Szabó Géza, a Palmetta, Karmos paripák, Égberagadó turul, Csodafiúszarvas. Kaukázusi régészeti és néprajzi párhuzamok a honfoglalás kori hitvilágunk és díszítő művészetünk értelmezéséhez c cikkében közöl egy ábrát a Kobán kultúrából (1). A szarvasokat üldöző vadász derekán a magyar hieroglif írás atya szójele is megjelenik (1. ábra), ám e jelet a szerző nem hozza szóba. (2)
Kitér pedig a jelek értelmezésére: "Honfoglalás kori hitvilágunk és díszítőművészetünk meghatározó elemei a női sírok hajfonatkorongjain, a férfak szablyáin, tarsolylemezein látható állat- és növényábrázolások, mondavilágunk Csodaszarvasa. Az egyes elemek értelmezésében azonban olyan alapkérdésekben sem alakult ki egységes álláspont, hogy pontosan milyen állatokról, növényről van szó, meghatározhatók-e egyáltalán? Az is felmerül, hogy az ábrázolásoknak van-e konkrét üzenetük: az ötvösök ismerték-e a felhasználók hiedelmeit, világképét, a megrendelő és környezete számára pontosan értelmezhető szimbólum- és jelrendszert használtak-e?" (215. oldal)
Miközben az 1. és 2. ábrán látható ábrázolások és az atya szójel ősvallási és írástörténeti összetartozása (például Jankovics Marcell égi szarvasvadászatról közölt cikke, valamint a Magyar hieroglif írás c. kötetem) alapján már feltárt. Ez utóbbiban külön szócikk szól az atya szójelről. A csodaszarvas a magyar mitológia egyik fontos története, amiről a Magyarság jelképei c. kötetben írtam. (3) Ebben azt mutattam ki, hogy a magyarság minden ősi jelképe (köztük a csodaszarvas is) törvényszerűen kötődik a magyar hieroglifákhoz. A csodaszarvas az ősvallás elméleti konstrukciójába, a jelkészletünk pedig az ősvallás jelrendszerébe tartozik.
"Az elmúlt években több alkalommal is lehetőségem volt a török és iráni népek régészeti leleteivel és hagyományaival terepen is megismerkedni, Kis-Ázsián, Iránon, a Kaukázuson át egészen Szibériáig, ahol a szívósan tovább élő szokások jól mutatták: a tárgyakon látható ábrázolások, motívumok a mai napig nem csak egyszerű díszítőelemek, hanem azok egy pontosan megfogalmazott és az adott közösség által tartottak értelmezhető üzeneteket hordoznak." (216. oldal)
Ezzel a megállapítással nem áll egyedül. A szerző meg is említi Dienes Istvánt, aki szerint az, hogy honfoglalóink a legjellegzetesebb ékszereiket nem cserélték fel idegen eredetűekkel, azt bizonyítja, hogy a korongokon lévő ábrázolásoknak jelentése volt. (Dienes/1972/66).
"A kutatásnak már régen az a véleménye," - írja Szabó Géza - "hogy a honfoglalóink ötvösei az iráni, kaukázusi, szaszanida művészet hagyományait folytató mohamedán, illetve bizánci művészetből merítettek ihletet, de csak azt vették át, amit világképük és regéik alapján értelmezhettek."
Szabó Géza megkérdezi: "Honnan jön ... ez a motívumrendszer, mit is ábrázolhat, mi lehet a jelentése?" (217. oldal)
Annak ellenére kérdezi meg ezt, hogy ismétlődően értékelem és e vonatkozásban ki is egészítem a dolgozatait. A szakterületet tankönyvszerűen tárgyaló Magyar hieroglif írás c. kötetem 2017-ben jelent meg s ebben már megválaszoltam a később, 2022-ben felvetődött kérdését. A szerző 2018-ban közreadott dolgozatára is reagáltam 2020-ban. A 2019-ben megjelent cikkére pedig 2023-ban adtam választ. Azaz a szerző legújabban feltett kérdésére a rovológiai alapozású válasz már korábban megszületett, immár csak nyitott kapuk döngetéséről van szó.
Az aktuális kérdés az, hogy a "tudományos konszenzus" miért alkalmazza ma is a cenzúrára, jelzőosztogatásra és agyonhallgatásra alapozott áltudományos módszertanát? Ennek - a szakmai kérdés tisztázása után - már aligha lehet más szerepe, mint a finnugrista téveszmék védelme és a közönség félrevezetése. (4) Szabó Gézának nyilván nem pontosan ez a célja.
Párbeszéd
Mint arról fentebb is volt szó, a szerző kutatásaihoz kapcsolódó írástörténeti vonatkozásokkal ismételten foglalkoztam. Például tájékoztattam a regölyi hun ezüstcsat hieroglifáiról. Ez a hun jelkincs segít értelmezni a Szabó Géza által feltárt jeleket, mert a jelhasználat nagy területeken és időszakokon át folyamatos, ami az ősvallási jelhasználat konzervativizmusából következik.
A regölyi szkíta kori leleteken "geometrikus motívumokat, svasztikát, háromszögeket és pontkör mintát" ír le. Közülük az utóbbi három azonosítható székely jellel, vagy jelmontázzsal. A svasztika az Éden négy szent folyójának térképe, egy-egy karja a székely írás "j" (jó "folyó") jelének felel meg. A háromszög a székely írás "s" (sar "sarok, úr") jelével azonosítható. A pontkör a székely írás "ly" (Lyukó) hieroglifájával egyezik. A feltárt és megfelelő képeken bemutatott fém-, csont- és cserépanyagon ezeken kívül a "d" (Dana), az "ek" Khuár "úr", az Ak "patak, Heraklész", "ü" (ügy "folyó"), "o/ó" (Óg "ég") és az "m" (magas), esetleg még az "n" (nagy) és az "r" (ragyogó) rovásjelek megfelelőjét ismerhettem fel. A szerző a népességet az egykori Média területéről származó szigünnákkal azonosítja. Én teszem hozzá, hogy esetükben a magyarságba beolvadó szarmaták egyik csoportjáról lehet szó. A szarmatákat korábbi lakóhelyükről, Médiából a szkíták mozdították ki Kr. e. 640 táján, és a Dontól keletre jelöltek ki számukra új lakóhelyet. Néhány csoportjuk elérhette a Kárpát-medencét.
Azt írja a szerző, hogy "a Regöly, Strupka-Magyar birtokon feltárt pannon tumulus leletei között talált edényekre karcolt grafémákat mint a Kárpát-medence jelentős korai írásemlékeit" kívánja bemutatni. A szándékkal csak egyetérteni lehet, az íráselméleti megalapozása azonban pontosítandó. (4)
3/c. ábra. Palánka lelőhelyről származó romániai szarmata fémtükör (fotó: Ion Tentiuc, Valeriu Bubulici), az ábra bal szélén az Óg ten "Óg isten" olvasatú mondatjel, jobbra lentről felfele a hieroglifáknak megfelelő székely "o, ó" (Óg "ég") és ten (isten, élet") rovásjelek, Óg királyt a Biblia említi, azonos Heraklésszel
Szabó Géza régész Korai írásemlékek és régészeti–történeti hátterük a Kárpát-medencében c. dolgozata a Magyarságkutató Intézet Kiadványai sorozat 7. kötetében jelent meg 2019-ben, amelyet Zelliger Erzsébet, a székely írás ismert, ám a szójeleink tárgyalására nem hajlandó kutatója szerkesztett. Részt vett a munkában Hosszú Gábor rováskutató is, aki - vele együtt - komolyan vehető eredmény nélkül kísérletezett a bodrog alsóbűi rovásemlék szójeleinek alfabetikus értelmezésével. Munkatársuk volt Szentgyörgyi Rudolf is, akinek határozottan negatív véleménye volt a hun-magyar kapcsolatokat illetően. A dolgozat elérhetőségének megküldését a szerzőnek köszönöm.
A Szabó/2019 kötet 81. oldalán szerepel egy szombathelyi rézkori edény fényképe, fenekén a székely írás ten "isten, élet" szójelével (3/a. ábra). A fenékbélyegként használt hieroglifa jól elolvasható hieroglifikus szövegekben jelenik meg a neolitikumtól napjainkig, pl. a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobron, vagy szarmata tárgyakon (3/b. és 3/c. ábra). E fenékbélyeg az egyik legfontosabb magyar hieroglifa (ősvallási vonatkozású szójel), amelyik szerepel a székely írás nikolsburgi ábécéjében és az énlakai unitárius templom mennyezetkazettáinak Egy Isten mondatjelében is. További előfordulásokból is ismert, például a Zelliger Erzsébet által félreolvasott székelyderzsi rovásírásos téglán is szerepet kap.
A szombathelyi rézkori szójel hasznosítása a magyar ős- és írástörténet jobb megismerését, a magyar identitás alapjainak tisztázását segítené. Például feleslegessé tenné a Pócs Éva cikke nyomán kialakult vitát arról, hogy volt-e a honfoglalóknak világfa-képzete s az esetleges előfordulásokat értelmezni tudjuk-e. Létezik ilyen értelmezés.
A szerző - az MKI szakértőinek segítségével(?) - labrys-nek (kettős baltának) határozza meg a fenékbélyeget. Ezt azonban nem lehet alátámasztani. A szerző - az ismert és pontos rovológiai párhuzamokkal szemben - nem is kísérelte meg álláspontjának tudományos igényű alátámasztását (az alkalmatlan szerzőkre és dolgozatokra való hivatkozás nem alátámasztás).
Jegyzet
(1) A Kobán kultúra egy késő bronzkori és vaskori régészeti kultúra az Észak- és Közép-Kaukázusban Kr. e. 1200 és 400 között. Egy feltételezés szerint a szkíta invázió okozta a kultúra bukását. A bemutatott atya jelük alapján (1. ábra) azonban ugyanúgy a magyar hieroglif írást használták, miképpen a szkíták is.
(2) A Nemzeti Régészeti Intézettől kapott levél alapján a régészek meghatározó csoportja nem ismeri a magyar nemzeti írás ősmagyar kori történetét és arról nem is akar tudni. Ebben felelős a ma is valótlanságot terjesztő tankönyvekben rögzített nyelvészeti álláspont az ősmagyar kor írás- és nyelvemlék nélküli voltáról. Hogy ez a honfoglalás és Kr. e. 1000 közötti korszak nem volt magyar írás- és nyelvemlék nélküli, azt az 1996-ban kiadott Székely rovásjelek hun tárgyakon c. dolgozatom és más írásaim után Korompay Klára is lehetségesnek tartja, Fehér Bence pedig vallja. Szabó Géza dolgozataiban is e korszakból való magyar hieroglifák szerepelnek (1., 3/a. és 4. ábra).
Szabó Géza 2018-ban közreadott cikkére 2020-ban adott válaszomban felhívtam a figyelmet arra, hogy az általuk közölt Kr. e. IX-VII. századi kereszt alakú szíjelosztók magyar szójeleket hordoznak. A magyar jelek régészeti emlékeinken való megjelenéséről ismételten tájékoztattam.
(3) A tudományos kérdésekben nincs is feltétlenül szükség "egységes álláspontra", mert a tudományos kérdéseket nem népszavazással kell eldönteni.
A Kobán kultúra (Kr. e. 1100 és 400 között) Észak- és Közép-Kaukázus késő bronzkori és vaskori kultúrája. Az 1. ábrán látható jelenet az égi szarvasvadászatot ábrázolja, amelyben az Orion csillagkép a vadász. Előle és a Gemini "Ikrek" csillagképben megjelenő fiai elől a Tejúton menekül a csillagszarvas. A vadász derekán lévő jel a székely írás "ty" betűjének, a magyar hieroglif írás atya szójelének, a sumér írás "atya, Orion csillagkép" és a kínai írás "atya" szójelének felel meg, ezek egyfajta változata.
(4) A hazai akadémikus tudomány meghatározó képviselői számára a magyar ősvallás és az ősvallás jelképeiből kialakult székely írás megvetett dolog volt és maradt. Az ezekkel összefüggő tényeken a magyar- és tudományellenes prekoncepciók védelmében könnyen átlépnek.
Példa erre a Pócs Éva cikke nyomán kialakuló vita arról, hogy volt-e világfa-elképzelése a honfoglalóknak, vagy sem. Ez a kétely komolyan fel sem vetődhetne, ha a "szakma" ismerné a székely írás eredetét, a magyar hieroglif írást. Hiszen úgy tudjuk, hogy a honfoglalóknak volt világfa-képzetük, csak ezt az akadémikus tudomány képviselői - a rovológiai adatok nem ismerése miatt - nem tudják kétségbevonhatatlan érveléssel alátámasztani. Például a Szabó Géza írásában közölt szombathelyi ten "isten, élet" szójel is az égig érő fa (világfa, életfa) egyik elterjedt ábrázolása. Ez egy ismert jelünk, csak a régészeknek az adott "szakmai" légkörben könnyebb kettősbárdnak nézni. Szerepel a nikolsburgi ábécében, az énlakai bilingvisben, a székelyderzsi rovásírásos téglán, a Bakay Kornél által közölt somogyvári ezüstgyűrűn és másutt is. Azaz Pócs Éva vitaindítójára könnyen válaszolhatott volna a tudományos konszenzus - ha az ismert rovológiai tényeket hajlandó lenne hasznosítani.
A szójeleink létére Veit Gailel tollából hiteles forrással is rendelkezünk, ami persze cáfolja a székely írás végső soron sémi eredeztetését. Ezért(?) a "tudományos konszenzus" évszázados dogmájával szembeni, egzisztenciális kockázatot jelentő fellépést a legtöbb kutató nem meri felvállalni. Hiába merülnek fel sorra az írástani tények (például a szombathelyi ten "isten, élet" jel), nincs válasz rájuk.
A magyar hieroglif írás megismerése elől tudatosan zárkózik el a "tudományos konszenzus". Például a Magyar Nyelv szerkesztősége azzal a hivatkozással utasította el az Árpád kori karcagi csatkarikán lévő szójeles szöveg olvasatának közlését, hogy az vitát keltene, amit a szerkesztőség nem vállal. A vita elmaradása vezetett oda, hogy az MTA 2021-ben közreadott rováskorpuszában e hosszú rovásszövegünk nem is szerepelt. A szójeles írásunk és a hieroglifikus írásemlékeink ismeretében sokak számára bizonyított lenne, hogy eleve megalapozatlan a honfoglalás kori világfa pócsévai megközelítése.
Sándor Klára 1996-os tanulmánya is megfogalmazza: "A székely rovásírás mai helyzetét mindenekelőtt az jellemzi, hogy nem tudunk mit kezdeni vele: sem az írásrendszerrel magával, sem a kutatásával. Minden alapvető kérdés tisztázatlan: az írás neve, eredete, önálló története; hogy hány emléke van és melyek ezek; hogy kik használták és milyen célra; az előző kérdések megválaszolatlansága miatt nem világos, hogy mi a helye a magyar művelődéstörténetben – és az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni."
Nos, azért, mert az őstörténetkutatás a hieroglifikus nyelvemlékek hasznosítása esetén (új, jobb) magyarázatot tudna adni a legfontosabb kérdéseire. Például Szabó Géza is válaszolhatna a sajátjára:
- A megrendelő és környezete számára pontosan értelmezhető szimbólum- és jelrendszert használtak-e?
- "Honnan jön ... ez a motívumrendszer, mit is ábrázolhat, mi lehet a jelentése?"
A IX.-VII. századi szíjelosztókon, a szombathelyi rézkori edényen és a Kobán kultúra szarvasvadászatán is olyan jeleket találnak és közölnek, amelyeknek kitűnő párhuzama van a székely írásban. E párhuzamokra és a feltárt jelek ősvallási, világnézeti magyarázatára cikkben, vagy a személyes beszélgetéseink során felhívtam már a figyelmét. A Magyar hieroglif írás c kötetben tankönyvszerű leírását adtam annak a jelrendszernek, amelyikre rákérdez.
A széles körben (tulajdonképpen a Pireneusoktól Amerikáig) megtalálható magyar hieroglifikus szövegelőfordulások által rajzolt kép lényegében megegyezik azzal a régészeti alapozású képpel, amit Bakay Kornél így ír le az Őstörténetünk régészeti forrásai III. kötetében: "az ősmagyarságot is magában foglaló un. preszkíta ősnépesség (amely tehát feltevésünk szerint nem indoiráni nyelvű népesség volt!) a felsőpaleolitikum idejétől folyamatosan, dél felől vándorolt fel, különböző hullámokban, észak felé, nagyobb részt a Kaukázuson és Közép-Ázsián (a Kászpi-tenger keleti oldalán), illetve a jelenlegi észak-kínai térségen keresztül jutván el az Urál vidékére, a minuszinszki medencébe és Nyugat-Szibéria területére. Ez a nagytáj ugyanis már négy-ötezer évvel ezelőtt is rendkívül kedvező adottságokkal rendelkezett, mind ökológiai, mind egyéb vonatkozásokban." (Bakay/im/141. oldal) "N.L. Cslénova világosan látta és régészeti módszerekkel megkísérelte bizonyítani is, hogy a Kr.sz. előtti III. évezred végétől a Csendes-óceántól, Kínától, az Ordosz-vidékétől egészen Közép-Európáig egy hatalmas egységes térség jött létre, közös anyagi kultúrával (nyílcsúcsok, tőrök, kések, lószerszámok, kerámia, kőláda sírok) és közös szellemiséggel, amelynek meghatározó régészeti kultúrái: a szejma-turbinói, a karaszuki, a tagári műveltségek." (Bakay/im./149-150 oldal).
(5) Azt írja Szabó Géza a 2019-ben közreadott írásában: "Rögtön az elején szükségesnek tartom leszögezni, hogy írás alatt a kutatásnak azt a meghatározását tartom mérvadónak, amikor a meghatározott jelekhez meghatározott hangok vagy hangsorok is tartoztak, így például a grafémákat mint az írás szemantikailag megkülönböztethető legkisebb elemeit, a jel + a hozzá kötődő hangértékkel együtt tekintem írásjegynek (Hosszú 2017: 183-184)". Azonban a Hosszú Gáborra való hivatkozás sem pótolja az íráselméleti alapokat. Az idézett meghatározás alkalmatlan.
Egyrészt ugyanis az írás a gondolat rögzítése jelekkel, azaz nem indokolt a jelformák hangalakhoz kötése. Vannak olyan jelek, amelyek nem köthetők hangalakhoz, vagy azok nem meghatározottak. Például a közlekedési táblák jelentése a világ sok nyelvén és többféleképpen megfogalmazható.
Másrészt vannak olyan szójeleket alkalmazó írásrendszerek, amelyekben egyetlen jelforma több, eltérő hangalakú szót is jelöl. Például a székely írás "R" és "r" rovásbetűje több ezer éves előzményekre megy vissza. A jelforma változik és genetikusan összefügg az egyiptomi hieroglif írás Rá napistent jelölő hieroglifájával, a hettita (luviai, anatóliai) hieroglif írás rá szótagjelével és a kínai írás "Nap" szójelével. Több tucatnyi elolvasott írásemlék alapján az ősmagyar kori hieroglifikus szövegekben ugyanez a jel, vagy ennek változata a "ragyogj, ragyogó, ragyog, ragyogtál" szavakat jelöli. Vagyis indokolatlan és félrevezető olyan kikötés (vagy gyakorlat), amely egyetlen jelforma egyetlen hangalakhoz kötését írja elő. A létező hieroglifikus jelhasználatban a változó jelformák csoportjának és a változó hangalakok/jelentések csoportjának egymáshoz rendelése tapasztalható.
A szerző által megadott meghatározásba foglalt kikötés csak arra jó, hogy egyesek a kényük és kedvük szerint tárgyaljanak, vagy ne tárgyaljanak olyan jeleket és írásemlékeket, amelyek - szerintük - nem rögzítenek meghatározott hangalakot. A tudománytalan eljárás alkalmasnak tűnhet a magyar identitás szkíta, hun, szarmata, avar stb. gyökereinek tagadására. Elegendőnek látszhat számukra pusztán annak kijelentése, hogy az adott ősmagyar kori nyelvemlék díszítés, az elolvasójuk meg futóbolond (e jelzővel Fehér Bence, a Magyarságkutató Intézet írástörténésze élt). Persze a Szabó Géza által közölt meghatározás eltérésének csak íráselméleti jelentősége van, mert az ősmagyar kori írásemlékeink - döntően szójelek lévén - hangalakot is rögzítenek. Azaz Szabó Géza e szűkebb meghatározással a háta mögött is tárgyalhatná a cikkeiben előforduló magyar írásemlékeket.
A Szabó Géza alkalmatlan meghatározásának alkalmazói minden alkalommal félreértik, a saját mércéjükhöz és a létező írásemlékekhez képest is rosszul alkalmazzák a tulajdon meghatározásukat. A szerző által kiinduló axiómaként megadott meghatározás ugyanis elvileg megengedi, hogy egy jelhez hangsor is tartozzon (azaz szójelek is beleférnek a meghatározásukba). Azonban a cikkeikben szójelekről szó sem eshet. Ezért nem képes Zelliger Erzsébet és Hosszú Gábor a szójeleket alkalmazó bodrog-alsóbűi nyelvemlékünk helyes elolvasására. Ugyanezt tapasztaljuk a székelyderzsi rovásemlék esetében is. A "tudományos konszenzus" minden esetben orra bukik és a saját meghatározásainak sem felel meg, amikor szójelekkel akad szembe.
Irodalom
Szabó Géza: Palmetta, Karmos paripák, Égberagadó turul, Csodafiúszarvas. Kaukázusi régészeti és néprajzi párhuzamok a honfoglalás kori hitvilágunk és díszítő művészetünk értelmezéséhez, Etnographia, a Magyar Néprajzi Társaság folyóirata, 133. évfolyam, 2022/2.
Szabó Géza, Horváth Veronika, Barkóczy Péter, Erdélyi Zoltán, Juhász Laura és Gyöngyösi Szilvia: Keleti tárgyak vagy nyugati utánzatok? Újabb eredmények, kérdésfelvetések a Kr. e. 9-7. századi bronztárgyak archaeometallurgiai vizsgálatának tükrében, 2018.
Szabó Géza: Korai írásemlékek és régészeti–történeti hátterük a Kárpát-medencében, Magyarságkutató Intézet Kiadványai, 7. kötet, 2019.
Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai, III. kötet, László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület, Budapest, 2005.
Fekete Mária - Szabó Géza: 2015 Pannon tumulus feltárásának előkészítése – Regöly, Strupka-Magyar birtok
Jankovics Marcell: Csodaszarvas a csillagos égen, Ahol a madár se jár, Tizenkét év hét tanulmánya, Pontifex Kiadó, 1996.
Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?), Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1-2. füzet, 1996.
Varga Géza: Székely rovásjelek hun tárgyakon, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1996.
Varga Géza: A magyarság jelképei, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1999.
Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti kutatóintézet, Budapest, 2017.
Varga Géza: Kr. e. IX-VII. századi kereszt alakú szíjelosztók magyar szójelei
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése