Az elmúlt évtizedek írástörténeti kutatásaiban, melyek célja a székely írás eredetének tisztázása, kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a székely írásrendszert erős szálak kötik a sztyeppi és a déli magaskultúrák (Szubartu, Anatólia, Mezopotámia, Irán stb.) ókori és korábbi írásrendszereihez.
A legkorábbi hieroglifikus (ősvallási kötődésű szójeleket alkalmazó) jelkészlet 20-50 jele, amely azonos a magyar hieroglif írással és a későbbi székely írás őse volt, legkésőbb kb. 50 000 évvel már kialakult a Közel-Keleten, a Homo sapiens sapiens 100 000 és 50 000 közötti őshazájában. A korabeli ősvallás szójel-készleteként nem volt alkalmas többre néhány vallásos jelentőségű mondat rögzítésénél. E déli jelkészlet több hullámban is északra kerülhetett a kőkortól a honfoglalást megelőző évszázadokig és elterjedt a Pireneusoktól Dél-Amerikáig. A Közel-Keletről északra hozhatta a magyarság legkorábbi összetevője is, amely kb. 45 000 évvel ezelőtt indult innen a Kárpát-medencébe és egyúttal Kína felé. Nem indokolt az a feltételezés, hogy a székely írás jeleit átvettük valamelyik másik néptől, mert a kőkori jelkészletünkhöz tartozott. Természetesen kaphatott további utánpótlást és felülrétegezést ugyanebből a déli forrásból ez az általánosan elterjedt ősvallási jelhasználat a későbbi évezredekben a sztyeppére vonulóktól is.
A magyar történeti hagyomány szerint mi magyarok szkíta-hun leszármazottak vagyunk, amit nyelvi, írástörténeti és genetikai felismerések támasztanak alá. Mészáros Gyula például azt feltételezte, hogy a szkíták azonosak lehetnek a hattik utódaival (s a szkíták és a hattik egyaránt Estannak/Istennek hívták az Istent). Fehér Bence egy sor kárpát-medencei szkíta írásemléket mutat be a Kr. e. I. évezredből, amelyek a magyar hieroglif írás segítségével kivétel nélkül elolvashatók magyarul (bár ezt ő maga nem vette észre). Horváth Csaba Barnabás genetikai összefüggések alapján az Andronovói kultúrát és a belőle kialakult szkítaságot tartja a magyarság ősének.
A szkíták, az urartuiak, a károk és társaik hasonló (írásközvetítő) szerepét feltételezték mások is (1).
Ama feltételezésnek, hogy a szkíták magyarul beszélhettek, most a genetika felől érkezett a megerősítése. A genetika ugyan nem képes a nyelv és az identitás meghatározására, mert a gének ezeket nem rögzítik, azonban a népek vándorlásának és kapcsolatainak feltérképezésével elősegíti a nyelvi kapcsolatok feltérképezését is. A végső érvet - természetesen - csak a nyelvi adatokat szolgáltató írástan szállíthatja. Szerencsére abban a helyzetben vagyunk, hogy képesek vagyunk ilyen nyelvi adatok felmutatására (ilyeneket érhet el az olvasó az alább sorakozó linkek segítségével).
Horváth Csaba Barnabás tájékoztatása szerint általánosan elfogadott, hogy a szkíták az andronovoi kultúra népességének leszármazottai. Tájékoztatása szerint ezt az ismert álláspontot a genetika most kiegészítette az andronovoi kultúra népességének és a magyarság őseinek azonosításával.
A modern tudomány számára a genetika és az írástan együttes tanúvallomása teszi nyilvánvalóvá és bizonyítottá a magyar krónikás hagyomány álláspontját. Az írástani bizonyítékokhoz tartozik egyrészt egy Andronovo edény magyarul megérthető hieroglifikus szövege, másrészt azok a magyar nyelvű olvasatok, amelyeket a jelen cikkcsoportban sorolunk fel Kárpát-medencei szkíta edények hieroglifikus szövegei és más hasonlók alapján. (2)
A szkíták jeleinek rokonságát régebben is megállapítottuk már és a szkíta írásemlékekről magyar szavakat és mondatokat korábban is sikerült elolvasnunk. Ezek az elolvasott írásemlékek az első hieroglifikus írásmutatványok körébe tartoznak, de például az Isszik kurgánból előkerült ezüstcsésze feltehetően alfabetikus, vagy szótagoló feliratát még nem sikerült elolvasnunk. (3)
Szabadszállás Józan szkíta füles csészéjének fenékbélyege
A Tiszavasvári Dózsa lelőhelyen előkerült szkíta agyagedény Nimród tamgája
Varga Géza: Nimród tamga és "hal" hieroglifa egy szkíta agyagedényen Szabadszállás-Józan lelőhelyről
A Tiszavasvári Dózsa lelőhelyen előkerült szkíta agyagedény "Nagy, ragyogó anya" mondata
A Szabadszállás-Józan lelőhelyről előkerült szkíta edény "Ősi folyó" mondata
A hieroglifikus "Ragyogó úr" mondat egy Tiszavasvári Csárdapart lelőhelyről előkerült szkíta edényen
Orion csillagképet ábrázoló szkíta Nimród tamga
Egy szkíta bronztükör magyar mondata Makfalváról
Tiszavasvári Csárdapart szkíta "Jó anya" mondata
Tiszavasvári Csárdapart szkíta "anya" hieroglifája
Észrevételek
(1) Simon Péter a Kaukázustól délre eső területek meg nem nevezett hieroglif írásából származtatta a székely írás jelformáit a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünkben megjelent tanulmányában.
Hosszú Gábor és Zelliger Erzsébet is hasonlókat ír a bodrog-alsóbűi lelet rovásjeleinek rokonságát elemzvén: "A vizsgált rovás és türk grafémák ezekben a lehetséges elődírásokban a jelzett intervallumban használatos megfelelő grafémákkal alakilag és hangértékben megegyeznek, vagy nagyon közel állnak azokhoz. Ebből adódik a feltételezés, hogy egy steppei nép a Kr. e. 7–4. században a felsorolt írások használati területe közelében vehette át ezeket a grafémákat. Ebből a korból két olyan steppei népet ismerünk, amely kapcsolatba kerülhetett ezen írások használóival, ez a kimmer és a szkíta. A kimmerek és a szkíták a Kr. e. 7. században uralmuk alatt tartottak kis-ázsiai, illetve Kaukázustól délre fekvő területeket, ezért elképzelhető, hogy ebben az időszakban történhetett a jelzett írásokból vagy azokkal rokon valamelyik írásbeliségből a grafémák átadása. A szkíták a Kr. e. 8. században tűntek fel a Kaukázustól délre. Az asszír ékírásos emlékek tudósítanak az askuza vagy iskuza népről az Urmia-tó (Irán) vidékén II. Szargon (Sarrukín) király idejében (Vásáry 2003: 32). Kr. e. 676-ban a szövetséges szkíták és manneik megtámadták Asszíriát (Györffy–Harmatta 1997: 148). Kr e. 614–612-ben II. Küaxarész (Uvakhsatra) méd uralkodó a babilóniaiakkal együtt legyőzte az akkor már szövetségben álló asszírokat és szkítákat, a médek kiszorították a szkítákat a Kaukázuson túlról. A szkíták egy része elmenekült Lydiába, akiket Alyattész, Lydia királya nem adott ki a médeknek (Hérodotosz 1.73–74). Lydia ekkor már magában foglalta az ógöröghöz nagyon hasonló írást használó hajdani Kária területét. A kimmerek a Kr. e. 7. században elfoglalták a kis-ázsiai Phrygiát. Ezek az adatok arra mutatnak, hogy mind a kimmereknek, mind a szkítáknak voltak kulturális kapcsolataik Kis-Ázsia irányába, így elvileg volt lehetőségük a kis-ázsiai (anatóliai) írásbeliségek átvételére."
(2) Horváth Csaba Barnabás írja a Finnugor és szkíta eredet - egy és ugyanaz? c. tanulmányában: "az uráli nyelvcsalád
ugor ága, amelybe a magyar is tartozik, vélhetően eredetileg az Andronovo kultúra nyelvét adta. Az
Andronovo kultúra viszont magyar szempontból azért különösen érdekes, mert tudományos konszenzus áll fenn arról, hogy ez a kultúra képviselte a szkíták közvetlen őseit, akik (az egy változatukat képviselő
szarmatákat is beleértve) a közép-ázsiai törzsterület mellett Kr. e. 750-től a hun hódításig uralták a Duna és a
Volga közti sztyeppéket is. Így nehezen elkerülhetőnek látszik az a következtetés, hogy eredetileg legalábbis
maguk a szkíták is finnugor, konkrétabban ugor nyelvűek voltak. A fősodrú tudomány a szkítákat általában
iráni nyelvűként tartja számon. Azonban a szkíta térség iráni nyelvű mivolta csak a Kaszpi-tengert, az Aral-tavat és a Balhas-tavat összekötő vonaltól délre dokumentált, az ettől északra fekvő területeken, az európai
sztyeppéket is beleértve pusztán néhány személynév mutat erre, amely viszont könnyen jelezhet puszta
kulturális hatást is. E vonaltól északra az első igazoltan iráni nyelvű nép, az alánok csak a Kr. u. 4. században
jelennek meg, és valószínűleg az e vonaltól délre élő masszagéták és/vagy ászik leszármazottai.
Hogy a szkíták milyen mértékben váltak iráni nyelvűvé, vagy milyen mértékben nem, annak eldöntéséhez
ismét segítségünkre siet, hogy a genetikai adatok alapján kirajzolódó vándorlási mintázatok itt is leszűkítik a
lehetséges opciók számát: A fenti okokból a területre iráni nyelvek az Andronovo kultúrát eredetileg
megalapító, Európából érkező vándorlással nem jöhettek, hiszen az a jelek szerint finnugor nyelvű volt. A
genetikai adatok alapján beazonosított vándorlási mintázatok szerint az Altaj, a Pamír és a Volga közti
közép-ázsiai térségben ezen kívül a kérdéses időszakban csak egy ilyen nagy mértékű vándorlási hullám
zajlott le, délről, az Iráni-fennsík felől a J2 haplocsoport által fémjelzett vándorlások több hulláma, az
Andronovo kezdete előtti és utáni időkben egyaránt, így az iráni nyelvek kizárásos alapon csak ezzel
érkezhettek. A Kaszpi-Aral-Balhas vonaltól északra azonban nem látjuk ennek nyomait. A J2 Volga-Káma
vidékén előforduló változata nem azonos az Irán felől érkezett, J2a-L26 ággal, hanem nyugati, európai
eredetű, Európába pedig Anatóliából a Balkánon át érkezett J-L283-as alcsoportja. Így tehát Kelet-Európa
sztyeppi eredetű népei körében nem látunk olyan genetikai nyomokat, amely számottevő iráni eredetű
népesség a szkíta időkben történt, ókori beáramlására utalna. Ez viszont azt valószínűsíti, hogy a Kaszpi-Aral-Balhas vonaltól északra élő területeket nem, vagy csak kis mértékben érintette az iranizáció, és az ott
élő szkíták közt egészen a török nyelvek megjelenéséig megőrizhették többségi helyzetüket az ugor nyelvek.
Ha pedig ez így történt, akkor a magyar nyelv leginkább ezek kései túlélő leszármazottja lehet."
(3) Ágoston Balázs beszámol a Székelyföld.ma oldalon (a Current Biology szakfolyóiratban megjelentek alapján) az MKI kutatási eredményeiről. E szerint "Az úgynevezett honfoglaló elit a ma élő népek közül a baskírokkal, a szibériai és a volgai tatárokkal mutatja a legnagyobb hasonlóságot, az ősi népek közül pedig az ázsiai szkítákhoz áll legközelebb. A leszármazási kutatások alapján ez az elit az ugyancsak szkíta kötődésű manysikkal (más néven vogulokkal), a szamojéd nyelvű nganaszanokkal, szelkupokkal és enyecekkel közös ősökre vezethető vissza. A legnagyobb felbontású genom-modellekből arra lehet következtetni, hogy létezett egy „proto-ugor” népesség, és ez a késő bronzkori Mezovszkaja-kultúra népességének és a nganasanok őseinek keveredésével jött létre az Ural és az Altáj közötti erdőssztyeppe zónában. Ez a nép az ázsiai szkíták egyik csoportja lehetett. A vaskorban a manysik és a honfoglalók ősei különváltak, utóbbiak Kr. e. 643 és 431 között jelentősen keveredtek a korai szarmatákkal, majd 217 és 315 között a hunokkal. A kutatás bizonyította, hogy a honfoglalónak nevezett magyar elit legnagyobb részéből hiányzik a „proto-ugor” örökség, ezzel szemben hun vagy avar leszármazottaknak tűnnek, eltérő mértékű iráni (alán) és helybeli keveredéssel. Utóbbi népesség többsége európai bronzkori genommal rendelkezett, és az Árpád-korig heterogén volt."
E nagyszerű genetikai eredmények még további alátámasztást igényelnek, mert a gének nem rögzítik az identitást. Erre az alább elérhető hieroglifikus nyelvemlékek alkalmasak.
(4) Kocsis István tanulmányából:
Foglalkozzunk még azzal, hogy miért minősíthetjük a szkíta kérdést kényes kérdésnek...
Állapítsuk meg mindjárt, hogy a magyarok önmagukat évszázadokon át szkítának hitték, miképpen más népek is így különböztették meg a magyarságot. Azt is vegyük figyelembe, hogy a magyarok történetét összefoglaló krónikások (Anonymus stb.), majd a humanista történetírók (Bonfini) még úgy tudták, hogy a Kárpát-medencében államot alapító szkíták történetét írják, és hosszú ideig úgy tudták mind a magyarok, mind a nagyvilág népei, hogy a Magyar Királyság - Hungária - államalkotó népe a szkíta nyelvet beszéli. Aztán legújabb kori „tudósok” (bár komolyan vehető új forrás, bizonyíték nem állt rendelkezésükre) „kimutatták” - ha nem tudományos felismerés alapján, akkor politikai okokból? -, hogy a szkíták, ha már magyarnak (Hungarusnak) nevezik őket, akkor bizonnyal nem is ősi szkíta nyelvüket beszélik, s ha nem azt beszélik, akkor az bizonnyal ki is halt. Így születhetett meg a szkíta nyelv eltűnésének elmélete és a szkíták indogermánosítása - összefüggésben a magyar őstörténet eltüntetésével.
Látni fogjuk lentebb, hogy a szkíták indogermánosítása tipikus példája az ún. délibábos történészkedésnek, illetve nyelvtörténészkedésnek. (Amikor arról szólunk, hogy az indogermán világtörténelmet megálmodók miképpen teremtették meg a „délibábos” történelem- és nyelvtudományt. Elsősorban August Ludwig Schlözerre, kevésbé hírhedt elődeire és utódaira (Kaspar Zeuss, W. Tommaschek, Kari Müllenhof stb.), valamint magyar tanítványaikra gondolunk.
Ámde ha a magyarok nem szkíták és nyelvük nem a szkíták nyelve, akkor a magyar nyelv - vonják le egyik önkényes következtetést a másik után - bizonnyal egészen új keletű, hisz ha a magyaroknak értékelhető őstörténetük nincs, akkor ősi nyelvük sem lehet. De hogy őstörténet és ősi nyelv nélkül mégse maradjanak, ki lehet számukra találni ezt is, azt is, elég mindehhez megkérdőjelezni a régi szakirodalmat, elsősorban a magyar krónikákat.
Mára oda jutottunk, hogy mind a magyar, mind a nyugat-európai tudományos világ hivatalos képviselői fölényes mosollyal követelik meg a mai kutatóktól, hogy mindaddig ne beszéljenek szkíta-magyar nyelvről, illetve szkíta-magyarokról, amíg be nem bizonyították, hogy a magyar nyelv, illetve nép valóban az, aki volt. Nem azt kellene bizonyítani inkább, hogy miképpen kopott ki mind az európai, mind a magyar köztudatból, hogy a szkíta nép és nyelv azonos az ómagyarral?
(Lehetséges, hogy az ómagyar csak egyik meghatározó nyelve volt a szkíta világnak? Lehetséges, de e lehetőség is kikopott a köztudatból.)
Miképpen kopott ki mind az európai, mind a magyar köztudatból, hogy a szkíta nép és nyelv azonos az ómagyarral?
A forrásokban, illetve a szakirodalomban a szkíta hosszú ideig szinonimája a hunnak, illetve a magyarnak. És mi történt? A szinonimák egyike elsorvadt, kikopott: a szkíta. A végeredmény? Ma már illetlenségnek számít felvetni, hogy a magyar nyelvnek köze volna a szkíta nyelvhez. Hát hogy ne számítana ez illetlenségnek, ha „komoly tudósok” egyszer már - minden bizonyíték nélkül, sőt kimondván, hogy néhány értelmezhetetlen szó kivételével nem maradtak fenn szkíta nyelvemlékek - iráninak, azaz indogermánnak nyilvánították a szkíta népet és nyelvet.
A szkíta-kérdés tanulmányozásának útjából mindazonáltal mintha eltűnnének az akadályok..
Hisz mai komoly történész vagy nyelvtörténész - az újabb kutatások eredményei ismeretében - már nem állítja, hogy a szkíta nyelv iráni, azaz indogermán lett volna. Szóltunk már arról, hogy a délibábos történészkedésnek, illetve nyelvtörténészkedésnek, illetve hitvilág-történészkedésnek az ideje lassan lejár. Az August Ludwig Schlözer vagy a Kaspar Zeuss délibáboskodása például ma már annyira nevetséges, hogy újabb követőik bizonnyal nem lesznek.
Egyre többen veszik komolyan mindazt, ami hitelesnek tekinthető a szkíta múlt kutatásában, hisz mind az elfogulatlan nyugat-európai, mind az elfogulatlan magyar kutatás mintha már a XIX. században méltóképpen foglalkozott volna a szkíta-kérdés rejtélyeivel. Már a XIX. század közepén, bizony.
Vegyük itt tekintetbe, hogy Henry C. Rawlinson miképpen találja meg a szkíta-rejtély egyik kulcsát: „Nem kívánom a szkítákat a Kaukázuson túlra követni, de elég bizonyíték van európai előrehaladásukra az ott ma is beszélt nyelvekben - a lapp, finn, észt és magyar -, valamint számos ugor nyelvben.”9
Nagy Géza 1895-ben írja: „A legkülönbözőbb oldalról vizsgálva a szkithák ethnikumának jelenségeit, tapasztaltuk, hogy a nyelvükből fennmaradt szók azzal a jelentéssel, amilyennel az ókori írók jegyezték föl, csakis az uralaltáji nyelvekből magyarázhatók meg...”101
Előzőleg Nagy Géza elmondja, úgy látszik, a szkíták nyelve „a szumir-akkaddal volt közelebbi rokonságban (vö. oiorpata, Oitosyros), de mindenesetre az uralaltáji családhoz tartozott.
A szumir-akkád nyelvről ma még nagyon hézagosak ismereteink, helye sincs még kimutatva az uralaltájiságon belül, Lenormant szerint középhelyet foglalt el az ugor és török-tatár nyelvek között, míg Hőmmel az őstörökkel tartja testvérnyelvnek; a szókincséből azt látjuk, hogy ha geneologikus szempontból Hommelnek volna is igaza, az ugorsággal több olyan ponton érintkezik, amely érintkezési pontok a törökség és ugorság egymás közti viszonyánál nem mutathatók ki.”10
Az újabb kutatások valódi eredményei természetesen nagyon megnyugtatóak, hisz nem mást sugalmaznak, mint azt, hogy kétszáz éve hiába született „tudományos” döntés arról, hogy a szkíta népek nyelve iráni, a szkíta népek pedig irániak. E döntés ugyan a történelemhamisítás lavináját indította el, de ma már tudjuk, hogy az igazságot egyszerűen ki kell ásni a lavina alól.12
Moravcsik Gyula (is) kimutatja, hogy „Hérodotosz, Hippokratész, majd később Plinius közlései a szkítákról turáni népekre mutatnak, nem irániakra.”13
Nagyon gazdag szakirodalom igazolja - figyelmezteti kutatótársait Götz László -, hogy a szkíták nem lehettek perzsák. A szkíta-párthus kérdésről írja: „Elöljáróban le kell szögeznünk azt az igen sokat sejtető és nagyon fontos körülményt, hogy a valóban iráni perzsák a pártusokat sohasem tekintették maguk közül valóknak. A Sáh-Náme is feltűnően hallgat róluk. Altheim is megállapítja (...), hogy a perzsák a pártus uralmat mindig idegen uralomnak tekintették.”14
Bakay Kornél miután meggyőzően bizonyítja - gazdag szakirodalom figyelembevételével hogy „sem a kimmerek, sem a szkíták esetében nem állítható, hogy indoiráni nyelvű népek voltak, ez csak az egyik lehetséges feltevés”15, felhívja a figyelmet a szkíta-kérdésnek a régészet lehetőségeivel való megközelítése nehézségeire is, valamint arra, hogy a magyarság eredetének, őstörténetének a kutatása egyre reményteljesebb:
„Az eddigi vizsgálódásunk arra az eredményre vezetett, hogy a Kr. sz. előtti IX—III. századi szkíta kultúra előzményei, időben visszafelé haladva, a fémkorokig követhetők, vagyis a III. évezred második felétől a II. évezred végéig. A közép- és belső-ázsiai, a dél szibériai, az Urál-vidéki, a kubáni, a Fekete-tenger-melléki, az ukrajnai, az aldunai, a kárpát-medencei szkítakori emlékanyag hordozóiban nem indokolt indoeurópai népeket látnunk, hanem helyénvalóbb feltételeznünk egy ragozó nyelvű ősugor-őshungár etnikumot, amely a III. évezred derekán-végén, klimatikus változások és egyéb okok miatt Elő-Ázsia, a Dél-Kaukázus, illetve a Folyamköz térségéből vándorolt észak-északkelet felé, részben a Kaukázuson, részben Közép-Ázsián keresztül.”16
„A finnugor nyelvrokonság származás-elméleti alapjait - összegez Bakay - a genetikai vizsgálatok véglegesen lerombolták, így a magyarság uráli, finnugor és ugor őshazájának kigondolt képzeteivel a jövőben egyáltalán nem lehet számolni, sem időben, sem térben. Azaz a 60. szélességi foktól északra eső térség, mint őstörténetünk elképzelt színtere, figyelmen kívül hagyható.”17
Valóban bízunk benne, hogy mielőbb fölénybe kerülnek a tudományos életben azok, akik felismerik, hogy ha történelemtudományról, nyelvtörténetről van szó, akkor semmi sem ártalmasabb, mint a tilalmak, a tabuk. Ha egy nép nyelvét nem szabad azon (régi vagy mai) nyelvekhez hasonlítani, amelyekhez valóban hasonlít, azon népnek, mely az illető nyelvet beszéli, a múltját veszik el. El lehet ezt tőle venni? Igen, de jogtalanul.
Arra a kérdésre, hogy ma Magyarországon a hivatalos nyelvtörténészeknek miért nem illik a magyar nyelvtörténet nagy kérdéseiben tisztán látni, csak azt válaszolhatjuk, hogy a jövő mindenképpen a hiteles összehasonlító nyelvtörténeté.
Hány esztendő vagy évtized múlva kerül fölénybe a nyelvtörténetben a valódi tudományosság? Mikor jelenhet meg Magyarországon egy hiteles etimológiai szótár? Nem tudjuk.
Analógiával is szolgálhatunk a szkíta nép (népek?) és nyelv (nyelvek?) rejtélyes eltűnésének, illetve nem kevésbé rejtélyes átváltozásának a felfoghatóvá tétele céljából. Felhívhatjuk bizony a figyelmet más népek nyelvének és - más vonatkozásban - eredetének nem kevésbé rejtélyes történetére. E népek és nyelvek titokzatos eltűnése, illetve „átváltozása” más népekké és nyelvekké hasonlóképpen történt, mint a szkíta nép és nyelv eltűnése, illetve átváltozása.
És , hogy az analógia még hitelesebb legyen, máris bevalljuk, hogy a hasonlóság azért sem felfoghatatlan, mert tanulmányozásához nem kell kilépnünk a magyar múlt kérdésköreiből. A jászok és a kunok történetére utalunk, hiszen ahogy a szkíták (nyelvükben és eredetükben) irániak lettek, úgy lettek a szkíta (azaz magyar) jászok és a kunok tatárok.
(Jegyezzük itt meg, hogy aki az ősi jász vagy kun nyelvet tanulmányozni akarja, menjen egy időre azon nép utódjai közé, akik a moldvai városokat alapították - Jászvásártól - Bákóig s akik utódainak egy kicsiny része még ősi nyelvükön beszél, eléggé hűen meg őrizve a régi nyelvállapotot. A moldvai csángómagyarokról van szó, természetesen.)
A szanszkrit nyelv „segítségét” is vegyük igénybe a hun-rejtélyt megfejteni akarván.
Elég lesz talán felhívnunk a figyelmet arra, mennyire komolyan vette a szanszkrit- magyar nyelvrokonságot a legilletékesebb: Körösi Csorna Sándor.
1832-ben, két évvel a tibeti-angol szótárának a megjelenése előtt írja:
„A szanszkrit nyelv tanulmányozása ugyanis a legújabb időkben csodálatosan virágzani kezdett Európában, különösen Németországban. Ha a magyar tudósok a szanszkrit irodalomról bőségesebb ismeretekre tesznek szert, csodálkozni fognak, hogy mily nagyfokú ennek a régi nyelvnek a rokonsága a mi anyanyelvűnkkel.
Ugyancsak feltalálható ott a magyar régiségeknek számos emléke, melyeket az elhagyott helyeken ma már hiába keresünk.”
„Magam több éven át a tibeti nyelv tanulmányozásával foglalkozva, a szanszkrit nyelvnek és irodalomnak csak csekély ismeretével rendelkezem, de mivel a szükséges könyvek beszerzésére kedvező alkalmam nyílt, miután lejöttem ebbe a városba, és mivel itt nagy a száma az Ázsiai Tudós Társaság könyvtárában elhelyezett, szanszkritból tibetire fordított buddhista könyveknek, remélem, hogy rövid idő alatt ezekből is elegendő mennyiséget fogok beszerezni, és így e két nyelv segítségével bőségesebb anyagot gyűjthetek össze a magyar régiségek megvilágítására.”18
Henry WhitelockTorrens (1840-től a Bengáli Ázsiai Társaság titkára) jegyezte fel: „... a boldogult nyelvbúvárnak a hunok eredetét illető nézeteiről; ezek, valamint a buddhista hitről vallott egészen egyéni nézetei, legkedvesebb tárgyai voltak elmélkedéseinek. Több ízben hosszasan értekezett velem e tárgyról, különösen a magyarországi helységek és hegyláncok nevének szanszkrit eredetét pedzegetve.”19
Körösi Csorna Sándor szavait bizony komolyan kell vennünk. S ha komolyan vesszük, azt kell megvizsgálnunk, mely nép (népek) által jelenik meg Indiában az ómagyar nyelv hatása.
Így is kérdezhetünk: milyen nyelvet vittek a szkíták - azaz a heftaliták (fehér hunok) - Indiába, ha nekik köszönhető a szanszkritban az ómagyar hatás?_
Aradi Éva kifejti, hogy „szanszkrit, illetve észak indi nyelveken a szkítákat sakáknak , szakáknak vagy sákjáknak nevezik. Ez a szó azt jelenti, hogy »ág«, úgyis mint egy nemzet vagy faj ága. Annyira ismertek voltak Indiában, hogy elsősorban északon az egyik időszámítást is az indoszkíták uralkodásának kezdetétől számítják - ez az úgynevezett sakábd, azaz »szkíták szerinti«, ez Kr. u. 78-ban kezdődött. A másik az úgynevezett vikramábd, ez Kr. e. 58-tól számítódik, s egyik neves uralkodójuk, Vikramáditja király uralkodásának kezdetéről kapta a nevét. A harmadik a mi európai időszámításunkat követi, tehát a Krisztus szerintit. Ezt ind nyelveken Iszáh Maszih érának nevezik - Iszáh Jézust, Maszih pedig Megváltót jelent.
Még ma is előfordul, hogy egy szanszkrit vagy hindi könyv belső borítóján mindhárom időszámítás szerint tüntetik fel a publikáció idejét. Tehát a sakák, szakák, azaz szkíták fontos szerepet játszottak India történetében. Divekar professzor élőszóban kifejtette azt a véleményét, mely szerint mind az északi, mind a fehér hunok szkíták voltak, s mi magyarok vagyunk egyetlen európai utódaik.”20
Az indiai nemzetségek származástörténete, az Agni purána (Tűz története, azaz a felső kasztok története) „a rádzsputokat a sakáktól, azaz a szkítáktól származtatta, azon belül is egyik águkat a kusánoktól, azaz indoszkítáktól, másik águkat pedig a hunoktól. Míg az első nép a Naptól, a hunok és leszármazottaik a Holdtól kapták az erőt. Ezért családfájuk Szurjavásma és Csandravámsa (a nap fiai és a Hold fiai).
A későbbi radzsasztániak mindkét erőt egyesítik nemzetségükben, s erre utal zászlójuk is, mely piros - a Nap színe - és ezüst - a Hold színe - csíkos.
Megjegyzem: milyen is a híres Árpád-sávos zászlónk? A piros mellett a csík nem fehér volt a régmúltban, hanem bizonyára ezüst. A Hold fiaitól, tehát a hunoktól származott Anga, vagy más helyen Ong nemzetsége, s a tartomány is Anga volt. Ez a tartomány Tibet egy részén és Kína nyugati határvidékén terült el az Agni purána szerint; népük magukat hungiáknak nevezték. Idézet az Agni puránaból: »a fehér hunok eredetileg Közép-Ázsiából, Kasgár térségéből jöttek, s elindultak nyugat felé, egyik részük a Kaukázusig, s azon is túl, a másik részük délre, az Indus-völgye felé tartott. Őshazájukat Saka Dvípának - magyarul Szkíta Birodalomnak - nevezték, azaz kínai nyelven Csagatájnak vagy Sakatájnak"21
Folyt . köv …
~~~~~~~~~~~~~~~~
[9] Vö. Henry C. Rawlinson: Notes on the Early History of Babilónia. London, 1854. Idézi Imre Kálmán: 2002. 76-79.
[10] Nagy Géza: 2003. 39. Ilyen
szempontból tartja magyarázhatónak, hogy „a szkitha szók és nevek is majd a törökség, majd az ugorság felé mutatnak.” De azt sem tartja lehetetlennek, hogy a szkítaság „kétféle elemből állt, úm. egy szumir-akkad féle elemből s aztán ugorokból, amelyek egymást áthatották anélkül, hogy teljesen összeolvadtak volna.”
[11] Uo. 28.
[12] Vö. Götz László: 1994.1. 236.
[13] Vö. uo.
[14] Götz László: 1994.1. 259-260.
[15] Bakay Kornél: 2005. III. 39.
[16] Uo. 212-215. Különösen érdekes, amit a fémtükrök vizsgálata alapján állít. Uo. 272-279.
[17] Uo. 301-317.
[18] Idézi Kubassek János: 1999. 212.
[19] Uo. 213.
[20] Aradi Éva: 2005. 22-23.
[21] Uo. 25-26.
Irodalom
Horváth Csaba Barnabás: Finnugor és szkíta eredet - egy és ugyanaz? International Relations Quarterly, ISSN 2062-1973, Vol. 10. No. 3-4. (2019) 9 p.
Bihari Dániel - Horváth Csaba Barnabás: Őstörténeti csavar: egyszerre finnugorok és szkíták is a magyarok
Fehér Bence: A Kárpát-medence első ókori feliratcsoportjának meghatározásához
Mészáros Gyula: Chattiak és skythák
Horváth Csaba Barnabás: Finnugor és szkíta eredet - egy és ugyanaz? International Relations Quarterly, ISSN 2062-1973, Vol. 10. No. 3-4. (2019) 9 p.
Bihari Dániel - Horváth Csaba Barnabás: Őstörténeti csavar: egyszerre finnugorok és szkíták is a magyarok
Fehér Bence: A Kárpát-medence első ókori feliratcsoportjának meghatározásához
Mészáros Gyula: Chattiak és skythák
Benkő István: Az eurázsiai sztyeppövezet és a magyarok
Hosszú Gábor – Zelliger Erzsébet: A Bodrog-alsóbűi rovásemlék számítógépes írástörténeti kapcsolatai és egy olvasati kísérlete (Magyar Nyelv)
Ágoston Balász: A Magyarságkutató Intézet bizonyította a hun-avar-magyar folytonosságot (szekelyfold.ma)
Varga Géza: Andronovo edény az "Ak laka" mondattal
Varga Géza - Simon Péter - Szekeres István: Bronzkori magyar írásbeliség
Varga Géza: Magyar hieroglif írás
Varga Géza: Magyar hieroglif írás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése