Bevezetés
A székely kérdés lényege az, hogy hun eredetűek-e a székelyek, ahogyan azt a magyar hagyomány tartja. A válasz egyúttal azt is eldönti, hogy a magyarok a hunok utódai-e. A világosi fegyverletétel óta az akadémikus tudomány tájba simuló képviselői tagadják a magyarság és a székelyek hun eredetét, ám ez alig rendítette meg a nemzet álláspontját. A magyar hagyományt igazoló rovológiai tényeket pedig csak elhallgatni lehetett.
Hakan Aydemir nézeteinek értékelése
A Napi Történelmi Forrás, majd az academia.edu is közölte Keszi Tamás Hunok-e a székelyek? Hakan Aydemir és a török-székelyek c. írását, amelyben joggal szedi le a keresztvizet a török szerző állításairól. Aydemir ugyanis az MTA rováskorpusz alátámasztást nélkülöző feltevéséhez hasonlóan azt fejti ki, hogy a székelyek egy eredetileg török nyelvű népcsoport voltak, akik a hunokkal együtt érkeztek a Kárpát medencébe. Itt elmagyarosodván, a magyar nyelv rögzítésére kezdték el használni a magukkal hozott ótürk rovásírást (1).
A székelyek egykor török voltának igazolására Hakan Aydemir megpróbálja felhasználni a karcag orgondaszentmiklósi rovásírásos csatkarika általa adott török nyelvű, alapvetően hibás olvasatát. Keszi Tamás nem foglalkozik az olvasattal, ezért a türk olvasat haszontalanságát nem veszi észre. Álláspontja szerint a székelység a korai Árpád-korban alakult ki az ország különböző területein, alapvetően magyar nyelvet beszélő népességből. A nyelv kérdésében igazat kell adnunk neki, ám a kialakulás korát a római-hun időkbe kell tenni a szerző által közölt antropológiai párhuzamok miatt (1. ábra).
Új adat e kérdésben, hogy a római-hun korban - a hieroglifkus írásemlékeik alapján - a neolitikum óta itt élő alapnépesség és a hunok, szarmaták is magyarul, vagy magyarral rokon nyelven beszéltek (4. és 5. ábra). Amikor a székelyeket a germán népek előli menekülés egységbe szervezte, akkor különböző magyar nyelvjárású csoportok indultak keletre.
Az Attila halálát követő harcokban győztes germán csoportokat is Attila fiai vezették. Ezzel függhet össze, hogy a gepidának minősített leleteken magyar mondatokat találunk (2. és 3. ábra), ami egyúttal a székelyek létére is utalhat. Ez a székelység kapcsolatot tartott a Kárpátokon kívüli hunokkal (későbbi nevükön kunokkal), s az idők során újabb csatlakozókkal gyarapodott.
Keszi Tamás egyebekben többnyire cáfolja a török szerző érvelését.
Érdekes párhuzam és ellentmondás feszül egyidejűleg a két szerző érvelése között. Hakan Aydemir szerint a hunok török nyelvűek voltak, ezért a hun eredetű székelyek eredeti nyelvét is töröknek gondolja. Keszi Tamás szerint is törökül beszéltek a hunok, de ő éppen ezzel cáfolja a székelyek hun eredetét. Ugyanis figyelemmel van arra, hogy a székelyek a Kárpát-medence belső területeiről hozták a magyar nyelvjárásaikat, amelyek nem származhattak egy török nyelvű néptől.
Nézeteik ellenmondását úgy oldhatjuk fel, ha a mindkettejük álláspontjában szereplő közös sarokpontot, a hunok török nyelvéről vallott megalapozatlan feltételezést elvetjük. A hunok török nyelvére ugyanis semmilyen bizonyíték nincs, miközben a Moór Elemér által sorolt érvek kizárják a hunok török nyelvhasználatát. A magyarul megszólaló hieroglifikus nyelvemlékek ugyanakkor arra utalnak, hogy a hunok (12. és 13. ábra) és az őket megelőzően itt élt Kárpát-medencei alapnépesség (8. ábra) is magyarul, vagy magyarral rokon nyelven beszélt. Ez a körülmény elengedhetetlenné teszi a székely nyelvjárások római és hun kori eredeztetését, ezáltal a székely kérdésben megmaradt magyar hagyomány alátámasztását. (2).
Keszi Tamás ugyanis olyan antropológiai adatokkal szolgál a székelyek eredeztetését illetően, amelyek a fenti megoldást támasztják alá (1. ábra). Ezek a székelyek hun eredetét igazolják, ha a római kori hunok és a neolitikum óta itt élő alapnépesség is magyarul beszélt a Dunántúlon. A hunok magyar nyelvét (5., 7., 9., 10., 11-13. ábra) és az alapnépesség magyar nyelvét (4., 6., 8., 9. ábra) is egy sor hieroglifikus nyelvemlék dokumentálja.
Az antropológiai adatokat a hieroglifikus nyelvemlékek tanúvallomásával összevetve, kialakul egy nagyívű magyarázat a hun-magyar etnogenezis folyamatára. Ezáltal az eddig ellentmondásosnak tűnő hipotézisek (a Kárpát-medencei őshonosság, a hun-magyar azonosság és a sumér-magyarológia) látszólagos szembenállása elsímítható és egy nagyívű etnokulturális folyamatba rendezve megoldható (3).
Keszi Tamás annak ellenére nem ejt egy szót sem a hunok által ránkhagyott "rovás"írásos emlékek magyar nyelvéről, hogy Hakan Aydemir egyébként joggal bírált álláspontja a karcag orgondaszentmiklósi csatkarika rovásfeliratának téves olvasatára épül. Miközben a ránk maradt mintegy 50 hun írásemlék és a karcagi csatkarika is magyar hieroglif írással írt magyar nyelvű szöveget rögzít. Mindezek döntő fontosságú nyelvemlék-csoportot képeznek, amelyekről Keszi Tamás nem szól. Ettől eltekintve egy sor további hibáját sorolja fel a török szerző dolgozatának. Hakan Aydemir álláspontja valóban nem tudományos érték a hibás török olvasata, valamint a török nyelvű kunok és a kun írás légbőlkapott volta miatt (4).
Aydemir gondolatmenetének kiindulópontja Anonymus és Kézai narratívája a székelyek eredetéről, de nem tulajdonít jelentőséget az eltérő, egymásnak ellentmondó részleteknek - írja Keszi Tamás (3. oldal). Az ellentmondások sorában említi Csaba alakját (ám Csaba esetében csak vélt ellentmondásról van szó - VG). Kézainál Csaba személye köti össze a hunokat és a székelyeket, de él a honfoglalás idején is. Kézai adatai itt egymást zárják ki - állítja Keszi Tamás - Csaba vagy valóban Attila fia volt, vagy pedig a honfoglalás idején élt, a kettő együtt nem megy.
Hozzátehetem, hogy megy a kettő együtt s ennek a magyarázatát korábban már közzétettem A székelység eredete c. kötetben (Varga/2001/87-88). Ugyanis a Csaba személynév a szabír népnév perszonifikálódott változata, a szabírok vezetőjének méltóságneve. Attila a kedvenc fiát nevezte ki a szabírok fejedelmévé s annak utódai ugyanezt a méltóságnevet viselték. Csaba azért élt 108 évet (az óbolgár királylajstrom szerint), mert Attila halála és Baján fellépése között ennyi ideig volt önálló a szabír dinasztia. Jordanes szerint a szabírok az igazi hunok, Bíborbanszületett Konstantin szerint pedig a magyarok régi neve a szabír (nála szavartü aszfalü). Ha a honfoglalás idején is élt Csaba, akkor annak egyrészt a szabír-magyar azonosság, másrészt az a magyarázata, hogy az egyik szabír csoport Bajánnal, a másik később vonult be a Kárpát-medencébe. Ez utóbbi szabír csoportokat Csaba fiaiként, Ed és Edömén néven említik a krónikáink. Ezek nem személyeket, hanem korszakokat jelölnek.
Omeljan Pritsak azt is megállapította az óbolgár királylistáról, hogy a jegyzék eddig megfejtetlen elnevezései szerint a bolgár-magyar Dulo-dinasztia attól a Mao-tun királytól származik, aki időszámítás előtt 207-ben az ázsiai hun birodalmat alapította. Eszerint tehát Attila is tőle származott, s a dunai bolgárok, akik a feliratot készítették, a VIII. században ezzel még tisztában voltak.
Hitelesíti a történetet egy genetikai eredmény. A Képes Krónika és Kézai Simon Gesta Hungarorum szerint Csaba fiaitól, Edtől és Edöméntől származik a magyar Aba nemzetség, amely esetében a genetikusok kimutatták a hun eredetet. A Science Direct szakfolyóiratban közzétett tanulmány olyan genetikai bizonyítékokat talált a harmadik Árpád-házi királyt adó Aba Sámuel nemzetségének eredetére, ami igazolja a magyar krónikák állításait, akár értjük Csaba alakját, akár nem. A genetikai eredmény azt bizonyítja, hogy az Aba-nemzetség felmenői a közép-ázsiai hun birodalomból származtak és közeli rokonságban álltak Szent István király családjával is. A kutatás új adalékot szolgáltat az Anonymus krónikájában is megemlített hun-magyar rokonságra, amit a hivatalos tudomány sokáig csak hitelt nem érdemlő legendaként kezelt.
Azaz érthetővé vált és hitelesítődött a magyar krónikák egyik, a székely kérdés megértéséhez szükséges adata.
A székely vándorlás időpontja
Egyértelmű - mondja Keszi Tamás - hogy a székelységet a magyar nyelvterület különböző pontjairól telepítették össze Erdélybe, amit a székely nyelvjárások is bizonyítanak (1. oldal). Hozzátehetem, hogy ha a magyarság a Kárpát-medencében nem a honfoglalás idején jelent meg, mint ahogyan azt eddig általában feltételezték, hanem már az Attila halálát követő zűrzavaros időkben is itt volt, akkor ez az érvelés megingatja a kora Árpád kori telepítés-elméleteket. Nincs okunk kételkedni a magyar krónikák állításában, miszerint a menekülő 3000 hunból lettek a székelyek.
Keszi Tamás adja közre az 1. ábrán látható térképet, amely a székelypetőfalvi és zabolai temető nyugat-magyarországi embertani párhuzamait mutatja be. E párhuzamok azonban az Attila halálát követő menekülés dokumentumai, ezért nem cáfolják, hanem alátámasztják a székelység hun eredetét. A székelyek tehát nem a honfoglaláshoz közeli időpontban, hanem a hun korban költöztek Erdélybe, ahogyan azt a magyar krónikák állítják. Mint a szerző dolgozatának 1. oldalán elmondja, a székely temetők tizenkét legközelebbi antropológiai párhuzama közül öt a római kori Dunántúlról való. Ebből azt állapítja meg, hogy a két székelyföldi temető elhunytjai nem elsősorban a honfoglalók leszármazottai, hanem őseik már a honfoglalást megelőzően (azaz a római és a hun korban is - VG) a Dunántúlon éltek. Ez az adat nyilvánvalóan a magyar krónikák hun-hagyományának igazolása.
2. ábra. Hódmezővásárhely Kishomok, a Nagy Margit által gepidának minősített boglár jeleinek olvasata: Magas kő ég sar föld (mai magyarsággal: A magas kő az égi úr földje), az ábra bal oldalán a boglár hieroglifái, jobb oldalán, fentről lefele a hieroglifáknak megfelelő székely "m" (magas), "harmadik k" (kő), "g" (ég), "s" (sar "sarok, úr") és "f" (Föld) jelek
3. ábra. A Dobos Alpár által gepidának minősített nagykapusi fibula olvasata lentről felfele: A nagyon nagy, ragyogónál ragyogóbb Lyukó ős ten a magas kő
A jelenlegi székely népesség genetikai arculata azonos a magyar tömblakosságéval - mondja Keszi Tamás. - Semmi sem utal arra, hogy a magyarság és a székelység etnogenezise a honfoglalás előtt külön szálon futott volna (1. oldal). Amihez hozzátehetjük, hogy ha a helyben maradt, az Erdélyben meghúzódó és a sztyeppére visszamenekült hunok ugyanazokból a lakosságcsoportokból verbuválódtak, ráadásul az egyes csoportok időközben találkoztak és keveredtek (például a két avar beköltözés idején), akkor az etnogenezisükben aligha keletkezett a genetikai kutatás jelenlegi helyzetében is kimutatható eltérés. Annál is inkább kétséges ennek kimutathatósága, mert mindössze 3000 hun kori menekülőről van szó.
Hunok a római kori Dunántúlon
A római korban ugyanis a Dunántúl lakossága jelentős részben hun identitású volt, mert a rómaiak évszázadokon át telepítettek be a limes védelmére hunokat és hunokkal keveredett szarmatákat. Attila ezért kapta meg a rómaiaktól békés úton, szerződéssel a Dunántúlt. A Dunántúl hun lakossága ugyanis aligha védte volna meg a római érdekeket Attilával szemben. Ugyanilyen békés volt a Dunántúl avarhun megszállása is, mert szintén szerződéssel kapták meg azt a longobárdoktól. A honfoglaló magyarok is a fehérló szerződéssel jutottak a Dunántúl birtokába. Azaz a terület megszerzése a különféle hódítók (visszatérők) által többnyire harc nélkül történt, a magyar jeleket és nyelvet használó alaplakosság folyamatosan és lényegében békésen élt tovább a neolitikumtól a hunok érkezéséig. A "lényegében békés" továbbélés azt jelenti, hogy az uralomváltások nem törölték el nyom nélkül az alaplakosságot, mert a hódítók általában csak a lakosság 10%-át adták. A békés uralomváltás alól a népvándorlás korában az egyetlen kivétel az Attila halálát követő háborúk időszaka lehetett, amikor átmenetileg a germán népek dominanciája erősödött meg. Az alaplakosság ekkor is megmaradt, ám a hunok egy részének el kellett menekülnie és erre emlékezhet a magyar krónikás hagyomány. Ezért a Keszi Tamás által idézett és térképen bemutatott adatok a székelyek hun eredetét igazolják (1. ábra).
5. ábra. A szombathelyi (Savaria-i) Iseum feltárásakor fellelt római kori jelvényen a magyar jelekkel, magyarul írt Lyukó ten országa "Lyukó isten országa" mondat olvasható több példányban, az alsó sorban a székely "ly" (lyuk, Lyukó), ten jelek és a heraldika meg a népművészet által megőrzött ország hieroglifa látható
A Kárpát-medencei őshonosság
A Dunántúl alaplakossága legalább a neolitikum óta magyarul beszélt és a magyar hieroglif írás használta. Ezt igazolja többek között a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor magyar szójelekkel írt magyar szövege is (5. ábra). Jellemzője e jelhasználatnak, hogy a ten "élet, isten" hieroglifánkat a tehén szaporítószervére tették neolitikus eleink. Mivel a ten "élet" jelentésű a magyar teng és tenyész szavakban, ez az elhelyezés annak bizonyítéka, hogy a szobrocskát magyarul, vagy magyarral rokon nyelven beszélők készítették. Ezt az összefüggésrendszert erősíti, hogy a sumér tin "élet" jelentésű, miközben a Dunántúlról Itáliába vándorló etruszkok főistenét is Tin-nek hívták és a kínai tien "isten" is e sztyeppi kultúrkör hatásáról árulkodik (4. ábra). Ezek azok a földrajzi területek, amelyek a magyar nyelv- és jelhasználattal rendelkező, neolitikus eredetű, de a bronzkorban kiteljesedő kultúra északi elterjedésének egyes gócpontjait kijelölik.
7. ábra. A kínai neolitikus tál (balra fent), a gátéri avar madár (balra lent) és a csúcshegyi honfoglalás kori pecsétgyűrű (jobbra), mindegyiken elolvasható az ég szár (mai magyarsággal az ég ura) mondat
Simo Parpola a sumér, Mario Alinei pedig az etruszk nyelvet minősítette a magyar rokonának.
A ten jel szaporítószerven való elhelyezését figyelhetjük meg a Gizella kincs avar készítésű turulos fibuláján is, ahol a madár kloákanyílására szintén a ten "élet" jelet tették (7. ábra). Azaz a Kárpát-medencében a nyelv- és jelhasználat, meg a mögötte lévő világnézet is változatlan maradt évezredeken át. Ez a magyarul beszélő alaplakosság folyamatosan tovább élvén, megalkotta és fenntartotta a magyar nyelvben később kimutatott nyelvjárásokat. Azaz a magyar nyelvjárások akár több ezer évesek is lehetnek Magyarország területén. A magyarul beszélő, a magyar hieroglif írást használó hunok és avarok világnézete, meg önazonosság-tudata nem térhetett el nagyon az őket megelőzően itt élt Kárpát-medencei őslakosságétól. Hieroglifikus írásemlékeik alapján egykor a Bécsi-medencétől Mongóliáig lényegében azonos identitású, magyarul beszélő népesség élt (5. ábra).
A székely nyelvjárások és az ázsiai hunok nyelve
A Keszi Tamás által közöltek alapján a háromszéki temetőkben talált koponyák egy részén, valamint a Kisalföld és a Bécsi-medence antropológiai anyagában (a hun és avar korszakban) szintén megfigyelhetők mongoloid vonások. "Kizárható tehát az az elképzelés" - írja ez alapján Keszi Tamás - "hogy a székelység Erdélyben megtelepedő, belső-ázsiai eredetű, török népcsoporttól származna." Hozzátehetjük: az ismert adatokból valóban nem lehet a hunok török nyelvére következtetni. A hunok török nyelvéről egy szót sem szólnak a magyar, vagy a külföldi krónikák. Bakay Kornél is csak arról tudott vagy ötven forrást felsorolni a Szász Béla kötetéhez írt jegyzetében, hogy a hunok és a magyarok azonosak. Ha a székelyek keletre menekülő, római kori hun ősei a Dunántúlról magyar nyelvjárásokat hoztak Erdélybe, akkor a hunok magyarul beszéltek. A hunok török nyelve csak egy alátámasztás nélküli finnugrista kitaláció, amit semmivel nem lehet igazolni. A Keszi Tamás által ismertetett antropológiai és nyelvi összefüggésekre az szolgál magyarázatul, hogy a mongoloid vonásokkal rendelkező ázsiai hunok magyar anyanyelvűek voltak. Ezzel összhangban az ázsiai hunok magyar nyelvét alá lehet támasztani a hieroglifikus nyelvemlékeikkel (5., 7. és 8. ábra).
Ha az Attila halálát követően keletre menekülő hunok és az alaplakosságból hozzájuk csatlakozók csoportjai magukkal vitték a nyelvészek által később a székelyek körében is kimutatott dunántúli nyelvjárásokat és egyúttal a mongoloid antropológiai vonásokat is, akkor ez a kettősség aligha magyarázható mással, mint hogy a mongoloid vonásokkal is rendelkező hunok a Dunántúlon is, meg Mongóliában is magyarul beszéltek.
Csigle mező
Amikor Attila halála után menekülniük kellett, nyilván elsősorban a hun kötődésű előkelők, fegyveresek és nagyállattartók költöztek keletre, a rejtélyes Csigle mezőre. Sántha Attila szerint ez a Duna deltájában és ahhoz közel lehetett, ám aligha zárható ki, hogy Erdélyben is volt Csigle mező (vesszőfonatokkal és torlaszokkal védett lakóterület). Erdélyben ezt igazolják a tusnádi Vártetőn egykor állt hun erőd területén megmaradt sziklavésetek (... ábra). A Duna deltájánál pedig a (... ábra).
Jegyzetek
(1) E prekoncepciókra épített feltételezést képviseli a Benkő Elek - Sándor Klára - Vásáry István által jegyzett, 2021-ben megjelent, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja által kiadott rováskorpusz is. A székely írás emlékei. Corpus Monumentorum Alphabeto Siculio Exaratorum címet viselő kötet köszöntőjét Fodor Pál, a BTK címzetes főigazgatója jegyzi. Erről MTA rováskorpusz cím alatt több cikkben számoltam be, felsorolva az időszerű próbákozás néhány súlyos hibáját.
(2) A hunok azonban nem törökül beszéltek.
- A hunok török nyelvét ugyan sokan feltételezték, a bizonyítása azonban minden esetben elmaradt.
- Moór Elemér szerint "Moravcsik Gyula a hunok vezető rétegét tekinti török nyelvűnek, mert a fennmaradt hun személynevek a vezetők nevei közül kerültek ki. A hunokat azonban már akkor is töröknek tartották, amikor a hun személynevek törökös magyarázatát még meg sem kísérelték. Egy időben ugyanis szokás volt minden nomád népet töröknek tekinteni, vagy legalábbis bennük valamilyen török komponenst feltételezni. A hun nyelvemlékek azonban a vezetők törökségét sem igazolják.
Például maga a hun népnév sem lehet török eredetű, mert a népnév legrégebbi alakjában a szókezdetben a ch hang szerepel, azt pedig már a XI. században élt Kasgari is felismerte, hogy a török nyelvek hangrendszereire különösen jellemző a zöngétlen veláris és laringális spiránsok hiánya. A tarchan és tarqan, a chan és qan, a qatun és chatun szóalakok – lévén a törökben is idegen eredetű méltóságnevek – nem bizonyítják ennek az ellenkezőjét.
Ha azt a felfogást valljuk, hogy a hunok török nyelvűek voltak, akkor nyelvüknek mindenképpen valamilyen, az őstörök hangállapothoz közel eső nyelvi alakot kellene képviselnie. A reánk maradt hun szóanyagban azonban nagyon sok névnek kifejezetten nem-törökös a hangalakja. Például a „halotti tor” értelmű strava a szókezdet mássalhangzó-torlódása miatt török nyelvűek számára kiejthetetlen volt. Mássalhangzó kapcsolattal ugyanis török szó nem kezdődik. Márpedig a hun személynevek között több ilyen is fennmaradt, mint például Szkottasz neve is. Ha ezek idegen eredetűek voltak, a kiejtésüket török nyelvűek számára csak valami magánhangzó-előtét tette volna lehetővé.
Mivel sem az őstörökben, sem az ótörökben semmiféle szó sem kezdődhetett l, r és v hangokkal, nem lehetett török személynév Laudaricus, vagy Rougasz neve sem és nem lehetett török a Jordanesnél megőrzött var szó sem. Ez utóbbi a hun főváros: Varacsán "Vara hun", másutt Hunnivár (vagy hunni Var "hun nyelven Vár") nevében fordul elő.
Az ótörökben szókezdetben nem találkozunk d, g, n és m hangokkal (illetőleg az m-mel csak a b helyén). Ezért nem lehetett török Dengizich, Gordasz, Muagerisz és a sokat emlegetett medosz sem.
Jellemző sajátossága a török nyelveknek a kettős mássalhangzók hiánya, ezért nem török név az Attilasz, a Szkottasz és az Ellák sem.
Ami a Jordanesnél fennmaradt Ellák nevet illeti, ez Németh Gyulát a baskir Ilek személynévre emlékeztette, amely szerinte az ujgur ilig „fejedelem” szóval függhet össze. Azt azonban elfelejti megmagyarázni, hogy miként felelhet meg a török „i”-nek a hunban az „e” hang (ilyesféle hangfejlődésre ugyanis a török nyelvben nincs példa), továbbá nem fejti ki a szóbelseji „l” kettőződésének okát sem.
S a sor még folytatható. A felhozott érvek miatt a hunok vezető rétegének nyelvéről csak bizonyos negatív megállapításokat engedhetünk meg magunknak, miszerint nem lehettek török, mongol, vagy iráni nyelvűek. (Moór/1963/64)"
Hozzátehetem: magyar nyelvűek azonban lehettek a hunok. A hun és (a szegedi genetikusok: Török Tibor és Neparáczki Endre által) hun eredetűnek mondott karosi honfoglalás kori csontokhoz mellékelt tárgyakon lévő hieroglifikus szövegek magyar olvasata ezt alá is húzza.
(3) Ez a nagyívű etnokulturális történet azon a felismerésen alapul, hogy a Termékeny félhold területéről elindult népek utódai egyaránt magyarazonos jeleket és magyar szavakat használtak a kiindulási és az északabbra lévő célterületeiken is. A jeleket nyilván a magyarul, vagy magyarral rokon nyelven beszélő kőkori elődeiktől örökölték. Ebből a feltételezhető etnokulturális rokonságból következik a Mario Alinei által közölt etruszk-magyar rokonság, a Vincsa kultúra 49 és a kínai írás 50 székelyazonos jele is.
A keletre vándorlóknak köszönhetően a Bécsi-medencétől Mongóliáig kialakult a sztyeppén is egy rokon kultúrájú, magyarul beszélő népesség, amelyet a Kárpát-Balkán térség bronzkori expanziója megerősített és egységesített az Altájig és Kínáig. Az onnan továbbinduló Szejma-Turbino kereskedőútvonalaknak köszönhetően jöttek létre azok a keveréknyelvek, amelyekből utóbb a nyelvészek összetákolták az uráli-finnugor nyelvcsaládok deszkamodelljét.
(4) Hakan Aydemir álláspontját több körülmény alapvetően cáfolja.
- A Hakan Aydemir által adott török nyelvű szöveg a karcagi csatkarikán nem létezik. A leleten lévő írásjelek nem azonosak a török írás jeleivel (14. és 15. ábra). Ő maga is elismeri, hogy a karcagi csatkarika minden jele székely írásjel. Ez nem ad lehetőséget arra, hogy a karcagi szövegét törökül olvassuk el. Meg kellene magyaráznia és be kellene bizonyítania, hogy a székely rovásírás jelkészletét miért alkalmazták egy török nyelvű szöveg leírására, amikor a székely jelek előzményeivel már a hun és az avar korban is magyar szövegeket rögzítettek. A török írásban vannak ugyan magyarral azonos formájú jelek, a valamelyest hasonló jeleknek azonban gyakran eltérő a hangalakja. A Hakan Aydemir által adott török szöveg a török jelek segítségével sem olvasható el a karcagi csatkarikáról.
14. ábra. Hakan Aydemir olvasata a csatkarika szövegét a fenti sorokra bontja, a legfelső helyen lévő, vízszintes vonalaitól megfosztott Föld jelből többféleképpen értelmezhető, valójában sohasem létezett ligatúrát csinál képtelennél képtelenebb olvasatokkal s azok közül választja ki a szedesz-t
- Török nyelvű kunok nem léteztek. A kun törzsszövetséget magyarul beszélő hunok alapították messze keleten, a sztyeppén. A Kína közelében elő hunok magyar nyelvét több hieroglifikus nyelvemlék bizonyítja, amivel az akadémikus "tudomány" azért nem foglalkozik, mert az cáfolná a prekoncepcióit. Ezt bizonyítja a kun és a hun népnév egybecsengése, azonossága is. A hunokhoz kint a sztyeppén csatlakozott kipcsakok és ujgurok beszélhettek török nyelven, ám ők nem, vagy csak kisebb mértékben vonultak be a Kárpát-medencébe. A törökül beszélő kipcsak tömegek jórészt kívül maradtak. Ezért nevezik a kunokat nálunk kunnak, a kívül rekedteket meg másutt kipcsaknak. A hazai kunok törökösítésére (kipcsakosítására) vonatkozó megalapozatlan törekvés beleillik a finnugrista "mindent másoktól vettünk át" prekoncepciót szolgáló törekvések sorába. (A kun miatyánk lehet a magyarul beszélő kunokhoz csatlakozott kipcsak, vagy ujgur töredékek hagyatéka is.)
- Török nyelvű kun írás nem létezik. A karcag–orgondaszentmiklósi kun szállástemetőben napvilágot látott, vésett rovásjeleket mutató gótikus csatkarikáról az ásató Selmeczi László úgy nyilatkozott, hogy a tárgy az egyetlen olyan nyelvemlék, amely hazai kun szállástemetőből került elő, illetve az eddig előkerült egyetlen hazai rovásírásos kun emlék. Ehhez illett volna hozzátennie, hogy a karcag-orgondaszentmiklósi temetőt korábban magyarok használták s a későbbi temetkezések nem magyar voltát még bizonyítani kellene. Az előkerült csatkarikán lévő magyar szöveg magyar népességre utal, azaz szó sincs semmiféle török nyelvű kun nyelvemlékről, török nyelvű népességről és kun temetőről.
A magyar régészeti és turkológiai kutatásban lassan egy évszázada vannak jelen olyan vélemények, amelyek egyes, rovásjeleket hordozó középkori tárgyakat megkíséreltek a kunok műveltségéhez kötni. Napjainkra azonban csak az orgondaszentmiklósi feliratos csatot próbálja ide sorolni a prekoncepciók mentén működő "szakma". A török nyelvű kun írást feltételező korábbi álláspontokat sorra meghaladta a kutatás. Amihez azt tehetjük hozzá, hogy a karcag orgondaszentmiklósi lelet magyar szójeles olvasata ebben az utolsó esetben is megcáfolja a "tudományos konszenzus" légből kapott feltevéseit.
Irodalom
David Diringer (1963): Alfavit, Izdat. Inostrannoj Literatury
Dümmerth Dezső (1973): Az óbolgár fejedelmi névsor és a magyar Attila hagyomány, Magyar Történelmi Szemle, IV. évf. 3. szám, Argentina, (Juliánus barátai)
Hakan Aydemir (2023): A székely eredetkérdés megoldása, in: Hadak útján, Martin Opitz Kiadó, Budapest
Katona-Kiss Attila - Bíró Gyöngyvér (2020): Újabb adatok a Karcag–orgondaszentmiklósi csat kérdésköréhez, Rovásfeliratos csatok a Kárpát-medencében, Jászkunsági és kunszentmártoni tanulmányok. Egy XI. Jászkunság kutatása című konferencia előadásai. [Várostörténeti és Néprajzi Tan. 19.] Szerk.: Barna Gábor. Kunszentmárton, 261–278.
D. D. Vasziljev: Graficseszkije fond pamjatnyikov tjurszkoj runicseszkoj piszmennosztyi aziatszkovo areala, Moszkva, 1983. Magyarul: Az ázsiai terület türk rovásemlékeinek grafikai gyűjteménye
Magyarságkutató Intézet: Az abasári Aba nemzetségi temető archeogenetikai vizsgálata
Moór Elemér (1963): A hunok származásának kérdése, fő tekintettel a nyelvi forrásanyagra, Magyar Nyelv, Akadémiai Kiadó
Nagy Margit: A hódmezővásárhely-kishomoki gepida temető (elemzés)
Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal: Állásfoglalás a nyílt tudományról
Omeljan Pritsak (1955): Die bulgariscbe Fürstenliste nnd die Sprache der Protobulgaren. Wiesbaden, 39. oldal
Simo Parpola: Etymological Dictionary of the Sumerian Language, Winona Lake, Indiana: The Neo-Assyrian Text Corpus Project, 2016. Pp. xliv + 426; xxviii + 436.
Simo Parpola: Sumerian: A Uralic Language (I), in L. Kogan et al. (eds.), Language in the Ancient Near East. Proceedings of the 53 e Rencontre Assyriologique Internationale, Vol. I, Pt. 2 (Babel und Bibel 4/2, Winona Lake, Indiana): 181–210.
Szász Béla (1943): A húnok története, Attila nagykirály
Varga Géza (2001): A székelység eredete, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest
Varga Géza: Szentgyörgyi Rudolf szerint a hun eredetnek nincs helye a nyelvtudományban
Varga Géza: A hunok magyar nyelvéről és a székely írás hun eredetéről folyó ostoba vitáról
Varga Géza: Karosi hunfoglalók, Révész László és Török Tibor nézeteltérése
