állítsák ki a tárgyat, valamint egy tudományos igényű publikációt is jelentessenek meg róla. Ezzel az volt a célom, hogy a szakma elfogadja ezt az írásemlékünket is létezőnek. Korábban ugyanis hiába közöltem többször is, a "nagyok" nem voltak hajlandók tudomást venni róla. Például az Ómagyar  Kultúra Rovás Szakosztálya által Vékony Gábor és Libisch Győző vezetésével készített rováskorpuszból a tiltakozásom ellenére is kihagyták, sőt a tiltakozásomat (Vékony Gábor utasítására) még csak nem is jegyzőkönyvezték, bár alapító tag voltam.

A letéti szerződésben előírt múzeumi publikációnak az lett volna a feladata, hogy attól kezdve a "szakma" nyilvántartsa és tárgyalja ezt az írásemlékünket is. Mivel kezdetben öt régész is hun korinak határozta meg a leletet, a rajta lévő felirat viszont magyarul szólal meg, a dolognak kezdettől igen nagy tudományos jelentősége volt, hiszen nyilvánvalóvá tehette, hogy a finnugrizmus hazudik, amikor a hun-magyar kapcsolatokat tagadja.

A múzeumban azonban restaurálás ürügyével előbb gondosan lereszelték a felületét, majd letagadták róla a rovásjeleket is. Ez a kis cikkecske arról szól, mivel magyarázzák a múzeumban a reszelésnyomok megjelenését és az írást hordozó felület pusztítását. 


1. ábra. Restauráláshoz használatos, de reszelőnyom hagyására képtelen folyadékok (a kép csak illusztráció)

Mielőtt azonban belebonyolódnánk a témába, tisztelettel kérem az olvasót, legyen szíves az alábbi fénykép segítségével mélyen a szemembe nézni és megállapítani, hogy nagyon hülyének nézek-e ki! Van ugyanis egy gyanúm arról, miszerint a Magyar Nemzeti Múzeum vezetői annak nézhettek, ha szemrebbenés nélkül megpróbáltak megetetni az alább olvasható épületes történettel a reszelőnyomot maga után hagyó restauráló folyadékról (mert az általuk előadottak csak egy effajta folyadék léte esetén lennének elképzelhetőek).



2. ábra. Úgy nézek ki, mint akit egy szégyenletes mesével megetethetnek?



Ezt a magyarázatot a reszelőnyomot hagyó folyadékról 2017. december 15-én hallottam másodszor a Magyar Nemzeti Múzeum tisztelt vezetői körében. Mivel első ízben nem borítottam rájuk az asztalt, nekibátorodva megismételték másodszor is. Csak otthon, estefelé tátottam el tőle a számat. Mert  a rezzenéstelen arc is lehet hasznos egy tárgyalás során, de azért a történetmondó teljesítményt is honorálni illik valamikor. 

Másodszor egy rokonszenves arcú fiatalember adta elő a 2017. december 15-i megbeszélésünkön. Az előadását meghallgatta Varga Benedek főigazgató úr, Tomka Gábor főigazgató-helyettes úr, valamint Szenthe Rudolf muzeológus úr is, de egyikük sem tiltakozott, egyikük sem nyikkant meg a restaurálási mesedélután hallatán. Sőt talán alkotó módon részt is vehettek az előadás előkészítésében. A történetet előadó becsületes képű fiatalember rezzenéstelen arccal mondta fel a leckét. A nyugalom megőrzése fontos dolog, mert a határon a drogcsempészek rendszeresen úgy buknak le, hogy látszik rajtuk a feszültség. Nos, ez a fiatalember talán gyakorolhatott a tükör előtt, mert nem tűnt fel az arcán a szégyen nyoma. Persze az is köztudott, hogy én ezeket a lelki rezdüléseket nem szoktam észrevenni, erre a célra a nők alkalmasabbak. Egy nőnek talán feltűnt volna, hogy ez a derék fiatalember nagyon óvatosan, szinte félénken adta elő a történetet. Gondolom ez így szokott lenni a  színinövendékek vizsgaelőadásain is, amitől nagyban függ a színészjelöltek további sorsa.

