Oldalcsoportok

▼

2021. szeptember 30., csütörtök

Az MTA rováskorpusza Pray György véleményét idézi a székely írásról

Mint azt az idén megjelent rováskorpusz írja, Pray, a XVIII. századi "magyar kritikai történetírás legnagyobb alakja" (1) nem értett egyet Bél Mátyás álláspontjával, aki a székely írást hun eredetűnek tartotta. Pray szerint a székely írás a gótoktól származhat, akik a hunokat megelőzően laktak Erdélyben. Szerinte a székely írás jobban hasonlít a gótok írására, mint az ótürk (nála még "szkíta-mongol") írásra. Természetesen ezek a találgatások és módszertelen hasonlítgatások még semmiféle tudományos jelentőséggel nem bírnak, némelyik alig több puszta tudománytörténeti érdekességnél.

Ha másért nem, legalább a kínai-magyar közös szervezésben készülő hun kiállítás miatt ideje lenne pedig rendbetenni ezt a kérdést. A tárlókban ugyanis elkerülhetetlenül ki lesznek állítva magyarul elolvasható hun hieroglifikus nyelvemlékek is. S a kiállításon illik majd valamit mondani a hunok nyelvéről. Igen nagy szégyen lenne, ha a hun nyelvemlékek hasznosítatlanul maradnának s a magyarországi rovológia e kapitális csődjéről ország-világ győződhetne meg.


1. ábra. Az MTA rováskorpusza és az ótürk Irq bitig "Jóslások könyve" (egy IX. századi kézirat Dunhuangból, a Stein Aurél által fellelt iratok közül) , amelynek írásképe közel állhat a Pray által említett "szkíta" levéléhez


Van azonban egy érdekes és figyelemre méltó adat is Pray munkáiban. Megemlíti ugyanis, hogy "Disabulus követeket küldött, melyek között volt Maniachus is ... Ez, miután sok hófödte területen áthatolt, Bizáncba érkezett az ajándékokkal, melyek a Császárhoz méltóak voltak és ami újdonságnak számított, szkítául írt levelekkel". 

Disabulos a nyugati türk kagán, Istemi egyik neve volt. Ez a hír is csak arról tanúskodik, hogy a "szkíták" (a nyugati türkök) 568-ban, amikor a bizánci követjárás történt, le tudták jegyezni a saját nyelvüket valamilyen írással. Azt azonban nem lehet tudni, hogy ez alatt milyen nyelvet és milyen írást érthetünk. 

Mindössze azt bizonyítja ez az adat, hogy a sztyeppi népek az avar és türk időkben használtak írást. A türkökről az a hír járja, hogy átvették korábbi uraiktól, a hunoktól az adminisztráció szokásait, ami alapján esetleg következtetni lehet a hun írás valamiféle átvételére is, ez azonban nem bizonyosság.


2. ábra. A szójelekből álló énlakai Egy isten mondatjel és a jellegében hozzá hasonló, szintén szójelekből összerakott hun előképe (MNM), amelynek olvasata: Magasságos Dana isten köve, jobb szélen lentről felfele a székely írás "d" (Dana), ten és ős jelei



Jegyzet

(1) Az MTA szerzői csak így tudták értékelni azt a tényt, hogy Pray György vitatta Bél Mátyás álláspontját, miszerint a székely írást a hunoktól örököltük. Azóta ugyan kiderült, hogy a hun-magyar hagyományt tisztelő Bélnek volt igaza (2. ábra), a megszálló germánságot túlbecsülő Pray pedig tévedett. Ez az értékelés újfent azt a gyanúnkat erősíti meg, hogy a finnugrista történelemszemlélet legfontosabb irányelve a hun-magyar azonosság tagadása.


Irodalom

Benkő Elek - Sándor Klára - Vásáry István: A székely írás emlékei. Corpus Monumentorum Alphabeto Siculio Exaratorum, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2021.

Varga Géza: Sándor Klára "cáfolatának" cáfolata a hun-magyar írás kérdéskörben

Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.

Varga Géza: Az énlakai Egy Isten mondatjel

Varga Géza: Magyarországi hun tulipán hieroglifikus mondata

Varga Géza: Hun és avar tartalom

Varga Géza: A legkorábbi magyar nyelvemlékek



Varga Géza

dátum: Nincsenek megjegyzések:

2021. szeptember 29., szerda

Az MTA rováskorpusza a Bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókáról

Az akadémikus áltudomány évszázada próbálja meg letuszkolni a torkunkon azt a prekoncepcióját, hogy a székely írás alfabetikus (1), kizárólag a székelyek használták (2) és az arameus-szogd-ótürk írásfolyamon keresztül végső soron a sémi írásokból származik (3). Ezt a téveszme-sort képviseli a most megjelent MTA rováskorpusz is. A korpusz szerzői elszólták magukat, mert a megfogalmazásukból kiderül, hogy az eredeztetés-elméletüket cáfoló Bodrog-alsóbűi rovásemléket pusztán azért tették a Bizonytalan jellegű feliratok fejezetbe, mert nem székelyek lakta területen került elő. Ez azt bizonyítja, hogy a kötet szerzői fordítva ülnek a lovon: nem a létező emlékek és összefüggéseik alapján alkotnak eredeztetés-elméletet, hanem az eredeztetési prekoncepciójukhoz próbálják igazítani a valóságot (4). 



1/a. ábra. Az MTA rováskorpusza partvonalon kívülre tette a Bodrog-alsóbűi rovásemléket, mert cáfolta a téveszméiket


1/b. ábra. A Bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókatöredék elolvasott jelei, az olvasat lentről felfele és jobbról balra: Nagyon nagy Lyukónak



1/c. ábra. A Bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókatöredék fényképe


Ezt írja az MTA rováskorpusza e leleten lévő írásemlékről, pontosabban a jelek egy részéről: 

"A töredéken négy jel látható ... A bekarcolt jelek mindegyike megtalálható a székely írás ábécéjében, ami a 10. századi ... leletet potenciálisan a korai székelyekhez közelíti, ezt az összefüggést azonban egyelőre csak további kutatást igénylő településtörténeti kombinációkkal lehet támogatni. Ezért szerepel a lelet a bizonytalan emlékek között. Vékony Gábor a székely ábécé segítségével magyar nyelvű olvasatot javasolt: FONAK, azaz ... fúnák" 

Ebben a rövid akadémikus leírásban is több tévedés található. A feliratnak nem négy, hanem hat jele azonosítható a székely írás jeleivel (az alsó sorban két nagy szójel van, amit figyelmen kívül hagytak, talán mert semmit sem tudtak vele kezdeni). Tekintve, hogy a szöveg jelei között összesen három szójel van, nem pontos az ábécé kifejezés használata, hiszen azokban elvileg csak egyetlen hangot jelölő betűk szerepelhetnének. Vékony Gábor olvasata nem felel meg a emléken lévő jeleknek, mert az agyagtöredéken nincs "f" betű (ez lenne szerinte a jobbról első jel, valójában ez a lyuk szójele). S a szövegben lévő "o/ó" betűt (a jobbról második jelet) sincs oka "u/ú"-nak olvasni, vagy magyarázni. A fúnák-ot helyesen egyébként is fúnék-nak kellett volna írni, aminek semmi akadálya nem lett volna, hiszen volt "e/é" rovásbetűnk. Azaz itt sem stimmel a rováskorpusz által egyedül ismertetett olvasat. Ám a legborzasztóbb az, hogy ezt a sokszor emlegetett rovásemlékünket csak azért tették a partvonalon kívülre, mert nem lehet székelyekhez kötni, ami cáfolja a szerzőknek a székely írás végső soron sémi eredetéről vallott megalapozatlan prekoncepcióját.

Amennyiben szójelként hasznosítjuk a szójeleket, akkor minden nyakatekert magyarázkodás és hamisítás nélkül elolvasható a Nagyon nagy Lyukónak mondat. (Vékony Gábor, aki egy személyes beszélgetésünkben jelét adta, miszerint tud a jelazonosítás hibájáról, képes volt odarajzolni a nem létező kis x-et a jobbról első jel közepébe, hogy egy fúvókán a fúnék szót olvashassa.) 

A hun és avar hieroglifikus nyelvemlékeken ismételten megtalálható a nagyon nagy szerkezet és Lyukó napisten neve is. A szójellel írt szótőre és a betűkkel írt ragozásra is vannak további példáink.


Jegyzetek

(1) A székely írásnak van egy kitűnő ábécéje, ám az egy hangot jelölő betűkön kívül (ezek alkotják az ábécét) szótag-, szó- és mondatjelekkel is rendelkezik. Ezért a székely írást nem lehet minden további nélkül alfabetikusként kezelni. Az egyiptomi hieroglif írást, amelynek a szójelei mellett van egy 28 mássalhangzójelből álló betűkészlete is, nem alfabetikusnak, hanem hieroglifikusnak tartják. Hasonló a helyzet a székely írás esetében is: már Veit Gailel megírta az 1500-as években, hogy a székelyeknek szó- és mondatjelei is vannak. Ezt a híradását az MTA rováskorpusza is közli, ám ezt az adatot nem hasznosítja a következtetéseiben. Nyilvánvaló, hogy szó- és mondatjeleinket nem lehet a sémi írásokból származtatni, mert ott ilyenek nem léteznek.

A szó- és mondatjeleinket a Magyar hieroglif írás c. kötetben soroltam fel, felmutatva őket a népi, uralmi és vallási jelkészletben. Még az államcímerünkben is szerepel az Egy országa hieroglifikus mondat. Csak az akadémikus áltudomány hazug prekoncepciójának és évszázados népbutításának köszönhető, hogy a köztudomás számára meglepő a hieroglifáink (vallásos jelentőségű szójeleink) léte. Az MTA most megjelent rováskorpusza alkalmat ad az ellenőrzésre, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy azon írásemlékeink olvasatával nem jut dűlőre a "szakma", amelyekben szójel is van. Ilyen például a székelyderzsi rovásírásos tégla és a most tárgyalt Bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókatöredék is. Ha ezekben figyelembe vesszük a szójeleket is (erre azonban nem volt hajlandó a rováskorpusz szerzőgárdája), akkor rögvest értelmes olvasatot kapunk. E "tudós szabotázs" miatt több ismert rovásemlékünk helyes olvasata nem válhatott közismertté és a közönség jó része a "szakma" tudatos félrevezető tevékenysége miatt nem ismeri a székely írás valódi természetét. Az MTA rováskorpusza is megelégszik a sok, egymásnak és a létező jeleknek is ellentmondó téves olvasat felsorolásával a fent említett esetekben. A szakterület legújabb felismeréseinek (hieroglifáink létének) tudomásul vétele nélkül a rováskorpusz egy hamis, félrevezető torzó lett.  

(2) A rováskorpusz szerzői azon az alátámasztást nélkülöző állásponton vannak, hogy a székely írás csak a székelyek írása. Szerintük a székelység eredetileg egy török népcsoport volt, amelyik még az ótürk világból hozta magával az írását, ám időközben az írásával együtt elmagyarosodott. 

Ennek az íróasztal mellett kiagyalt magyar- és tudományellenes hipotézisnek a tarthatatlanságát Benkő Loránd már kimutatta, megállapítván, hogy a székelyeknek nincs is önálló székely nyelvjárása, a nyugati tömbmagyarság nyelvjárásainak megfelelői találhatók meg a székelyeknél is. A székelyek által használt magyar nyelv semmi nyomát nem mutatja annak, hogy valaha is török nyelvűek lettek volna. Mégis, a rovásírás végső soron sémi eredeztetésének fenntarthatósága érdekében(?) a rováskorpusz szerzői a székely területeken kívüli leleteket kizárják a korpuszból, vagy a hamisítványok és bizonytalanok közé teszik. Ennek megfelelően kimaradt a korpuszból a karcag-orgondaszentmiklósi csatkarika, a berekböszörményi gyűrű, a budapesti késő-középkori jelvény és leletcsoportja, a Bodrog-alsóbűi nyelvemlék pedig a bizonytalanok között van megemlítve. 

Cáfolja az idegenektől való eredeztetést az a tény is, hogy a székely írás jelei megtalálhatók a magyar népi, uralmi és vallási jelhasználatban, valamint a szkíta. hun, avar és honfoglalás kori régészeti leleteken is. A magyarság mindig is rendelkezett ezekkel a jelekkel és bármikor képes volt azt az igényekhez igazítani, azaz nem volt szüksége az írás idegenektől való átvételére. E népi kapcsolat fel nem ismerése az alapvető oka annak, hogy az akadémikus áltudomány és az autodidakták eredeztetési kísérletei egyaránt csak a kiötlőik hozzá nem értéséről és prekoncepciójáról árulkodnak. 

(3) A székely írás jeleinek számát senki sem számolta meg hitelt érdemlően. Thelegdi János ugyan 1598-ban közölte az általa ismert 65 jelet, ám más írásemlékekben további jelek is vannak. A teljes jelkészlet korrekt felmérése nem történhet meg addig, amíg a "szakma" szabotálja a székely írás tudományos igényű leírását (nem hajlandó tudni a szó- és mondatjeleinkről). Az MTA rováskorpusza annak bizonyítéka, hogy az elvi kérdések tisztázása nélkül lehetetlen a székely írás emlékeinek becsületes számbavétele. 

A modern korok kutatói megelégszenek az egy hangot jelölő betűk számának megadásával, Vásáry István egy ELTÉ-n tartott előadásán hozzá intézett kérdésemre válaszolva kifejezetten meg is fogalmazta, hogy a többi nem számít. Talán azért, mert a székely írás kb. 100 jele nem vezethető le az arameus írás 18 jeléből? Egy effajta levezetés illuzórikussága különösen szembetűnő, ha kitekintünk a rokon írásrendszerek felé is (tulajdonképpen minden írás rokona minden írásnak). 

A székely írás jeleinek 49 formai párhuzama van a Tordos-Vincsa kultúra jelkészletében, a kínai írásban pedig legalább 50. Több tucatnyi a magyar népi jelhasználatban meglévő, a hímes tojásokon és a fazekasedényeken máig alkalmazott, székelyhez hasonló jelek száma is. A sémi kultúrprioritás ábrándja sohasem volt megalapozott, a legújabb felismerések pedig végképp komolytalanná teszik a hangoztatóit. Ezt az új felismerést (hogy az írásrendszerek monogenezis útján alakultak ki még a kőkorban s e kőkori ősírás legjobban a székely írás előzményére, a magyar hieroglif írásra hasonlít) nem lehet véka alatt tartani. A tudomány fejlődése, a kutatás eredményessége lenullázza a szemellenzős szerzők teljesítményét. 

Például Genevieve von Petzinger végigjárta a kontinensek barlangjait és összeszedte az ott látható 40 - 10 ezer éves jeleket. Mivel ezek mindegyik kontinensen nagyjából hasonlóak voltak, ebből - helyesen - arra következtetett, hogy ez a közös jelkészlet még egy kőkori közös őshazában, Afrikában alakulhatott ki. Jellemző, hogy az Ausztráliában általa talált 17 jelből 10 egyezik meg székely rovásjelekkel. Ezzel alátámasztotta az 1993-ban Nemetz Tiborral elvégzett valószínűségszámításunkat. Ez a számítás bizonyította, hogy a hasonlóság a jelek világában is a rokonság jele s a világ majd minden írás- és jelrendszerében meglévő székelyazonos jelek nem a véletlennek, hanem az írásrendszerek genetikus kapcsolatának köszönhetőek.   

(4) A kötet egyik szerzője, Sándor Klára, a nikolsburgi ábécé "tprus" (tapar us "szabír ős") jelének félremagyarázatakor már bebizonyította, hogy ha az akadémikus áltudomány téveszméjéhez nem igazodik a forrás, akkor azt skrupulus nélkül felülbírálja és "megforráskritizálja", csak hogy ki ne derüljön a magyarok és a szabírhunok azonossága, meg a székely írás szó- és mondatjeleinek léte. Erről bővebben írtam A temporius-téveszme diadalútja c. cikkemben.


Irodalom

Varga Géza: A székelyderzsi Dana ten mondatjel és társai


Varga Géza: Népi tartalom

Varga Géza: Magyar hieroglif írás









dátum: 1 megjegyzés:

Gyilkos szó-e a honfoglalás?

A Pesti tévé Boomerlázadás c. műsorában Mészáros Nóra és Stefka István vendége Grandpierre Attila csillagász, író, zenész volt.



1. ábra. A rakamazi honfoglalás kori turulos korongon olvasható hieroglifikus jó sar ős ten (mai magyarsággal: Jóságos Úristen) mondat

Grandpierre Attila a műsorban kifejtette, hogy miért volt fontos történész édesapjának és neki is, hogy a magyarok őstörténetét kutassa és terjessze. Beavatta a nézőket, hogy miért gyilkos szavak a honfoglalás, a kalandozások és mi az oka annak, hogy a finnugor nyelvcsalád részeként hirdetik a magyar nyelvet. Kiderült, hogy a magyar krónikák mindegyike a „hazajövetel” és a „visszajövetel” szót használja a honfoglalás helyett, szó sincs tehát erőszakos területelvételről. A csillagász véleménye szerint felháborító, ha egy népnek a nemzeti önérzetébe belegázolnak. Szerinte ez az emberi együttérzésnek és a tudománynak is ellentmond.

Ám - Grandpierre Attila véleményével ellentétben - a honfoglalás szó nem gyilkos, a használatával senki sem gázol a nemzeti önérzetbe és persze nem mond ellent sem az emberi együttérzésnek, sem a tudománynak. Sajnálatos, hogy e derék embereknek ellent kell mondanom és a védelmembe kell vennem a honfoglalás szót, mert nincs igazuk. Ez az egész hisztériakeltés és felesleges műbalhé értelmetlenül akadályozhatja a nemzet érdekében végzett tudományos kutatást és ismeretterjesztést. (1) 

Grandpierre Attila rokonszenves és egyébként okos ember, de - sajnos - ebben az esetben jól érzékelhetően nem szakemberként szólt a felvetett kérdésekhez. Például - állításával ellentétben - a székely és a magyar nem két nép. Ez egy akkora nemzet- és tudományellenes tévedés, hogy a fal adja a másikat. Hasonló a helyzet a honfoglalás szó jelentését és alkalmazását illetően is.

Én magam is használom a honfoglalás szót a dolgozataimban és a jövőben is használni fogom, mert pontosan és röviden meg lehet vele határozni az időszakot s mert a tudományban ez egy meggyökeresedett és jól használható kifejezés. A szóhasználat ellen felhozott kifogás egy nyelvi tévedésen alapul: a honfoglalás szó ugyanis nem feltétlenül jelent véres foglalást (egy széken is helyet lehet foglalni minden harc és vérontás nélkül). Ráadásul Árpád apánk bevonulása nem is volt teljesen mentes minden véres ütközettől. Például Nyitra vidékén néhány szlovén mégis csak elesett a magyarok nyilaitól és egyes források Szvatopluk halálát is a honfoglalóknak róják fel. 

Ami a honfoglalás szó gyilkos voltát illeti, ezzel nem kellene a tájékozatlan tömeget heccelni. Az átlagember befolyásolható, de nem azt kell elérni a tájékoztatás segítségével, hogy a nemzeti érzelmű tömeg jó része téveszmék rabja legyen. A krónikák valóban visszatérésről beszélnek, de ez még nem akadálya a honfoglalás szó használatának, mert a kettő nem mond ellent egymásnak. Jobban kell ismernünk a magyar nyelvet és konkrétan a foglalás szó jelentését. Ugyanis mindegyik visszatérő nép egyúttal helyet is foglalt a Kárpát-medencében. Árpád apánk a beérkezésekor lecserélte a helyi uralkodó réteget, vagy annak jó részét (mesteri eljárással a saját híveivé tette őket, ugyanis más területeken adott nekik birtokot, azaz a régi kapcsolatrendszerüket elveszítették, de az új birtokon már rá voltak szorulva a bevonuló magyarok támogatására).

Tehát nem igaz, hogy a honfoglalás csak véres foglalást jelenthet. Ha valaki helyet foglal egy székben és hazában, az megtörténhet békésen, minden vér nélkül is. A legfontosabb, hogy a honfoglalás egy bejáratott fogalom, jól azonosítható eseményt, Árpád magyar népének bevonulását jelenti. Azaz van egy szakkifejezés, amiben végre mindenki egyetért (legalább az időbeli azonosításában). Nem kellene ezt mesterségesen, holmi felesleges hangulatkeltés érdekében megzavarni. 

Például miként emésztik meg a nem túl okos hangulatkeltők László Gyula kettős honfoglalás kifejezését? Ebben a szóhasználatban a hibásnak vélt honfoglalás szó segítségével fogalmazódik meg a kívánt visszatérés fogalom. Sőt, óh borzalom, lehet tovább is fokozni a feszültséget, mert László Gyula azt mondta a tanítványainak (az egyikük mesélte), hogy a hármas honfoglalás kérdésének felvetését rájuk bízza. 

Elkerülhető és tökéletesen szükségtelen ennek a honfoglalás szónak a kiátkozása. Nem több egy oktalan és szükségtelen politikai hecckampánynál, aminek a célja sem kristálytiszta (mert a felhozott érvek nem igazak). Azok szoktak ilyesmin lovagolni, akiknek valódi kutatási ötlete nincs, vagy visszariadnak a vele való bíbelődés sok munkájától. 

Van, vagy lenne több, sokkal időszerűbb és hasznosabb kérdés is, amit meg kellene, lehetne tárgyalni a nyilvánosság előtt. Jobb lenne, ha a szeretve tisztelt Attila is jobb ügy érdekében használná fel a nyilvánosságot, ami a rendelkezésére áll. Például síkra szállhatna a honfoglalók magyarságának védelme érdekében, a rendelkezésünkre álló magyar hieroglifikus nyelvemlékek felmutatásával. Mert az valóban szégyen, hogy egyesek genetikai adatok alapján kétségbe vonják a honfoglaló magyarok magyarságát, miközben egy sor magyarul megszólaló nyelvemlékünk van e korból. Csak persze dermedten állnak e nyelvemlékek előtt, mert könnyebb egy szó használatába belekötni, mint elmélyedni a székely írás eredetének kérdésében és megérteni, hasznosítani az újabb felfedezéseket, a honfoglalók által hátrahagyott magyar szójeles nyelvemlékek esetét. 

Nem kell fölösleges vitákat kelteni a nemzeti oldalon és a szakterületen belül, hanem tudatosítani kell az értelmiségben az előttünk álló valódi szakmai feladatokat és a nemzeti értelmiség segítségét kell kérni a megoldás, a muszkahagyott akadémikus ellenállás legyőzése érdekében. Például, hogy a honfoglalók magyarságát ne kérdőjelezhessék meg genetikai alapon (mert a gének nem rögzítik a nyelvet), amikor eleink jól olvasható nyelvemlékeket is hagytak hátra. Ez persze túl bonyolult kérdés lehet ahhoz, hogy érdemben hozzászóljanak a honfoglalás szó gumicsontján feleslegesen rágódók.



Jegyzet

(1) Jellemző és sajnos általános, hogy amikor közzéteszem valamelyik cikkemet a közösségi felületeken, amely írásomban a szkíták, hunok, avarok és honfoglaló magyarok azonos nyelvének (azaz a többszöri visszatérésnek) a hieroglifikus bizonyítékait tárom a közönség elé, ám a címben szerepel a honfoglalás szó, akkor százan is hörögnek e szóhasználat ellen, amíg valaki végre tanújelét adja annak, hogy a cikket is elolvasta, és megértette. Ez a tömeg és a hangulatkeltők szégyene. A nyilvánosság befolyásolásának lehetősége felelősségteljes poszt, amivel okosan és hasznosan kellene élni.


Irodalom






dátum: 2 megjegyzés:

2021. szeptember 28., kedd

MTA rováskorpusz kontra MKI: hamis-e a Somogyi-hagyaték?

Egy korábbi, a Csalások a tudományban, a Magyar Természettudományi Társaság konferenciája címet viselő cikkben érintőlegesen foglalkoztam már a Somogyi-hagyatékkal. Ezen a 2019-es konferencián ugyanis Vásáry István a rovásírás területén elkövetett csalásokról beszélt, közöttük megemlítve a Somogyi-hagyatékot is. Álláspontját a most megjelent MTA rováskorpuszban bővebben is megismételte (1). 

Ez az év - a jelek szerint - e téma ismételt emlegetésével telik. A szorgalmas Mandics György ugyanis beszélt a Somogyi-hagyatékról a Kovásznai Kőrösi Csoma Sándor konferencián, az MVSZ által szervezett konferencián s végül a Magyarságkutató Intézet Ősi írásaink konferenciáján is.  Ám Mandics György barátunk mintha fordítva lenne becsavarozva: korábban a hiteles közlést minősítette hamisításnak (2), most pedig a hamisítványt hirdeti valódiként (3). 

Azaz a két tekintélyes tudományos intézménynek mintha eltérő lenne a véleménye a Somogyi-hagyatékról. A Magyar Tudományos Akadémia szerint hamisítványról, a Magyarságkutató Intézet szerint pedig hiteles történeti értékről van szó. 



1. ábra. Az MTA rováskorpusza a Somogyi-hagyatékot hamisítványnak tartja, a Magyarságkutató Intézet konferenciája szerint azonban hiteles, nyilvánvaló, hogy nem a rovásszövegek, hanem valamelyik tudományos intézmény hitelessége kérdéses

Nemrég Mandics György négy kötetben kiadta ezeket a Szegeden őrzött rovásírásos bejegyzéseket. Ez még elfogadható dolog volt, hiszen lehetővé tette ezzel az alaposabb elemzésüket és a hasznosításukat is (4). Azonban úgy adta elő őket, mint hiteles rovásemlékeket, ami ellenőrzésre szorul. Ez az állítása könnyen eladhatónak bizonyult a közönség számára, ide értve a fent említett konferenciák szerkesztőit is, akik aligha néztek utána, hogy melyik minősítés van kellőképpen alátámasztva. 


Jegyzetek

(1) Az MTA ez évben megjelent rováskorpuszának 827. oldalán, a Hamisítványok c. fejezetben szól Somogyi Antal hamisításairól. Somogyi Antal 1873-ban adta ki a Régi magyar énekek c. könyvét, amely egy állítólag székely írással készült munka latin betűs átírása lett volna. Somogyi ismert, régi magyar énekeket írt át székely írással a Szegeden található kötetekbe, úgy, hogy a régi könyvnyomtatványok lapjai közé a kötettel azonos papírt fűzött be és azokra írta székely rovásírással a publikációkból már ismert magyar verseket. E versekre már a megjelenés évében válaszolt Arany János, koszorús költőnk:

Ál verseket költesz, de rosszúl: Így kétszeres a bűn;

Egy az, hogy rosszat írsz; más, hogy akarva hazudsz.

Somogyi! könyvednek mégis fele bűn, fele mentség:

Bűn, hogy csalni akar; menti, hogy arra silány. 

Móra Ferenc múzeumigazgató így nyilatkozott: "A szegedi Somogyi-könyvtárban ... őrízgetünk kilenc könyvet, amelyekről csak úgy katalógus alapján nem igen lehet kitalálni, mivel szolgáltak rá erre a tisztességre. ... A Somogyi-könyvtár ákombákomos könyveiben ... nyelvemlékek vannak, csakhogy hamisított nyelvemlékek. ... mégpedig igen nevezetes ... rovásírással hamisított nyelvemlékek. Ennek köszönheti ez a kilenc könyv, hogy külön koporsóban tartogatjuk a ritkaságaink közt."

Toldy Ferenc szerint: "Somogyi műveiről hallgatni kegyesség."

Nos, a három fent említett konferencia szervezői nem fogadták meg Toldy Ferenc intelmét. Csak remélni lehet, hogy - mindannyiunk épülésére - tudnak mondani valami komolyan vehetőt a mentségükre. Elvileg az lenne az igazi nyereség, ha a Somogyi-hagyatékról a hitelessége derülne ki, mert akkor gazdagabbak lennénk néhány értékes rovásemlékkel, ám ezt még bizonyítani kellene. A hitelesség bizonyítására azonban nem látszik sem remény, sem alkalmas kutató. Ennek hiányában a szégyen azok vállára hull, akik félrevezetik (az ellentmondás feloldása nélkül tájékoztatják) a közvéleményt.

(2) A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszoborról általam írtak kiverhették Mandics Gyurka bátyánknál a biztosítékot, mert - a jelek szerint - nem rokonszenvezik azokkal, akik a székely írás antik, vagy még régebbi eredetét kutatják. Azt a kört, amelybe a legnevesebb magyar rováskutatók tartoznak, a következő bökverssel vezette elő a Róvott múltunk c. munkájában: "Nem mind tiétek, mi antik, ti sírrabló brigantik!" 

E könyv elképesztő felületességére jellemző, hogy a nagyméretű trilógia II. kötetének 35. oldalán a szentgyörgyvölgyi tehénszobornak szentelt fejezetnek már a címében is hibát találunk. 

A fejezetcím második sorában a lelet korát adja meg kétféleképpen: i. e. 7500? (i. e. 5480- 5360). A kérdőjelből sejthető, hogy az i. e. 7500-as adatot nem fogadja el, csak az utána zárójelben közölt intervallumot. A kérdőjeles „i. e. 7500?” adattal azonban sehol másutt nem találkoztam, én sem írtam hasonlót, ezért meglepő, hogy a cikkében Mandics György mintha nekem tulajdonítaná. Azt írja ugyanis, hogy "kora, hogy elsőbbségét biztosítsa, Varga Géza kapásból rátett Bánffy Eszter leletére még kétezer évet". 

Mandics György képes olyan zavaros félmondatokat írni, amelyek tisztába tételéhez akár oldalakat is kellene írnia a kritikusnak. Általában nem érdemes ilyesmivel bajlódni, hiszen egyes szerzőkön nem lehet segíteni. Ha most mégis erre vállalkozunk, az azért van, mert – mint azt e Mandics-trilógiában másutt is megszokhattuk – alaptalanul lettünk megvádolva. E néhány sor leleplezi a szerző munkamódszerét, amiből a nyájas olvasó megalapozottan következtethet arra, hogy érdemes-e ellenőrzés nélkül komolyan vennie Mandics György állításait. 

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy tudtommal az írásemlékek (esetünkben a tatárlakai táblák és a szentgyörgyvölgyi tehénszobor) semmiféle versenyben nincsenek egymással; vagy ha vannak, abban én nem vagyok érdekelt és semmi közöm a versenyükhöz. Ezért aztán nem is tartom szükségesnek a közvetve vagy közvetlenül Bánffy Esztertől származó kormeghatározás megváltoztatását, a tehénszobor korának megtoldását kétezer évvel – mint azzal Mandics György alaptalanul megvádol. A kor meghatározása a régészek dolga, én csak átveszem a megállapításaikat. 

A szentgyörgyvölgyi tehénszobor 7500 éves volt, én is ezt említettem minden cikkemben. A fenti probléma magyarázata sokkal prózaibb. Mandics György talán nem tudja, hogy az „i. e. 7500 év”-ből való és a ”7500 éves” meghatározások között nagyjából kétezer év különbség van. Ezt a kétezer évet a matematikában, vagy a korjelölésben való járatlanságának kellene tulajdonítania, s nem az én feltételezett tudományon kívüli szándékaimnak. Korrekt időadatot adok meg, amely – a jogos kerekítéssel – megfelel a Mandics György által zárójelben közölt helyes intervallumnak, s a tehénszobor elfogadott korának. Mandics György a cikke irodalomjegyzékében közli is az írásom címét, amely szerint ez egy „7500 éves” szobor. Valóban annyi, nincs szükség a módosítására és a meggyanúsításomra sem. 

Összegezve az eddigieket, az történt, hogy Mandics György a saját hibáját megpróbálta a nyakamba varrni, sőt azt megtoldotta egy nekem tulajdonított történelemhamisító szándékkal is. A becsületes embereknek nem kell mondanom, mennyire távol áll tőlem mindez. Mandics György fejére azonban visszahull a vádja. 

(3) A Magyarságkutató Intézet megalapításakor az hírlett, hogy a szóba került alapítóatya-jelöltek, például Hoppál Mihály, sorra ígéretet tettek arra, hogy ebben az új intézetben a dilettánsok nem fognak labdába rúgni. Azon persze lehet elmélkedni, hogy ki is számít dilettánsnak. Lehetséges, hogy egyes konferenciák szervezőit is annak lehet minősíteni? Nos, a kitűnő Hoppál Mihály nem lett az MKI főigazgatója, Mandics György viszont az MKI rováskonferenciáján lehetőséget kapott a hamis Somogyi-hagyaték hitelesként való bemutatására. Van az úgy, hogy a legnemesebb tervek sem valósulnak meg.

(4) A Somogyi-hagyaték akkor is érdemes volt a kiadásra, ha egy sora sem hiteles. A hamisítása idején (az 1800-as években) szokásban volt volt rovás-helyesírásról ugyanis ez esetben is jól tájékoztat. Korábban (évekkel a mandicsi faximile kötetek megjelenése előtt) én is idéztem belőle Werbőczy nevének kifogástalan rovásbetűs írásmódját (ugyanis, helyesen Verbőcit írtak a rovásbetűkkel). Ezt a helyesírást ma is figyelembe vehetné maga Mandics György is, meg a szereplését több konferencián előkészítő, de a rovásírásunk modernizálása során  szégyenletes hibákat elkövető szerzők is (akik az idegen szavak és a történelmi nevek lejegyzése érdekében feltalálták és közzétették a "rovás w"-t és a hasonló képtelenségeket).


Irodalom

Benkő Elek - Sándor Klára - Vásáry István: A székely írás emlékei. Corpus Monumentorum Alphabeto Siculio Exaratorum, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2021.

Varga Géza: Az MTA rováskorpusza, a kötet borítója



dátum: 3 megjegyzés:

2021. szeptember 25., szombat

Fehér Bence és az avar fenékbélyegek olvasata

Fehér Bence, a Magyarságkutató Intézet Klasszika-filológiai Kutatóközpontjának igazgatója foglalkozik A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteménye c. kötetében az Avarkori edények “mesterjegyei” cím alatt a fenékbélyegekkel:

"Az avarkor agyagedényeinél viszonylag gyakori, hogy az edényfenéken egy égetés előtt készült grafikus jelölés (edénybélyeg) található, ami készülési körülményei miatt csak gyártási információt közölhet, ezért leginkább “mesterjegynek” lehet tekinteni. Formailag ezek a jelölések kevéssé változatosak, néhány igen gyakori típus variánsai mellett kevés olyan darab van, ami jelen tudásunk szerint nagyjából egyedi.

Igen kérdéses, hogy ezeket a jelöléseket írásos emléknek lehet-e tekinteni. Egy részük világosan elemi geometriai jel, amely éppen emiatt ugyan lehet több írásrendszernek is eleme, de semmi ok feltételezni, hogy ne csak geometriai jelként szerepeljen. ...

Néhány bonyolult grafikus jel tekinthető tamgának, mindenképp a gyártó személyes jelzésének, de nem bármely abc jelének. Ugyanakkor van olyan összetett jel is, amely megegyezik valamelyik avarkorban ismert abc egy jelével, ilyenkor észszerű feltételezés, hogy írásos emlékről van szó: betűjelről, amely rövidítésként vagy a tamgákat/összetett grafikus jeleket pótló szimbólumként szerepel.

A fenékjelek általános értelmezése kérdéseket vet fel: valószínűleg nem minden esetben ugyanaz a szerepük, ugyanis egyes jelek csekély változatossága, sok példányban (és térben sokszor távol) ismétlődése kétessé teszi, hogy ezek (írottak és grafikusak) mesterjegyek, tehát a gyártó személyét közlő jelek legyenek. (Kérdésessé teszi ezt az is, hogy egy részük nagyon hitvány színvonalú háztartási edényen van, amelynél a mesterjelzésre kevés okot láthatunk.) Esetleg lehet arra gondolni, hogy a műhelynek nem személyes jelzése, hanem törzsbeli vagy társadalmi hovatartozását mutatja. Külön problémát jelent, hogy a fenékjeles edények látványosan nem egyenletesen oszlanak el az avar területen, nagy többségük a Felső-Duna-vidékre esik (egyelőre? talán csak kutatatlanságuk következtében?), vagyis feltehető, hogy nem általános avar típusról van szó."

Azaz Fehér Bence tanácstalan. Amit az egyik mondatában határozottan állít, azt a másikban megcáfolja. Előbb például azt írja, hogy "csak gyártási információt közölhet, ezért leginkább “mesterjegynek” lehet tekinteni". Azután ráébred, hogy "sok példányban (és térben sokszor távol) ismétlődése kétessé teszi, hogy ezek (írottak és grafikusak) mesterjegyek, tehát a gyártó személyét közlő jelek legyenek". Vezéreszmét és hozzáértést nélkülöző fejtegetésében felsorol tücsköt-bogarat (gyártási információ, mesterjegy, írásos emlék, geometriai jel, betűjel, szimbólum, rövidítés, tamga, törzsbeli, vagy társadalmi hovatartozás jele), hogy aztán - választás és bizonyítás nélkül - széttárja a karját és a döntést az olvasóra bízza. 

A Magyarságkutató Intézet szerzőjéhez hasonlóan a "szakma" is tanácstalan. Ezt a nyelvész, régész és történész társaságot úgy képezték ki az ELTÉ-n és a hasonló felsőfokú ellenségképzőkön, hogy eleve fenntartásokkal fogadjon bármit, aminek köze lehet a székely íráshoz, a magyar ősvallás kifejezésnek pedig a használatát is eleve tudománytalannak érezzék. Nekünk magyaroknak ősvallásunk nem, csak népi hiedelemvilágunk, azaz babonáink lehettek. Pedig a fenékbélyegek magyarázatához e két tudományterület (a székely írás és a magyar ősvallás) ismerete szükséges. A megoldás érdekében át kellene lépni a görccsé dermedt finnugrista prekoncepciókon.

A székely írásnak és elődjének, a magyar hieroglif írásnak a jeleivel egyszerű a kérdés megválaszolása: el kell csak olvasni a fenékbélyegeket. Ezek ugyanis elolvasható szójelek. 

Fehér Bence és a szakma azonban arról nevezetes, hogy akkor sem ismeri fel (vagy akkor is csak nehezen ismeri fel) a székely írás jeleit, ha a hasonlóság nyilvánvaló. S ha véletlenül fel is ismernék, hogy melyik székely jelre hasonlít a fenékbélyeg, még mindig nem értenék, hogy mit keres az edény fenekén az egyetlen hangot jelölő betű (számukra ugyanis székely szójel akkor sem létezik, ha arról Veit Gailel tollából hiteles forrásunk van). Pedig az edények fenekén nem betű van, hanem szójel, mert az avarok szinte kizárólagosan szójeleket használtak. Azaz a "szakma" semmilyen tudományos igényű érvvel alá nem támasztható tartózkodása a szójeleink létének elfogadásától eleve megakadályozza a fenékbélyegek megértését. Marad a Magyarságkutató Intézet kötete számára a semmitmondás és a találgatás.

Miközben - az ősvallási jelhasználat ismeretében - már egy előzetes elképzelésünk is lehet a fenékbélyegek jelentéséről (2). Az edények elolvasható "díszítésében" a neolitikum óta ismert egy általánosan elterjedt és alkalmazott követelmény, mely szerint az edénynek a Teremtőt és az Édent (a Teremtő lakhelyét és a Teremtés színhelyét) kellett elolvasható képjelekkel (a székely írás és a magyar hieroglif írás jeleivel) ábrázolnia. Erről Az Éden szó rokona-e az edény szavunknak? c. dolgozatban írtam bővebben. Ez a követelményrendszer több eurázsiai és amerikai példával, többek között a Mala Perescsepino-i kincslelet edényein lévő jelekkel is illusztrálható. A Fehér Bence által közölt avar fenékbélyegek szintén megfelelnek e követelménynek.

Az akadémikus rovológia tájékozatlansága (3) annál inkább akadályozó tényző, minél komolyabban vetik fel a Magyarságkutató Intézet genetikusai az avarhunok és a magyarság genetikai kapcsolatát, vagy azonosságát. Más dolgozataiban Fehér Bence is az avarok magyarsága és a székely írás avarok általi használata mellett szavaz. Ezért nem ördögtől való gondolat, hogy az avar edények fenekén elolvasható, ősvallási kötődésű rovás-szójelek (azaz hieroglifák) vannak. Csak azt kellene megérteni hozzá, hogy a székely betűk egykor ősvallási kötődésű szójelekből alakultak ki. 

A megértést könnyítendő, vagy 4-5 darabot ajándékoztam a Magyarságkutató Intézetnek a Magyar hieroglif írás c. dolgozatomból. Ennek 383. oldalán a Jel edényen c. fejezetben írom le ezt az ábrázolási konvenciót, amelyet az utóbbi hétezer évből származó eurázsiai és amerikai példákkal, köztük segesdi fenékbélyegekkel is illusztráltam. Egy példányt személyesen adtam át Fehér Bencének, ám - a jelek szerint - ennek a segítségnek nem sok eredménye volt. 



1. ábra. Néhány Fehér Bence által bemutatott avar fenékbélyeg és székely rovásjelek összevetése 


Az avar fenékbélyegek esetében belátható, hogy megfelelnek a fentebb mondott követelménynek, miszerint az edények elolvasható díszítésének a Teremtőt, a Teremtést és az Édent kell felidézniük magyar hieroglifák segítségével. 

A leggyakoribb fenékbélyeg azonos a székely írás "f" betűjével, a magyar Föld hieroglifával. Ilyeneket a Fehér Bence által bemutatott avar fenékbélyegek között is találunk (1. ábra). Ez a jel az Éden térképe az egy forrásból négy irányba ömlő szent folyókkal. Ugyanezt a tájat, a Föld szakrális középpontját jelképezi a svasztika is, amelynek egy-egy karja a székely írás "j" (jó "folyó") jelével azonos. 

A Dana és a ten "isten", sar "úr", szár "úr", valamint a lyuk/Lyukó "lyuk, kút, forrás, Nap" és ragyogó jelek az Istent jelképezik. A Tejút hasadékában kelő napistent idézi az "us" (ős) hieroglifa is. E kép egyik változata lehet az ősi cél? vagy ősi celőke? olvasatú ligatúra, amelyben azonban a célnak vagy celőkének olvasott jel akrofóniájának rekonstrukciója még ellenőrzésre szorul (azaz talán nem a cél szót jelöli). 

A Fehér Bence által bemutatott avar fenékbélyegek szinte kivétel nélkül azonosíthatók a székely írás jeleivel (a magyar hieroglifákkal). El is olvashatók és az olvasatuk beleillik az eddig is ismert archaikus edényjelölési konvenció példái közé. Ez nem csak az avarok magyar nyelvét, hanem a székely írás kőkori eredetét is igazolja. Ez az edényjelölési konvenció és a hozzá alkalmazott magyar jelkészlet ugyanis olyan nagy területen terjedt el, hogy az csak kőkori gyökerekkel magyarázható.   



Jegyzet

(1) Ismeretlen írással írt írásemlék elolvasásának megkísérlésekor hasznos dolog, ha a kutató már a munka elkezdésekor is rendelkezik egy elképzeléssel, hogy mi lehet és mi nem lehet az írásemlék tartalma. Például egy kurgán tetején álló kőoszlop lehet síremlék, a folyó mentén álló lehet birtokjel, egy épület falán lehet építési felirat, míg egy illatos finom papíron lehet szerelmeslevél is. Aki tudja, hogy az archaikus edények elolvasható díszítése a Teremtőre és a Teremtésre, annak helyszínére emlékeztet s ehhez a székely írás (a magyar hieroglif írás) jeleit használja, az könnyebben meg is értheti azokat. 

(2) Tudományos igényű dolgozat írása előtt célszerű megismerni a tényeket és a szakirodalom eredményeit. 

(3) Bíró Gyöngyvér a "szakma" általános és tökéletes tanácstalanságáról tájékoztat: "már jó ideje foglalkoztatja a régészeket a kérdés, hogy mire használhatták a fenékbélyeges edényeket? Volt-e valamilyen különleges szerepük? Megkülönböztető jegyként szolgált-e a fenékbélyeg? Megfigyelhető-e valamilyen különbség a fenékbélyeggel ellátott és a fenékbélyeg nélküli kerámiák között? Bár ezen edények rendeltetését illetően több elmélet is született, még egyik sem tekinthető általánosan elfogadottnak." Ismert, hogy a régészek - tisztelet a kivételnek - intézményesen húzódoznak a székely írás és a magyar hieroglif írás megismerésétől, tanulságainak alkalmazásától. Ez teszi érthetővé, hogy miért nem azonosítják ezekben az őket állítólag foglalkoztató fenékbélyegekben a magyar nemzeti írásunk egyik alkalmazását.


Irodalom 


Bíró Gyöngyvér: Árpád-kori fenékbélyeges kerámiák Jászfényszaru – Szőlők alján, észrevételek a fenékbélyeges edények kérdéséhez, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, 2015. 

Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.

Varga Géza: A poltavai (mala perescsepinoi) ezüstedény-készlet jeleinek olvasata





dátum: Nincsenek megjegyzések:

2021. szeptember 22., szerda

Az MTA rováskorpusza, a kötet borítója

Az akadémikus tudomány régi adósságának törlesztését kísérelte meg az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, amikor több éves munka eredményeként közreadott egy rováskorpuszt (1. ábra). A székely írás emlékei. Corpus Monumentorum Alphabeto Siculio Exaratorum című kötetet Benkő Elek, Sándor Klára és Vásáry István írta, köszöntőjét Fodor Pál, a BTK címzetes főigazgatója jegyzi (1). 

A jelen cikk a terveim szerint egy sorozat első tagja, amely sorozat célja a régen várt korpusz érdemeinek és hibáinak felmutatása. Elsősorban az elismerés és a köszönet illeti meg a szerzőket és a kiadót, mert sok forrás válik így elérhetőbbé s ez egy korpusz elsőrendű feladata.

Most a címlapját vetem össze egy saját korábbi kötetem címlapjával (1. és 2. ábra), amely kötetem annak idején hatással volt a korpusz két szerzőjére is. 

A kötet olvasása közben örömmel találkoztam a sajátomhoz hasonló megoldásokkal és gondolatokkal, persze nem volt belőlük sok. Ezek némelyike lehet a hasonló ízlés eredménye, mint amilyen például a fent említett címlapok egyezése. Ám szerencsém van felsorolhatni olyan kutatási és kritikai eredményeimet is, amelyek valamiképpen nyomot hagytak a korpuszban. "Természetesen" a nevem és a munkásságom megemlítése nélkül, mert ennek a "tudománynak" már ilyen az etikája és a hivatkozási kultúrája. 

A kötetbe került saját álláspontok közé tartozik az is, hogy a korpusz már nyelvemléknek tekinti a rovásírással írt szövegeket is. Az OSZK emlékezetes nyelvemlék-kiállításán és azt megelőzően még nem volt szalonképes ez a gondolat az MTA berkeiben (2). Néhány tiltakozó cikkem megjelenése és nyomában Monok István főigazgató menesztése azonban elegendőnek bizonyult a szakma álláspontjának megváltoztatására. 

Sajnálatos és a "tudományos konszenzus" állapotát jellemzi, hogy ez az előrelépés nem szakmai érvek és nyílt vita, hanem csak egy politikai nyomás eredményeképpen születhetett meg. Jellemző a helyzet kiforratlanságára, hogy ezzel a változással tényleges továbblépést nem is tudtak elérni a nyelvészetben. Mivel a nyílt tudományos vita továbbra is hiányzik és a köldöknéző akadémikus áltudomány továbbra sem hajlandó tudomásul venni a szójeleink létét, az eddig nyelvemlékként tárgyalt rovásszövegeket (például a bodrog-alsóbűi fúvóka feliratát) helyesen el sem tudták olvasni. A tényleges hasznosítás elmaradt. Ha az akadémikus "tudomány" nem hajlandó működni, akkor azt a szekeret a legjobb szándékú politikai döntés is csak részben tudja kiemelni a kátyuból. Ez a rováskorpusz azt dokumentálja, hogy az MTA rovológusai számára áll az idő s ha rajtuk múlik, akkor nem is fog jobbá válni semmi.

A borítón megjelenő párhuzamok legfeltűnőbbike, hogy a korpusz szerkesztői is az énlakai rovásemléket (bilingvist) idézték (1. ábra), akár én a Bronzkori magyar írásbeliség címlapján 1993-ban (2. ábra). Csak náluk az alfabetikus, nálam meg a hieroglifikus változata lett kiemelve ugyanannak az Egy (az) isten mondatnak. Bár ez a címlapon is jelentkező szakmai jellegű eltérés rányomja a bélyegét az egész korpuszra, szívet-lelket melengető, hogy a gondolati tartalom megítélésében egyforma eredményre jutottunk.

A párhuzamok közé tartozik, hogy a 2010-ben megjelent Így írtok ti magyar őstörténetet c. kötetem vonatkozó érveit követve a rováskorpusz is elismeri, hogy Máté Zsoltnak a tprus jelről alkotott álláspontja nem kifogástalan.

A 2017-ben megjelent Magyar hieroglif írás c. kötetben örömömnek adtam hangot, hogy letehetem ezt a művet a nemzet asztalára. Most a rováskorpusz is ezt írja, igaz, idézőjelben. 



1. ábra. A rováskorpusz borítója - formáját és megoldásait tekintve - a legnemesebb hazai tudományos és könyvészeti hagyományt, Bél Mátyás és társai munkáját folytatja, a kötet tartalmáról azonban ugyanez nem mondható el


Az abtk.hu ismertetője szerint a 928 oldalas könyv tartalmazza a székely írásról szóló történeti tudósításokat, a székely írás feliratos, kéziratos és nyomtatott emlékeit, a székely írásról szóló korai értekezéseket és a bizonytalan jellegű vagy tévesen meghatározott emlékeket, illetve a hamisítványokat. Az olvasó tájékozódását a bevezető, a székely írás történeti kontextusát megvilágító összegzés, bibliográfia, képjegyzék, valamint személy- és helynévmutató segíti. 

Hozzátehetem, hogy amint az várható volt, a nemes célkitűzést nem sikerülhetett maradéktalanul elérni, mert az akadémikus "tudomány" közel évszázada szabotálta a székely írás kutatását és a helyettük dolgozó kívülállók eredményeinek figyelembe vételét. Ezért a most megjelent mű sem dokumentálhat sokkal többet annál, mint hogy legjobb szakembereinek nagyjából fogalmuk sincs a nemzeti írásunkról, vagy inkább tudatosan letagadják a teljes valóságot. Amit a kezükbe sem voltak hajlandók venni, vagy amivel mintha csak azért foglalkoztak volna egyesek, hogy politikai alapozású prekoncepciók szorításában valótlanságot mondjanak róla, azt nem is ismerhetik kellőképpen. 



2. ábra. A rováskorpusz címlapja ugyanarról az énlakai bilingvisról ugyanazt az Egy (az) Isten mondatot idézi a címlapján, mint amelyet 1993-ban én is címlapra tettem, azonban én a szójelekből összerakott, a korpusz pedig az alfabetikus változatot szerepelteti


A szerzők és az akadémikus tudomány önkritikájával ér fel, hogy eleve nem a székely írás leírására, hanem csupán egy korpusz, vagyis leltár összeállítására vállalkoztak. Ez az, amire I. J. Gelb azt mondta, hogy még nem tudomány a nagy kérdések kikerülése mellett. Ilyen nagy kérdés a székely írás valódi eredete (kőkori, indián, szkíta, hun és avar kapcsolatai), szójeleinek léte stb. Ám még egy szimpla leltár is lehet hibás, mint például ez a most elemzett a tendenciózus leltárhiány miatt. A fogalmak tisztázása és a leltár ugyanis egymást feltételező dolgok. Amíg nincs megfelelő leírása a székely írásnak, addig azt sem lehet tudni, hogy mi tartozik a leltárba. A leltárhiány oka esetünkben az alapfogalmak tisztázatlansága: a szójeleinknek, az írás székelységen kívüli használatának és avarhun eredetének tudatos elhallgatása és letagadása.

A szerzők a sémi kultúrprioritás védelmezése érdekében(?) úgy állítják be a székely írást, mintha az kizárólag alfabetikus volna. Ezért próbálták meg kirekeszteni a korpuszból a szó- és mondatjeles írásemlékeket. E törekvésüket persze nem koronázhatta igazi siker, hiszen a székely írás irodalmában már szerepelt például Veit Gailel híradása arról, hogy a székelyeknek vannak szó- és mondatjelei (a forrást a korpusz példamutató alapossággal közli). A kötetben megjelennek szójeleket alkalmazó rovásemlékek is, amelyeket az irodalom már régen emleget, ezért azokat nem hagyhatták ki a kötetből. Azonban ezeket - a szójelek félremagyarázása miatt - az akadémikus "tudomány" sorozatosan képtelen volt hibátlanul elolvasni (ilyen például a székelyderzsi tégla és a Bodrog-alsóbűi fúvóka szövege). 

A szó- és mondatjeleink elhallgatását célzó magyar és tudományellenes törekvés miatt nem található meg a kötetben egy sor szójeleket alkalmazó írásemlék, például a Karcag-orgondaszentmiklósi Árpád kori csatkarikán ismétlődő Magas kő, magas égi kő ... földje mondat, az énlakai Egy isten mondatjel (2. ábra), a tusnádi korai székely Úristen mondatjel és a budapesti késő-középkori jelvény Északi sarok mondata. Nem szerepel a kötetben egyetlen honfoglalás kori írásemlék, például a rakamazi turulos korong Jóságos úristen mondata sem. Nem képviseltetik magukat az egyre sokasodó számú avar írásemlékek, például hiányzik a Zamárdi avar temető szíjvégén szereplő Ősi, ragyogó folyó ura, a nagyon nagy úr jelsorozat is. Hiányoznak a kötetből a hun régészeti emlékekről ismert, jól olvasható, magyarul megszólaló nyelvemlékek is, például a telki kincslelet Lyukó ragyog az égen mondata. vagy az apahidai turulok nyakán olvasható Ragyogó ország mondat. Ezért került a bizonytalan emlékek csoportjába a Bodrog alsóbűi rovásírásos fúvókatöredék a rajta lévő Nagyon nagy Lyukónak szöveggel egyetemben és a Szertő tetői elolvasatlan rovásemlék is. A szójelek létének el nem ismerése miatt nincs megfelelő olvasata többek között a moldvabányai feliratnak sem. E hibák miatt a kötet nem töltheti be a leltár szerepét, nem alkalmas a székely írás emlékeinek bemutatására, csak a kutatás és a közönség félrevezetésére. 

Az egyik szerző, Sándor Klára 1996-ban azt fogalmazhatta meg, hogy a tudomány nem ismeri a székely írást, vagy nem ismeri eléggé, minden alapvető kérdés tisztázatlan. Mivel az azóta eltelt időben a kutatást nem az MTA végezte, hanem azok a dilettánsok, akiket és akiknek eredményeit a kötetből megpróbálták a legnagyobb gondossággal kirekeszteni, a közreadott mű igazolja Sándor Klára fenti álláspontját.


3. ábra. A Magyarságkutató Intézet által kiadott leltár címlapja látványosan szakít a könyvészeti hagyománnyal: nem középre illesztett és latin szöveggel sem kísérli meg a hangulat befolyásolását



Jegyzet

(1) A rendszerválást követő évtizedekben hasonló leltárt adott ki előbb Forrai Sándor gép- és gyorsíró tanár, majd a Magyarságkutató Intézet is Fehér Bence tollából. Ezekben az MTA korpuszához képest lényeges eltérés, hogy a székely írás kezdeteit mindkettő a korábbi időkben képzeli, ám abban egyetértenek vele, hogy nem tulajdonítanak jelentőséget a szójeleinknek.

(2) Csak közöttünk, "dilettánsok" között merült fel a rovásírással írt szövegek nyelvemlékként való hasznosíthatóságának gondolata. Például Forrai Sándor említette a gyümölcs szavunk leírásának kifogástalan lehetőségét rovásbetűkkel és lehetetlenségét a korai latin írásunkkal. A nyelvészek által kizárólagosan figyelembe vett latin betűs nyelvemlékeinkben csak gimilc szerepel s erre épített a finnugrista "nyelvtudomány". Ebből kézenfekvően következett az a gondolat, hogy a finnugrista tétel, miszerint a közelmúltban még nem volt "ö/ő" és "ü/ű" hangja a magyar nyelvnek, talán nincs kellőképpen megalapozva. A nyelvemlék-kiállítás botránya után nem sokkal a nyest.hu-n is kialakult erről egy vita, amelyben - bár nem volt rá oka - engem is emlegetett Fejes László nyelvész. Érthető, hogy a korábbi nyelvészeti hazugságait makacsul védelmező akadémikus "tudomány" nem akart hallani sem a rovásírással írt nyelvemlékekről.



4. ábra. Bél Mátyás rovásírásunkkal foglalkozó latin nyelvű kötetének címlapja középre illesztett és méltóságteljes


Irodalom

Benkő Elek - Sándor Klára - Vásáry István: A székely írás emlékei. Corpus Monumentorum Alphabeto Siculio Exaratorum, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2021.

Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig, Antológia Kiadó, 1994.

Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?) Erdélyi Múzeum az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi, valamint Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályainak közlönye, 58. kötet, 1996.

Fehér Bence: A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteménye, I. kötet: Korai emlékek (1599 előtt) és kései feliratos emlékek, Magyarságkutató Intézet, Budapest, 2020.

Varga Géza: Az MTA rováskorpusza

Varga Géza: MTA contra MKI: hamis-e a Somogyi-hagyaték?

Varga Géza: Magyar hieroglif írás Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.

Varga Géza: A nyest.hu és Fejes László Hamis beszéde







dátum: Nincsenek megjegyzések: