Közel két éves tervezés és előkészületek után megnyílt a Magyar Nemzeti Múzeumban a régen várt hun kiállítás. Kezdetben mintha arról lett volna szó, hogy a kínai Shanghai Múzeummal közösen rendezik, ám a kínai fél neve most mégsem jelent meg a kiállítás rendezőinek felsorolásában. Pedig megpróbáltam segíteni a kiállítás készítőinek azzal, amivel már több kiállításunk rendezőinél is hiába kísérleteztem. Gondoltam, hogy felhívom a figyelmüket egyes hun leletek "díszítésének" a magyar hieroglif írás segítsévébel történő elolvashatóságára, a hun eredetű szójeleink és a kínai szójelek rokonságára. Ha ezzel sikerül felkelteni a kínaiak érdeklődését, akkor nyilván szívesebben fognak együttműködni a magyar rendezőkkel (1). Ezért egy cikkben közzétettem a kiállításon feltehetően szereplő, a magyar hieroglif írás segítségével elolvasható hun tárgyak képét és a bővebb leírásukat tartalmazó további cikkeim elérhetőségét.
Az 1. ábrán látható karosi kardhüvelyvégen az Istennel azonos égig érő fa hieroglifákból (ősvallási kötődésű szójelekből) összerakott képe látható. Szokásos eljárása ez a montázstechnika az ősvallás jelrendszereként szolgáló magyar hieroglif írásnak. Ebből maradt ránk az ismert ligatúraképzés szokása. Az ősvallás számára fontos, csodaszarvast, turult, égig érő fát, antropomorf istent, világmodellt bemutató képeket a magyar hieroglifákból kellett előállítani, vagy magyar hieroglifákkal kellett mellé írni a rövid magyarázó szöveget. Több száz ilyen írás- és nyelvemlékünk porosodik a múzeumok polcain, ám a "szakma" nem hajlandó hasznosítani őket. Az egyetemeken eközben azt tanítják, hogy a honfoglalás és a Kr. e. 1000 közötti ősmagyar kor írás- és nyelvemlék nélküli volt. Pedig csak nem tudják elolvasni a ránk maradt hieroglifikus szövegeket.
Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy - miként azt Püspöki Nagy Péter 1984-ben, Sándor Klára meg 1996-ban megírta - kutatóink és kiállításrendezőink a székely írással kapcsolatos alapfogalmakkal sincsenek tisztában. Másrészt az, hogy az így feltáruló ismeretek ellenkeznek a prekoncepcióikkal. Például sehogyan sem tudnák megmagyarázni, hogy miért szólalnak meg magyarul az ázsiai hun szövegek. Inkább lapulnak a fűben, mert az jobban megfelel a szakmai és etikai színvonaluknak.
Az általam kiállítandónak megjósolt elolvasható hun tárgyak egyikével, a telki hun vascsattal találkoztam is a kiállítás egyik vitrinjében, de semmi sem utalt rá, hogy a leleten magyar szójelekkel elolvasható szöveg van (2. ábra). Azt reméltem a cikk írásakor, hogy kitesznek egy táblát a hun tárgyak mellé, hogy ezeken magyarul elolvasható szöveg van. Vagy, ha nem is tesznek ki ilyen táblákat, de legalább elgondolkoznak a dolgon. Ám a munkámnak, vagy a rovológiai helyzeten való elgondolkodásuknak semmilyen észrevehető jele nem volt a kiállításon.
A megnyitó napján tartott konferencián a múzeum elnöke nagyon rokonszenves köszöntőt mondott, amelyben megfogalmazta, hogy a konferencia célja a különböző szakterületek közötti párbeszéd megteremtésének elősegítése. A felsorolt tudományterületek közül azonban - szokás szerint - most is kimaradt a rovológia, a magyar nemzeti írás kutatásával foglalkozó tudomány. Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a rendező Magyar Nemzeti Múzeum elnökével, hátha sikerül segíteni e hibán, de a levelemre "lapzártáig" választ sem kaptam.
Annak ellenére divatozik ez az elzárkózásosdi a "tudományos konszenzus" berkeiben, hogy a nyílt tudomány elveivel, valamint a kutatás és a nemzet érdekével ez korántsincs összhangban. Amikor a televízióban sorra tesznek hitet a politikusaink a nemzeti kulturális identitás megbecsülése mellett, ám az írásunkat és az őstörténetünket ennyire megalázzák, akkor az hiteltelenné teszi a nyilatkozókat és akár a közelgő választások eredményére is hatással lehet.
Az akadémikus "tudomány" képviselőinek szokásos, ám mégsem eléggé átgondolt magatartása ez. Emlékezetes, hogy az Országos Széchenyi Könyvtárban 2009-ben rendezett nyelvemlék kiállítás előtt két éven keresztül hiába próbáltam bejutni az OSZK főigazgatójához, hogy egy rovásírásos nyelvemlékünket is állítsák ki. Nem jutottam tovább a titkárnőjénél. A "tudományos konszenzus" végső érve az volt, hogy a rovásírással írt szövegek nem elég régiek ahhoz, hogy nyelvemléknek minősüljenek. Ami persze csak egy tévedés, vagy inkább ürügy volt a rovásírás mellőzésére, hiszen a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor kellően régi.
Néhány cikkem hatására aztán kitört egy botrány, amiről a nagyközönség nem is igazán értesült. Mindenesetre leváltották a könyvtár főigazgatóját és egyúttal rászólhattak a szakmára is. Ennek köszönhetően jelent meg az MTA rováskorpusza és ismerte el rovásírásos nyelvemlékek létezését az MTA, az ELTE és az MKI is. Azaz mégis csak lép egyet előre a tudomány, ha kellő nógatást kap.
A jelen cikkben egy, a fent említett, most megnyílt hun kiállításon szereplő karosi kardhüvelyvég jeleinek olvasatát adom közre (1. ábra).