Ha jól emlékszem, ő volt a restaurátorműhely vezetője. Szerinte a reszelőnyomok eleve rajta voltak a tárgyon, csak a korróziós kéreg takarta le őket. Amikor aztán a restaurálás során egy különleges folyadékkal kezelték a tárgy felületét, akkor eltűnt a korróziós kéreg és előtűntek a reszelőnyomok is. Azaz nem a folyadéknak tulajdonították a reszelőnyomok keletkezését, a folyadék szerintük csak feltárta azokat. Ez a folyadék azonban - ha valóban a folyadékkal való kezelés hatására tűntek elő a reszelőnyomok, mint azt állítják - nem tárhatta fel a nem létező régi reszelésnyomokat, legfeljebb okozhatta azokat - ha létezik ilyen folyadék. A Magyar Nemzeti Múzeumot vakon tisztelő közember aligha helyezkedhet más véleményre, mint hogy ilyen karcos folyadéknak léteznie kell, mert egyébként a múzeumi történet nem stimmel.

Vagyis a történetnek több hihetetlen eleme van, amint az egy igazi meséhez illik is.


Nem igaz a korróziós réteg általi takarásról adott múzeumi magyarázat

Azért nem, mert a tárgynak csak kis felülete korrodálódott, miközben a reszelésnyomok a tárgy egész felületén megjelentek a barbár "restaurálás" után. Az alábbi képeken (3. és 4. ábra) jól látható, hogy a leadáskor a rovás "a" és "harmadik k" jelek közötti felületen semmiféle reszelésnyom nem volt. Ez egy ép és sima fémfelület, ahol előzőleg évszázadokig nem voltak reszelőnyomok. A tárgynak ezen az érintetlen részén a készítése óta csak a felület színeződött el valamelyest.

Vér Sándor szakértő a Szegedi Rovásírók Egyesülete képviseletében vett részt a lelet értékelésében. Szakvéleményt is készített A budapesti hun jelvény vizsgálata címmel. E lelkiismeretes és szakszerű leírásban kifejtett véleménye szerint a lelet részben "visszaásványosodott" (malachit és talán kuprit keletkezett a felület repedéseiben, amint a csapok réseiben is kristályok keletkeztek). Ez azt bizonyítja, hogy a jelvény "nagyon hosszú időt töltött a természetben, s a megmunkált fém lassan kezd visszaalakulni a természetes érc állapotba”. Ez a földben töltött "nagyon hosszú idő" is csak a két jel közötti felület egyenletes és természetes mértékű elszíneződését okozta.

A székely "a" és "harmadik k" közötti sima felületen (a lelet hasonlóképpen sima további részleteihez hasonlóan) sem a tárgy készítésekor, sem a földben töltött idő alatt, egészen a "restaurálásig" nem voltak reszelőnyomok. Ebből - a múzeumi mese alapján, ha az igaz lenne - az következne, hogy egy különleges hatású restauráló folyadék okozta a reszelőnyomok megjelenését. Ilyen folyadék azonban nem létezhet, mert pl. egy maró hatású folyadék nem hagy maga után párhuzamos barázdákat. Párhuzamos csíkokat okozó restauráló folyadék létét a múzeum eddig még nem bizonyította, ezért az a sejtésünk, hogy ilyen (reszelőnyomot hagyó) folyadék nem is létezik. A reszelőnyomok - a múzeum állításával szemben - nem a restauráló folyadékkal való kezelés következtében váltak láthatóvá.

A fentiekből nyilvánvaló, hogy a múzeumban előadott történet a reszelőnyomok régi keletkezéséről nem vehető igazán komolyan. A két jel között nem volt korróziós réteg, ezért az nem is takarhatott el reszelőnyomokat, amelyek egykori létezését egyébként sem támasztja alá semmi a gyermeteg múzeumi mesén kívül. Ebből következően a barázdákat nem tárhatta fel a nemlétező korrózióréteget eltávolító restauráló folyadék sem. Hiszen a fényképek és szükség esetén az azok hitelét garantáló tanúvallomások meggyőzően igazolják, hogy sem korrózióréteg, sem barázda nem volt a két jel között és a hasonló sima felületeken. A múzeumi mese helyett valami hihetőbbet kell valószínűnek tartanunk, például azt, hogy a reszelőnyomokat reszelő hagyta maga után a barbár módon végzett "restaurálás" során és a múzeum nem mond igazat.


3. ábra. A hun(?) jelvény három állapota: leadáskori (fent), reszelés után (középen) és polírozás után (lent)





4. ábra. A lelet három betűt tartalmazó részletén jól látszanak a "restaurálás" lépései: a leadáskori (fent), a reszelés utáni (középen) és a polírozás utáni felület (lent)



A reszelőbarázdák tisztasága is cáfolja a múzeumi mesét ezek régi voltáról

A múzeumban előadott magyarázat szerint ezek a reszelőnyomok régiek, még a tárgy használata során, a földbe kerülés előtt (azaz Vér Sándor szakvéleménye szerint nagyon hosszú idővel ezelőtt) keletkeztek, a restaurálás során a restauráló folyadék csupán feltárta azokat. Nos ezt a múzeumi magyarázkodást az is cáfolja, hogy a valóban régi bemélyedésekben kosz és ásványosodás mutatható ki, míg a reszelőnyomok kifogástalanul frissnek és tisztának mutatkoznak.


Ilyen régi bemélyedésnek számítanak a jelek is, amelyekről ezt írja a szakértő: "Az írt oldalon a jeleket egyértelműen poncolásos technikával készítették. Az is megállapítható, hogy a szerszám éle kissé féloldalas volt. A jelek árkaiban jól látható a korrózió nyoma, tehát csaknem bizonyos, hogy a jelek a fémmel azonos idejűek". Hozzátehetjük, hogy a fenti fényképeken a jelek sötétebbek a reszelőnyomoknál s ez a sötétebb árnyalat nem árnyéknak köszönhető (mert a megvilágított oldal is sötétebb), hanem az évszázadok alatt a fémhez kötődött kosztól és a keletkező ásványoktól.

Még világosabban cáfolja a végiggondolatlan múzeumi álláspontot a leletnek a székely írás "sz" betűjével azonosítható első betűje (5. ábra). Ezt a jelet annyira megrongálta a múzeumi "restaurálás", hogy az szinte teljesen eltűnt. Az egykor volt és a leadáskori fényképen látható mélyedése szinte teljesen eltűnt, a jel egykori létét már csak egy koszcsík jelzi. A koszcsík azonban megmaradt. Sem a reszelés, sem a polírozás, sem a restauráló folyadék nem volt képes az "sz" betűből maradt elszíneződés eltüntetésére. Ez azért érdekes, mert ezzel szemben a reszelőnyomok tökéletesen frissek. Ha ezek az "sz" betűvel azonos korúak lennének, akkor ugyanolyan szürkének kellene lenniük, mint az "sz" betű. 

Jellemző, hogy az "sz" betű árkának reszelés és polírozás utáni maradéka egyformán szürke a korrózióval borított felső és a korrózióval nem borított alsó részén is. Ebből következően sem a korróziós rétegnek, sem a restauráló folyadéknak semmilyen hatása nem volt a régi árkok szürke színére, azok a régi árkok esetében a legbarbárabb "restaurálás" ellenére is szürkék maradtak. Ha tehát a reszelésnyomok friss sárgák, akkor azok újak és a "restaurálás" során, a Magyar Nemzeti Múzeumba történt leadás után keletkeztek.  

Mivel a régi mélyedések antik szürkék, a reszelőnyomok ellenben recens sárgák, ez az ellentmondás is cáfolja a múzeum minden alapot nélkülöző teóriáját, amellyel talán a restaurálás ürügyével elkövetett leletpusztítást kívánhatják leplezni. Nem sikerült.


A múzeumban letört vascsap friss törési felületén is reszelőnyomok vannak



Vér Sándor fémipari szakértő a reszelés után, de még a polírozás előtt a Magyar Nemzeti Múzeumban készített fényképfelvételeket a hun(?) jelvényről egy spektív, azaz nagyításra képes vizsgálócső segítségével. Ezeket pontos leírással csatolta a szakvéleményéhez, amelyért itt is köszönetet mondok. 





5. ábra. A Vér Sándor szakvéleményéhez csatolt fényképek közül: áttekintő kép a múzeumban lereszelt lelet elő- és hátlapjáról (fent), a vascsap hátoldalon látható frissen letört és lereszelt maradékának felülete a mikroszkóppal készített 1-es és 5-ös képen (középen és lent)


Az 5. ábra középső és alsó fényképe azért perdöntő a múzeumi reszelés kérdésében, mert a tárgyon egykor létezett szegecs, vagy vastű rézlemezben megmaradt csonkja a múzeumban törött le. Az 5. ábrán lévő fényképeken látható vascsonk-felület a múzeumi leadás után keletkezett friss törésfelület. 

A leadáskor ugyanis még egy 1.5-2 mm-es, grafitceruza beléhez hasonló kis fekete csonk állt ki a rézlemezből. E csonk létét a letéti szerzős 1. sz. mellékletét képező dokumentum igazolja Hajnal Zsuzsa muzeológus aláírásával (6. ábra). A vascsonk léte belátható a leletről készült korai fényképek alapján is (7. és 8. ábra).

Ha a lemez elkeskenyedő aljából hátul kiálló, 1.5-2 mm-es vascsonk a leadáskor (6. ábra) és azt követően egy rövid ideig még létezett (7. ábra), akkor a vascsonk törési felülete és a rajta lévő reszelőnyomok is a múzeumban keletkeztek. Sőt, mivel a csonkon lévő reszelésnyomok folyamatosak a csonk melletti felületen is, ebből az derül ki, hogy a tárgy felületét a vascsonk letörését követően már a múzeumban reszelték le. Ezek a körülmények újfent csak cáfolják a Magyar Nemzeti Múzeumban a reszelőnyomok régi voltáról íróasztal mellett kiagyalt átlátszó és hajmeresztő történetet. 


6. ábra. A letéti szerződés 1. sz. melléklete, amely igazolja a vascsap csonkjának leadáskori létezését


7. ábra. A múzeumban készült felvétel, amelynek jellegzetessége, hogy az előlap árnyéka az alsó, elkeskenyedő résznél vastagabb (mert a kiálló vascsonk megemeli a tárgyat), a hátlap esetében azonban keskenyebb (mert itt a vascsonk felénk állván nem emeli meg a tárgyat)



8. ábra. Az árnyéknak az alsó, elkeskenyedő résznél való feltűnő megvastagodása a vascsonknak köszönhető, amely a lelet alsó végét megemelte 


A mérési eredményt rögzítő dokumentumok szerint 2 mm-t reszeltek le a tárgy hosszából

A jelvény letétbe helyezését követően, de még a reszelés előtt a múzeumban lemérték a tárgy hosszát (ez 44 mm-nek adódott) és lefényképezték az elő- és hátlapját is. Ezt a fényképet megkaptam én is, rajta a hosszúság adatával (7. ábra).

A reszelés után, de még a polírozás előtt mérte meg a jelvény hosszát Vér Sándor szakértő egy pontos tolómérővel és ez a távolság 42.4 mm volt (Vér Sándor: A hun jelvény vizsgálata, 2011., kézirat, 2. oldal.) 

A polírozás után mérte meg a jelvény hosszát Tomka Gábor főigazgató-helyettes úr a múzeumi letéti szerződésben vállalt tudományos igényű publikáció számára, amelyben 42 mm-es tárgyhossz szerepel (Beatus homo qui invenit sapientiam, ünnepi kötet Tomka Péter 75. születésnapjára,  Győr, 2016., 727. oldal).

Ezek a mérési adatok monoton csökkenő tendenciát mutatnak és egybecsengenek a fenti adatokkal, bizonyítékokkal és gondolatmenetekkel. Ugyanazt bizonyítják, mint amit fentebb is kifejtettünk: a Magyar Nemzeti Múzeumban a letétbe helyezést követően lereszelték a tárgy felületét. 


Utóhang, amely egyúttal az akadémikus "tudomány" vonatkozó részlegét is dicséri 

A múzeumban a reszelőnyomok keletkezéséről adott szégyenletes magyarázkodás csúfos kudarcából is az derül ki, hogy a közpénzen fenntartott múzeum - a jelek szerint - nem hajlandó és nem is képes alapos munkát végezni. Inkább egy távolról sem becsületes magyarázatot vág az őket eltartó közönség képébe. Ez a mellébeszélés jobban mehet nekik, mint a tisztességes munka. 

A valótlan történeteik azonban - legyen szó az írásjelek vagy akár a reszelésnyomok értékeléséről - azonnal lelepleződnek, ha egy kicsit megkaparjuk rajtuk a zománcot. Akarom mondani: a korróziós réteget.






További cikkek

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése