Bíró András áltudományos cenzúrája a Kurultájon

Valakik folyamatosan cenzúrázzák és üldözik az őstörténeti irodalmat, elsősorban  a rovásírással foglalkozó könyveket.

Az üldözés formái

Hasonló - a székely rovásírás, valamint a magyar őstörténet kutatói és művei ellen irányuló - tiltással többször is találkoztam már az elmúlt évtizedekben.

Csontos Péter barátom lakásáról például teherautóval hordta el az "ÁVÓ" a magyar őstörténeti irodalmat néhány éve. Péter a könyvtárát jórészt az őstörténetünket kutató Zakar András atyától, Mindszenthy bíboros titkárától örökölte. Ahogyan Mindszenthy József bíborost és Zakar András atyát, úgy a hagyatékát is keményen üldözte a pártállam is, meg az elmaradt rendszerváltás után a nyakunkra került ballib csürhe is. Péternek évekig tartó vegzatúrában volt része az ügyészség és a rendőrség részéről, amíg végre megszüntették az ellene kreált hazug eljárást.

Ezt folytatják most tovább egyesek a "tudomány" nevében.

A könyvkereskedések tulajdonosai (magyargyűlölő pénzemberek) utasítják időnként a beosztottaikat, hogy ezt, vagy azt a szerzőt és kötetet ne árúsítsák. Amikor rám kerül a sor, akkor a beosztottak elnézést szoktak kérni és javasolják, hogy egy év múlva hozzam vissza a könyveimet, addigra a tulaj elfeledkezik a dologról. Amikor visszaviszem, akkor minden gond nélkül árulják tovább a székely rovásírásról írt köteteimet. Nem is igazán értem ezeket a tilalmakat, hiszen hasznuk van a köteteimen. Úgy tűnik, néha olyan erős és vak a gyűlöletük, hogy inkább a több százezer forintos veszteséget is vállalják, csak ne árúsítsanak magyar kultúráról tájékoztató irodalmat.

Ezekben az esetekben sohasem kaptam indoklást. Minden érintett természetesnek vette, hogy a székely rovásírásról írt kötetekkel szemben nem érvényesek a szokásos könyvkereskedelmi és etikai normák. Ha a Fidesz-kormányzat 1999-ben kitilthatta a székely rovásírást a Frankfurti Nemzetkozi Könyvkiállításról, akkor egy könyvkereskedő is bármikor megteheti ugyanezt a saját boltjában. Nem kell szégyenkeznie, sőt ez előtt a ballib csürhe előtt büszke is lehet a magyar kultúra gyöngyszeme ellen irányuló kirekesztésre. A mocsár ugyanis úgy tudja, hogy a székely rovásírás eleve utálatos valami, amivel nem szabad foglalkozni (az egyik ismerősömnek az egyetemi professzora adta pontosan ezt a tanácsot az egyetem elvégzésekor).

Kik is azok a rovásüldözők?

Nem sorolom fel, hogy melyik kereskedésben tiltották már ki a polcokról a köteteimet. Bevallom, némi elégtétellel értesültem arról, hogy egyik-másikuk azóta csődbe is ment. Nem kár értük. Ha nem lesz egyetlen ilyen könyvesbolt sem szép hazánkban, akkor majd eladjuk a köteteket féláron a net és a néhány becsületes kereskedő segítségével.

Azért lehetne féláron adni a köteteket a neten, mert ez a becsületet hírből sem ismerő ballib terjesztői társaság eleve igényt tart a kötet árának a felére, a másik felének a kifizetéséről meg rendre elfeledkezik. Nem küldenek fogyásjelentést, de ha véletlenül megkérdezem, hogy fogyott-e a bizományba átadott könyvmennyiség, akkor mindig éppen rosszkor zavarom őket.

A néha mégis elküldött fogyásjelentés rendszerint tele van hazugsággal. Régen eladták, vagy átadták másnak a könyveimet, de úgy állítják be, mintha még raktáron lenne. Amelyik könyvterjesztőnek tucatnyi boltja van, bízvást számíthat arra, hogy nem tudom mindet ellenőrízni. Emlékszem egy esetre, amikor a "nemzeti oldal" egyik nagyra becsült könyvterjesztőjénél érdeklődtem, hogy mennyit adtak el A magyarság jelképei c. kötetemből, azt válaszolták, hogy alig fogyott, például az egri boltban is 51 darab van még raktáron. Akkor vettem a fáradságot, felhívtam az egri boltot, s két perc alatt kiderült, hogy csak egyetlen eladatlan példányuk van. A kötet bolti ára 4000 Ft, ami azt jelenti, hogy ezzel az egyetlen ócska hazugsággal 100 000 Ft-ot akartak kihúzni a zsebemből. Ez a fideszbarát könyvterjesztő sohasem kért bocsánatot ezért, vagy a többi jellemtelenségéért, de sikertelen kísérletet tett a boltjaiból való kitiltásomra, amikor a pénzem után járó kamatot merészeltem kérni tőle. Azért állt el tőle, mert sikerült megtalálnom vele a megfelelő hangot. Jeleztem ugyanis, hogy híre mehet az eljárásának.

A könyvterjesztők többsége nem csak a fogyásjelentés küldésével áll hadilábon, hanem a kiállított számlákat sem szereti kifizetni. Ha ráírom, hogy a fizetési határidő 10 nap, akkor azt átjavítják egy-két hónappal későbbi időpontra - de akkor sem fizetnek. Ha reklamálok, akkor még ők vannak megsértődve. Ha kamatot merek emlegetni (arra hivatkozva, hogy én 18%-os kamatra vagyok kénytelen kölcsönt felvenni, miközben ők 400 000 Ft-omon ülnek), akkor vihetem haza a köteteimet a "nemzeti" lepelbe burkolózó könyvesbolthálózatukból. Mint azt az egyik fideszbarát kereskedő említette volt "Ilyen alakokkal" nem akarnak üzleti kapcsolatot tartani (az volt az egyetlen baj velem, hogy az első - eredménytelen - fizetési felszólításom után a másodikban már udvariasan bár, de a kamat kiszámlázásának lehetőségét is meg mertem említeni). A felesége két héttel korábban köszönte meg nekem, hogy csak évente egyszer számlázom ki a tartozásukat s ezzel támogatom a kereskedésüket.

Ez a könyvterjesztő társaság akar most bennünket tudományra tanítani?

Elsősorban ballib kötődésű terjesztőkről van szó, de akad közöttük olyan is, amelyik nemzeti mezben tetszeleg a nagyérdemű előtt. Sikerrel, pedig a népszerű tulajdonos a négyszemközti beszélgetésben nem titkolta, hogy üzleti érdekből ad ki és terjeszt nemzeti jellegű, sőt akár antiszemitának is minősített szövegeket.

Szakmaiságra hivatkozva dobják ki a tudományt?

Ez a mostani eset annyiban különbözik az előzőktől, hogy valamelyest megindokolták az üldözést. Arra hivatkoztak, hogy a szakmailag értéktelen műveket nem akarják az értékesek mellett árulni. Az a körülmény azonban fel sem merülhetett a cenzorokban, hogy ezzel a tilalommal magát a tudományt rekesztik ki, mert fogalmuk sincs a szakmáról. Persze ez náluk valójában nem is szempont, csak ürügy és blöff.

A cenzorok által értékesnek minősített kötetek a régen lejáratódott finnugrista őstörténeti képet szeretnék továbbra is terjeszteni. Érthető, hogy a szerzőiket és a kiadóikat bosszantja, az üzleti lehetőségeiket korlátozza a tudományos igényű kritikát orruk alá dörzsölő konkurrencia. Ilyen esetekben lehetne izgalmas tudományos konferenciát szervezni, például a székely rovásírás eredetéről. Ha ott szabadon meg lehetne vitatni minden felmerülő kérdést, akkor abból igen sokat tanulhatna a közönség is, meg a "szakma" is. Ez az akadémikus társaság azonban a szükséges tudás hiányában és a prekoncepcióik védelmében nem a tudományos igényű megmérettetést vállalja, hanem a cenzúrát szervezi meg.

Kérem az olvasót, tekintsen el a szerénytelenségemtől, de számomra teljesen nyilvánvaló - és bármilyen tudományos igényű vitában meg is tudom ezt az álláspontomat védeni - hogy a köteteimben olvashatja az olvasó az írástudomány legújabb és legizgalmasabb felfedezéseit. Azaz a tudomány mai álláspontját - akár az íráselméletről, akár az írástörténetről, akár új olvasatokról, akár módszertanról van szó. Alább erre még visszatérek a módszer és a hiteles leletek kapcsán.

A Kurultájos tilalom

Ez a mostani eset Püski István könyvterjesztővel történt, aki évtizedek óta haszonnal árulja a könyveimet a család tulajdonában lévő, méltán nagy tiszteletnek örvendő nemzeti könyvesboltban. Ha jól értem a híradásokat, arra kérték őt a Kurultáj szervezői, hogy ne állítson ki bizonyos köteteket s ő talán engedett is ennek a nyomásnak - amivel (ha valóban így történt) nem öregbítette a hírnevét.

Hiába, az üzleti szempont nagy úr. Egyeseknél még a nemzeti és tudományos érdekek fölé is kerekedik.

A kitiltott kötetek listáját a neten el lehet olvasni s némi örömmel nyugtáztam, hogy a jegyzék végén szerepel két általam jegyzett kötet is. Azt jelzi ez, hogy nem éltem hiába.

Püski István korábbi véleménye a most kitiltott köteteim egyikéről

A dologban különösen szórakoztató, hogy az 1998-ban megjelent "A székely rovásírás eredete, a vízözön káoszából kiemelkedő istenek hagyatéka" című és alcímű kötetemről - amely most tudománytalannak minősíttetett a cenzorok által - annak idején éppen Püski István mondta nekem, hogy tudománytalan.

Ez bátor és rokonszenves dolog volt tőle, de - sajnos - a kritikáját ő sem tudta tudományos igényességgel megfogalmazni. Pedig erre vágyom már évtizedek óta, hogy akadjon egy a bírálóim közül, aki ért az írástörténethez és képes tudományos igényű kritikát gyakorolni az álláspontom felett. Az effajta kritika ugyanis előbbre vinné a tudományt. A bíráló által esetleg feltárható valódi ellentmondás gondolkodásra késztethetné a résztvevőket, s a végén új felismerések születhetnének belőle. Azonban ilyesmiről nincs szó. A kereskedők és a "szakemberek" igen ritka bírálata a puszta jelzőosztogatásban merül ki, esetleg megtoldva egy gúnyos mosollyal - amivel azonban a tudomány nem sokra megy.

Visszakanyarodva Püski István értékelésére, ezt akkor is a hozzá nem értése jeleként, derűsen vettem tudomásul. Aki nem foglalkozik érdemben egy tudományterülettel, az nem is érthet hozzá. Az persze elvárható lenne, hogy a tudatlan ne gondolja magát a tudományos terület szakértő bírójának - de a népek már ilyenek. Van véleményük és azt el is mondják, akár okos az a vélemény, akár nem okos - ami végeredményben rokonszenves és támogatandó dolog. A világot akkor tudjuk jobbá tenni, ha szóba elegyedünk egymással és megbeszéljük a kérdéseket.

Amikor megkérdeztem tőle, hogy mit tart tudománytalannak benne, akkor "a vízözön káoszából kiemelkedő istenek hagyatéka" alcímre hivatkozott. Egy átlagos könyvesboltostól nem is várható el, hogy a címlapnál mélyebben is megismerje az általa árúsított kötetekbe foglalt tudományt.

Azt válaszoltam a bírálatára, hogy a székely rovásírás a vízözön (azaz a jégkorszak) idején, vagy azt megelőzően keletkezhetett, s eredetileg az ősvallás szolgálatában állt. Ennek megfelelően az antik írásokat a hagyomány rendszerint valamilyen isten ajándékának tartja. A föníciaiakat például a Thot istennel azonosított Tautosz (azaz egy tátos/táltos) tanította az írás művészetére. A tanító istenek pedig, mint a sumer Oannes is, gyakran a tengerből emelkedtek ki.

Ezeket az információkat fogja össze egyetlen félmondatban a kötetem megbírált alcíme. Ha egy kicsit költőibbre sikerült az akadémikus áltudományban szokásosnál, az azért van, mert az írásunk valóban a vízözön káoszából kiemelkedő istenek (kultúrhéroszok) hagyatéka. Azaz meg kell érteni az alcímet, s akkor nem tűnik tudománytalannak a dolog. A megértéséhez azonban elegendő idő és megfelelő elme szükségeltetik - s nem mindenki rendelkezik ilyesmivel.

Püski István a Kurultájos cenzúra létéről adott tájékoztatással végső soron megvédte a köteteinket. Remélhető ugyanis, hogy a cenzorok egy pillanatra elbizonytalanodnak a lelepleződés miatt. Köszönet érte!

Róna-Tas András és Bálint Csanád hasonló véleménye

Ezeket az urakat az akadémikus áltudomány szakértőként tartja számon. Ezért történhetett, hogy amikor a Fidesz-kormány 1999-ben a német külügyminisztérium kérésének megfelelve ki akarta tiltani a székely rovásírást a Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításról, akkor ezekhez az engedelmes urakhoz fordult. Ők aztán a kérésnek megfelelően nem is javasolták a most tudománytalannak minősített kötetem kiállítását sem. Nem is lett kiállítva azon az államilag támogatott központi standon, csak tőle két méterre.

A közönség értékelése

Ez a kitiltott kötet (A székely rovásírás eredete) már a negyedik kiadásban jelent meg, a boltokban folyamatosan kapható és nagyon örülök neki, hogy közvetve-közvetlenül, hatással volt és van a magyar közönségre. Ebben fogalmaztam meg azt a felismerésemet, hogy a székely írás a kőkori ősvallás hagyatéka. Az ősvallás szerepét nem sokan értették meg; de a kőkori eredeztetés sokak számára elfogadottá vált (ez azonban csak népszerűségi szempont, ami nem perdöntő, mert egy tudományos tételt nem népszavazással szokás alátámasztani).

Például - mások mellett - ez a mű késztette arra Varga Csabát, hogy felhagyjon filmkészítői-grafikusi tevékenységével és írjon néhány igen érdekes, sikeres, rovásírással foglalkozó kötetet - amelyben a székely írás kőkori eredetét fejtette ki. Kaptam is érte szemrehányást tőle, ha találkoztunk, mert írástörténészként kevesebbet keres, mint filmesként keresett. Ehhez jött most ráadásként ez a kitiltás ...

A kötetem negyedik kiadására úgy került sor, hogy egy könyvesboltban elfogyván az összes példány, a derék kereskedő felhívott telefonon, s amikor megtudta, hogy nincs több műpéldány a raktáron, a megrendelésével hozzájárult az újabb kiadáshoz. Isten áldja meg érte őt is, meg a kereskedését is!

Püski István nyilatkozata

Általában nem szoktam reagálni különböző emberek különböző embereket támadó írásaira - írja Püski István. - De mivel engem érintően másokat támadnak, ezért az alábbiakban tényszerűen leírom a történteket.

Mikor megtudtam, hogy lesz Kurultaj, néhány kiadóval egyeztetve megkerestem Bíró Andrást, hogy szeretnénk részt venni a rendezvényen a könyveinkkel. Személyes találkozásunkkor elmondta, hogy mivel a rendezvényen szeretnék a szakmaiságot megőrizni, arra kér, hogy az őstörténetben, régészetben csak olyan könyvekkel jelenjünk meg, amik állításai tudományos módszerekkel is alátámaszthatóak vagy legalább tudományos igényességgel vannak megírva és ellenőrizhető forrásokból (valós leletek, dokumentumok) merítenek. Egyben felajánlotta, hogy ingyen helyet biztosítanak számunkra, mivel fontosnak tartja a könyvek megjelenését a rendezvényen. Az érvelését elfogadtam, de mivel őstörténetben nem vagyok szakember, elküldtem számára egy listát az ebben a témában megjelenő könyvekről. Ebben a listában bejelölték, hogy mely könyveknek nem szeretnének ingyen reklámot csinálni egy tudományos kiállítás szomszédságában. A saját rendezvényüktől eltekintve semmilyen kritikát vagy megjegyzést sem fűztek egyik műhöz sem.

Sajnálom, hogy ebből az esetből ilyen cirkusz lett és néhányan a felesleges konfliktusok gerjesztésére használják fel az esetet és ezzel a nemzeti oldal összeugrasztását provokálhatják ki. Bízom benne, hogy lenyugszanak a dolgok, valamint ez a nemzeti rendezvény és ünnep a várt sikerrel lebonyolódik.

Budapest, 2010.06.29

Tisztelettel Püski István

***

Nem állom meg, hogy ne fűzzek némi értékelést a fentiekhez.

Az volt a cenzúra szlogenje, hogy "a rendezvényen szeretnék a szakmaiságot megőrizni". Ez igen jól hangzik, azonban olyanok is ki tudják mondani, akiknek halovány fogalmuk sincs arról, hogy mit is jelent a szakmaiság a székely rovásírás eredete területén. Ez esetben is ez történt.

Bíró András Zsolt úr neve van annyira ismeretlen a székely rovásírás irodalmában, hogy a nyájas olvasó bátran feltételezheti: olyasmihez szól hozzá, amihez nem ért. Ha értene hozzá, akkor tudományos igényű kritikát gyakorolna s nem adminisztratív eszközöket vetne be tudományos kérdések eldöntése érdekében. Mint tudjuk, ez az adminisztratív út Giordano Bruno elégetésekor sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A cenzor épületes feltétele szerint "az őstörténetben, régészetben csak olyan könyvekkel jelenjünk meg, amik állításai tudományos módszerekkel is alátámaszthatóak vagy legalább tudományos igényességgel vannak megírva és ellenőrizhető forrásokból (valós leletek, dokumentumok) merítenek".

Ami a tudományos módszert illeti: a fentebb említett, kitiltott kötetemben írtam le a szóírások összehasonlításának módszertanát, amelyet Simon Péterrel (az ELTE tanszékvezető tanárával), Szekeres Istvánnal és Forrai Sándorral közösen dolgoztunk ki az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének találkozóin.

Az akadémikus áltudomány azért nem képes előrelépni a székely rovásírás eredetének szakterületén, mert máig csak betűírásként írja le a székely írást és letagadja, vagy fel sem ismeri a szójeleinket. Amikor idegen írásokkal hasonlítja össze a székely írást, akkor csak betűírásként próbálja rokonítani - ami garantálja is számára a kudarcot. A szóírások összehasonlításának eltérő módszertanát az akadémikus áltudomány nem ismeri, ezért képtelen a székely írás és idegen írásrendszerek összehasonlítására.

Bíró úr nem sokat bíbelődik e módszertanok megismerésével, nyílván azt sem érti, miről is beszéltem az imént. Ő nyílván a hasára ütve döntötte el, hogy mi tudományos és mi nem az. A nagyobb hatás érdekében a szövegében említést tesz a módszerekről is - bár aligha tudja, eszik-e azt, vagy isszák.

Ami pedig a "valódi leleteket és dokumentumokat" illeti: ugyanebben a műben mutattam be azt a hun fibulát, amelyen székely rovásjelekkel írt magyar nyelvű felirat olvasható s amely ezért a szemétkosárba söpri a finnugrisztika évszázados hazugságait arról, hogy a hunok és a magyarok nem azonosak. E fibulát a Magyar Nemzeti Múzeumban helyeztem letétbe, ahol azt Bíró úr elvbarátai durván lecsiszolták és ezzel a tudományos hitelét lényegében megsemmisítették. A dolog részleteit esetleg egy büntetőügyben fogjuk tisztázni. Bíró úrnak meg kellene gondolnia, kikkel fúj egy követ.

Nem tudom, ki volt az, aki az indexre tett művek jegyzékét összeállította. A köteteim esetében ugyanis a kiadó Írástörténeti Kutatóintézet nevét elhallgatta, s helyette is a szerző nevét, vagyis az én nevemet szerepeltette. Pedig a kiadó Írástörténeti Kutatóintézet neve a címlapon elég nagy betűkkel olvasható. Nagyjából ennyire pontos és megbízható ez az egész lista, meg a hozzá fűzött indoklás is.

Végül Püski Istvánt is helyesbítenem kell. A nemzeti oldal is különböző minőségű emberekből áll, akárcsak a nemzetietlen. Jó lenne, ha legalább a nemzeti oldalon csupa becsület-lovagja lenne található, de erről sajnos szó sincs. Esetenként ugyanolyan cégéres és ostoba gazembereket látunk ezen az oldalon is, mint a másikon. A tőlük való megszabadulás valódi nemzeti érdek lenne, ezért a hazugok, tolvajok és cenzorok azonosítása nem nevezhető felesleges konfliktusnak. A cenzúrát megtűrő rendezvény nem lehet sikeres, csak szégyenletes.

Arany János szerint vétkesek közt cinkos, aki néma. Én ehhez igazodnék inkább, mint a tudományos igényű megmérettetést nem vállaló, arra nem is képes cenzorokhoz. A rendteremtés ugyanis csak a kérdések tisztázásával végezhető el. Nem a nemzeti oldal fog összeugrani, ha egy tolvajra tolvajt, hazugra hazugot, a cenzorra cenzort kiáltunk. Mert a tolvaj, a hazug és a cenzor aligha tartozhat a nemzeti oldalhoz - viseljen bár zsinóros ruhát, amikor finnugrizmussal traktálja, a valódi tudományos eredményektől pedig megfosztja a tömeget.

Nem tudom, hogy Bíró úr kinek a kérésére cselekedett. Nyílván érdemes lenne elgondolkozni azon, ki is lehet az, akinek a "tudományos" kötetei mellett jelentek volna meg a kitiltott kötetek. Csak az tűnik valószínűnek, hogy a náci könyégetéssel felérő illetlen módszerekkel most sem lehet megakadályozni a tudomány fejlődését.

A Szilaj Csikó 2010. július 15-i számában írta Marosics István

"Nem akartunk hinni a fülünknek, a híreszteléseknek, aztán meg a szemünknek. Ám minden igaznak bizonyult. Varga Csaba, a kiváló írástörténész (hogy csak idevágó hivatását említsük) elküldte levelét szerkesztőségünkbe, csatolva hozzá azt a mintegy félszáz kiadványcímet tartalmazó listát, amelyen piros színnel jelölték meg, mely művek árusítása nem kívánatos a közelgő kurultaj bugaci rendezvényén.

A Magyarok Szövetsége is az elhallgatandók között szerepel. A Szilaj Csikó megkérdezte a Szövetség elnökét: nem fenyeget-e az a veszély, hogy Bíró Andrásék előbb a Bugacon megrendezendő Kurul-tájjal, aztán a Szegeden megtartandó Székely-Magyar Világtalálkozóval a Magyarok Országos Gyűlésének látogatottságát gyengítik, igen tervszerűen. Vukics Ferenc úgy vélte, hogy ezzel nekünk nincs foglalkoznivalónk. Nekünk meg kell valósítanunk azokat a programokat, amelyeket terveztünk, amelyeket ígértünk, s örülni fog annak is, ha valaki majd nálunk találja meg azt a jó érzést, amelyet a magyarok együttléte ébreszt, de annak is, ha éppen másutt.

Alább a Szilaj Csikó bemutatja a tiltott kiadványok listáját, aztán idézi Püski István tárgyilagos nyilatkozatát arról, hogyan is keletkezett a szóban forgó tiltás, s mindezt végül két tiltakozó levél követi. A továbbiakban a magunk részéről lezártnak tekintjük a témát. (a szerk.)"

Varga Csaba írástörténész levele

"Kedves Szilaj Csikó!

Mellékeltem a Kurultájon betiltott könyveket: a mellékletben a pirosított című könyvek árulása tilos.

Látható:

1. Minden tilos, ami a Magyarok Szövetségéről ad hírt (DVD-k).

2. Minden tilos, ami arról szól, hogy a magyar nép törzsökös része Kárpát-medencei őslakos. (Egy könyv kerülte el Bíró András figyelmét: Kolozsvári Grandpierre Endre: Őshonos-e a magyar a Kárpát- Medencében?)

3. A FRÍG Kiadó a legsújtottabb könyvkiadó, lásd a 2. pont első mondatát.

A cél tehát a "kései idetévedő" szerepkörünk fenntartása. Holott épp ebből a hazugságból kellene kiverekednünk magunkat, ez talán az utolsó mentsvárunk. A fejünk felett cserélődő uralkodó rétegekkel (hun, avar, magyar: melyektől a nép mindig megkülönbeztette magát, ekként fogalmazván: "magyari urak") semmi baj, a magyariak, megyeriek csodálatosan rendbe tették a szétzilált országot, Avariát.

Nyelvünk pedig semmiképp sem keletről jött, ez a Kárpát-medence ősnyelve. A rendkívül óvatos Bakay Kornél írja: "Az újabb kutatások alapján lehetséges, hogy a Kárpát-medencében is évtízezredek óta laktak magyar nyelvű népcsoportok...."

Erre minden bizonyítékunk megvan! Szerintem talán legfontosabb feladatunk a folytonosság tudatának helyreállítása. Mármint a Kárpát-medencei folytonosságunk tudatáról van szó. E tudat csodálatos erőket szűlhet. De meg kell adnunk a tiszteletet a mindenkori katonai szervezettségű uralkodó rétegeinknek is. Tehát nincs itt semmiféle ellentét. Aki az egyik felünket, az őslakosságot le akarja tagadni, nem járhat egyenes úton, vagy rendkívül tudatlan. Hiszen a Kárpát-medencére való ősi történelmi jogfolytonosságunkat ássa alá s tünteti el. (Épp ez a feladata a finnugorizmusnak is, ezért kellett kitalálni.)

Szeretettel:

Varga Csaba"

A kitiltott kötetek listája itt olvasható.

(a netes cikkváltozatban egy link mutat a listára)

Örömömre szolgál, hogy a most megjelent "Így írtok ti magyar őstörténetet" c. kritikai kötetem nincs kitiltva a Kurultájról. Ebben a műben ezeket a "szakértő" urakat - legyenek bármelyik oldal képviselői is - hitem szerint az érdemüknek megfelelően, tudományos igényességgel, a székely rovásleletekre támaszkodva (ha úgy tetszik "hiteles leletekkel") bírálom. Persze egyáltalán nem csodálkoznék azon, ha a legközelebbi hasonló tiltólistán ez a kötetem is szerepelne.

Mi is ez a Magyarok Országos Gyűlése (Kurultáj)?

A sajtóközleményből ezt lehet megtudni.

VÁLLVETVE - MAGYAROK ORSZÁGOS GYŰLÉSE 2010

Sajtóközlemény

Kunszentmiklós mellett, Bösztörpusztán újra megrendezésre kerül a Magyarok Országos Gyűlése, melyet idén második alkalommal szervez a Magyarok Szövetsége.

A közel három éve alakult civil szervezet azt a célt tűzte maga elé, hogy pusztán emberi összefogással új, működőképes közösségeket hívjon életre atomjaira hullott társadalmunkban.

Augusztus 13-14-15-én tehát ismét megszervezik azt a páratlan összejövetelt, amely már 2009-ben is elkápráztatta a Kárpát-medence magyarságát. Ez a népgyűlés nem pusztán a magyarság legkiemelkedőbb seregszemléje, hiszen az élménygyűjtéssel egy időben közös jövőnkről is gondolkodnak majd a résztvevők.

Magyarország legrangosabb és legszínvonalasabb szabadtéri kulturális rendezvényén tavaly még "alig" 300 ezren vettek részt. A Szövetség az idén duplázni szeretne.

A Magyarok Országos Gyűlése mintegy kiegészíti a csíksomlyói búcsú magyarság összetartó szakrális csodáját, nemzetegyesítő, lélekemelő tisztaságát. Mégpedig az összmagyarság kultúrájának, hagyományvilágának teljes körű bemutatásával, szellemi értékeink életre keltésével, világszínvonalú magyar termékeink reprezentatív vásárával.

A rendezvény három színpadán a magyar könnyűzene és népzene legkiemelkedőbb képviselői játszanak majd, az úgynevezett Pusztaegyetemen pedig tudományos, gazdasági és őstörténeti előadások váltják egymást a magyar irodalom és filmművészet remekeivel. Közben a gyerekek népi játékokkal, a felnőttek pedig a legfrissebb magyar találmányokkal ismerkedhetnek meg.

A betegeket több tucat jurtában várják az ősi magyar gyógymódok avatott ismerői.

A Bösztörpusztára látogatók megkönnyezhetik a Magyarok Szövetsége tehetségkutató versenyének döntőseit éppúgy, mint a helyszínen zajló hagyományos magyar esküvők és keresztelők lélekemelő hangulatát.

Nem utolsó sorban pedig részt vehetnek Magyarország legnagyobb szabású történelmi élőképén, a közel 2000 fő közreműködésével létrejövő lovas, íjász és gyalogos harcászati bemutatón.

S hogy a Magyarok Országos Gyűlésén nem csak a lelkünk telik meg csordultig, arra garancia a Kárpát-medence minden részéről érkező több száz kézműves, akiknek termékei nélkül egyszerűen nem lesznek képesek hazamenni az ide látogatók.

Legyenek vendégeink, legyenek társaink!

Szerződjünk együtt újra a nemzet megtartásáért és felemeléséért!

Gárdián Gábor

Magyarok Szövetsége Sajtószolgálat

Számomra nem teljesen világos, hogy a Kurultáj és ez a gyűlés mennyire azonos és mennyire eltérő, mennyire nőtt ki egyik a másikból s hogy ez a Bíró úr miképpen tudja befolyásolni az ottani könyvkínálatot. Az bizonyosnak látszik, hogy a rendezvény egyikévé vált a szokásos vásárral egybekötött ünnepeinknek, azaz üzleti vállalkozásoknak. Ez nem baj, ilyennek is lennie kell. Sajnálhatom csupán, hogy nem vállal fel politikai és tudományos feladatokat - amelyek nagyobb értelmet adhatnának ekkora összejöveteleknek. A cenzorok kisöprésével kezdhetnék.

A tapasztalható könyvüldözés ugyanis megbotránkoztató, bárkinek köszönhető is. A legsötétebb politikai maffiákhoz méltó.

***

Az eredeti cikk az azóta megszűnt Tudós virtus nevű internetes újságban jelent meg 2010-ben. Később közzétette az Európai Idő 2010/17. száma is.

Irodalom

"Tudományos" cenzúra a Kurultájon? (Európai idő/1)

"Tudományos" cenzúra a Kurultájon? (Európai idő/2)

Szele Tamás és Bíró András a székely írás koráról

A borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika

Az MTA-nak nincs módszertana a székely írás eredeztetéséhez, mégis oktatni szeretné?

Vásáry István megismétli a székely írás egyszer már feladott eredeztetését

Varga Géza

A veleméri Cserépmadár szállás pincelejárója valamikor egy őrségi parasztház boroshordóihoz vezetett

A magyar írástörténet kutatását támogatja, ha nálam nyaral a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóházban, egy hiteles őrségi parasztházban 

Egy jellegzetes szobabelső a veleméri Cserépmadár szálláson

Mandics György szerint sírrabló brigantinak számít a magyar jelkultúra eredetének kutatója?

Egy fejezet a fenti címlappal megjelent kritikai kötetemből, amelyben Mandics György Róvott múltunk c. trilógiájára válaszolok 

Nemeskürthy István tanár úr cizelláltan, Mandics György egykori politikai tiszt elvtárs pedig minden elegancia és irodalmi érték nélkül fejti ki az álláspontját, amikor a saját kérdésére válaszol, talán a hazulról hozott tudománytalan előítéleteire alapozva.

 Antik magyar örökség?

"Nem mind tiéd mi antik / ti sírrabló brigantik"

Etrúriai rendőrmondás (M. Gy. átköltése)

1. ábra. Rövid részlet Mandics György rovológiai kötetéből; a kérdőjel arra utal, hogy nem hisz a magyarság antik eredetű (írás)kultúrájában, a betű- és mondatszerkesztési hibát is tartalmazó mottó pedig a véleményét fejezheti ki a másként gondolkodókról; ez a stílus esetleg megszokott lehetett annál a temesvári harckocsihadosztálynál, amelynek céljai között Szeged és Szolnok is szerepelhetett, s amelynél Mandics György politikai tisztként szolgált Ceausescu idején

Közhely, hogy a lét határozza meg a tudatot. Nincs ez másként az írástörténeti kutatások terén sem. Ha az elnyomó hatalom a hamis állítások terjesztésének kedvez, akkor könnyen akad jelentkező, aki a hamis állítások képviseletében lép fel. E fellépés visszavezethető megélhetési okra is, fakadhat zsigeri gyűlöletből, vagy betudható a nehezen megváltoztatható „tudós” téveszmék hatásának is.

Az elmúlt évszázadokban szinte folyamatosnak mondható, az egykori szép hazánk egyes területein ma is fennálló osztrák, tót, oláh, rác és egyéb megszállások kitermelték az idegenszívűek meg- megújuló dominanciáját a „tudományos élet” területén is. A magyargyűlöletüket alig leplező „szakértő urak” a Tudomány álruháját a vállukra terítve bátran szórják a „finnugrista szókincset” a kutatás munkáját helyettük elvégző értelmiségre.

Amikor a székely írás eredetéről van szó, érdemben nem is vizsgálják azokat az adatokat, amelyek a magyar jelkincs korai és belső (azaz magyar) eredetét bizonyítják, csupán elítélő jelzőket osztogatnak. Mintha jelzőosztogatással a tudományos kérdéseket meg lehetne válaszolni.

Van e stílusnak képviselője a dilettánsok között is. Ha némelyik hozzá nem értő magyargyűlölő hasonlítani akar az akadémikus áltudomány szerzőihez, akkor ő is elítélő jelzőket kezd osztogatni. Mosolyt fakasztó, hogy mindezt a Tudományra hivatkozva teszik; bár a magyar írástörténet alapfogalmaival sincsenek tisztában.

A bamba tömeg nem mindig lát át a szitán, ezért akár ünnepelni is hajlandó a kultúráján gúnyolódókat; ha azt kemény kötésben, jó sok képpel illusztrálva teszik az asztalára.

Alább két reakciót is bemutatunk, amelyek szerzői már azt is kifogásolják, ha a múltunkat kutatjuk. Elfogadhatatlan a számukra ama kérdés puszta felvetődése is, hogy kereshető-e a magyar kultúra (azon belül a székely rovásírás) kezdete az antik kultúrákban, vagy azt megelőzően?

Előbb Nemeskürthy tanár úr rótta meg a magyar múlt búvárait a tőle megszokott irodalmi stílusban, arra emlékeztetve, hogy ékkövek után kotorászunk az elhalt elődök ládájában. Nem volt ez nyíltan elítélő, vagy sértő; az olvasó mégis úgy érezhette, mintha meg lennénk róva, hiszen illetlen dolog mások holmijában kutatni. Ugyanis Nemeskürthy tanár úr elmulasztotta hozzátenni, hogy az örökösnek kötelessége felmérnie és felhasználnia az örökségét.

Mandics György frissen kiadott írástörténeti tárgyú kötetének egyik fordulata is (Róvott múltunk, II. 2011.) hasonló gondolatkörben fogant, csak nyersebben fogalmaz. A 167. oldalon, „Az antik magyar örökség?” fejezet alcímében ugyanis a következő bökvers olvasható:

"Nem mind tiéd, mi antik, Ti sírrabló brigantik."

Etrúriai rendőrmondás (M. Gy. átköltése)

Nem néztem át a célból a fejezetet, hogy megállapítsam, hány tökfej és hány zseni neve sorakozik benne. Egyben azonban mindannyian azonosak lehetnek: a régmúltban keresték a magyar jelkultúra eredetét.

Mifelénk az járja, hogy a történelmünk kutatói megérdemlik a tiszteletünket. Ennek szellemében tiszteletet, de legalább az útszéli hang kerülését várnánk a szerzőtől is. Ezzel azonban meredeken szembemegy a szerző által alkalmazott „sírrabló brigantik” jelzős szerkezet.

A szerző kifakadása mögött nem áll tudományos igényű bizonyítás. Mandics György nem cáfolja meg az állításokat, sőt esetenként nem is érti, mire alapozódik a magyar íráskultúra antik (vagy még régebbi) eredeztetésének egyik – másik elmélete. Hiszen sok esetben fogalma sincs a vonatkozó íráselméleti megfontolásokról és a magyar írástörténet tényeiről; de talán nem is volt annyira fontos számára ez a kérdés, hogy elmélyülten tanulmányozza.

Mandics György csupán felhördül a számára képtelen ötlettől és illetlen jelzőket osztogat hirtelen felindulásában.

A borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika

E dolgozatban megkísérlem leírni a meglepően új jelenség hatására bekövetkező reakciókat: a borjú elbődülését, a finnugrista jelzőosztogatást és a tudományos igényű kritikát. Az összevetésre azért van szükség, mert a rovológiai szakirodalomban egyes szerzők számára mintha nem lenne evidens, miképpen kell a tudományos igényű kritikát előadni, mikor lehet a finnugrista jelzőkészletet kiosztani és mikor elbődülni.

1. ábra. E rokonszenves borjúnak valami felkeltette az érdeklődését, mondhatnánk értelem csillant meg a tekintetében, ám ne reménykedjünk, ez az állat ugyanúgy nem tud jó magyarázatot adni az új kapu jelenségre, amiképpen egy átlagos finnugrista sem képes tudományos igényű dolgozatot írni a székely írás szó- és mondatjeleiről 

A borjú elbődülése az új kapu láttán

A klasszikus történet lényege az, hogy a marha, hazaindulván a mezőről, nem ismeri fel a portát, ahol szállása vagyon, mert időközben a régi rozzant kapu helyébe újat csináltak. A nehéz helyzet elé került barom kínjában aztán többször elbődül. Ez az elbődülés persze nem oldja meg a helyzetét, de az állat szegényes eszköztárában nincs másik eljárás, ezért csak ezzel tud élni. Felhívhatná mobiltelefonon a gazdáját, hogy most mi tévő legyen, ám nincs mobiltelefonja és persze használni sem tudná. Írhatna egy tanulmányt egy tudományos folyóiratba, vagy egy segítségkérő posztot valamelyik közösségi portálra, de egyikre sem képes. 

A barom az már csak ilyen: ha lát valamit, amit a szűk agya nem tud feldolgozni, akkor elbődül. Így legalább - gondolhatja, már amennyire tud gondolkozni - a világ értesül a sanyarú helyzetéről, az őt ért méltánytalanságról és hangjának kieresztésével érzékeltetheti saját jelentőségét, véleményének hangsúlyos voltát is. Mert az mégis csak szemétség, hogy valakik kicserélik a kaput s az ebből adódó - a szellemi kapacitásával megoldhatatlan - problémahalmazzal magára hagyják és gondolkozásra kényszerítik. Ez utóbbi ugyanis a seggfej számára rendkívüli, sőt elvégezhetetlen feladatot jelent, míg az elbődülés sima ügy a számára, ráadásul meg is könnyebbül tőle. 

A problémamegoldásnak az élőlények világában szokásos módja az erő alkalmazása, ezért a barom kézenfekvően nyúl ehhez az eszközhöz és pl. ezért engedi ki a hangját a térbe. Az elbődülés nem csak az állat ostobaságát és felháborodottságát, hanem a hatalmi helyzetét (a legelőn betöltött szerepét) és az erejét is kifejezi. Azon alapulhat ez a megközelítés, hogy akinek nagyobb a hangja, annak nagyobb az ereje, ezért annak a szempontjait kell elsőként figyelembe venni és - uram bocsá! - annak lehet igaza is. Ez az alapállás és érdekérvényesítési módszer megfelel a barom szellemi kapacitásának és sikerrel alkalmazható nem csak a legelőterület birtokvédelme során, hanem - a jelek szerint - a finnugrisztika gyakorlatában is. 

A kérdés az, hogy a magát műveltnek gondoló közönség és a szakma helyesen jár-e el, amikor a lényegét tekintve hasonló eljárást alkalmaz a tudományos viták (pontosabban a tudományos témákról folytatott alpári gyalázkodások) során?

2. ábra. Adva van az újszerű kapu és hozzá a szűkagyú barom is, ám az állat most nem bőg, talán mert közelében van a gazdája, ami biztonságot nyújt a számára, vagy mert már többször is látta a kaput és azt beépíthette a korlátozott világképébe

3. ábra. Egy modern ház szép új kapuja, ahol szarvasmarha már sohasem fog bekéredzkedni, ezért a bődüléstani megfigyeléseket már csak finnugristákkal folytathatjuk le

Az új kapu előtti elbődülés egy tehéntartással is foglalkozó paraszti gazdaság mindennapjaira lehetett jellemző nemrég, amikor ugyanis a mezőn legelésző baromállat estefelé hazaballag és szembesülhet az új kapuval. Ma ez már csak emlék a hozzám hasonló vénemberek gyermekkorából, mert a családi házaknál való marhatartás kiszorult a divatból s ahol megmaradt, ott sem állítanak gyakran új kaput. Ilyen pusztuló körülmények között nehéz tetten érni a négylábú seggfejet és dokumentálni, hogy egészen pontosan miképpen is reagál az új kapura. Ezért aztán a kétlábúakra kell összpontosítanunk a figyelmünket, azt feltételezve, hogy ott is hasonló jelenségeket figyelhetünk meg, hiszen az élőlények világában különböző fajok esetében is tapasztalhatók párhuzamos magatartásminták. 

Összefoglalva a "borjú és az új kapu" szituáció legfontosabb jellemzői a következők:

- Megjelenik egy meglepően új dolog a megszokott környezetben.
- A szűkagyú barom nem ismeri, nem képes leírni és elemezni az új jelenséget, csak azt konstatálja, hogy valami eltér a korábbiaktól.
- Kifejezésre juttatja az új jelenséggel való szembesülés miatti felháborodását.
- Ellenérzését hatalmi helyzetének (a legelő- és szakterületen elfoglalt pozíciójának) fitogtatásával párosítva adja elő, amit a hangerejével illusztrál.
- Tudományosan nem értékelhető a véleménye, hiszen pl. nem tud jobb megoldást ajánlani a helyzetre.

4. ábra. A Borsszem Jankó karikatúráinak készítésekor a barmok még négy lábon, ma már négy keréken mennek haza, ám az oktalan elbődülés mintha változatlanul megmaradt volna

Szerencsénkre a kísérlet mai, akár városi környezetben is lefolytatható és leírható. Ez a dokumentálás azért lehet eredményes, mert célunk nem a falusi állattartás egyik mozzanatának leírása, hanem a tudományos igényű kritika mérvadó módszertanának és az e téren folytatott hibás gyakorlatnak az összevetése. 

Azaz a fenti szituáció (találkozás egy új jelenséggel) és annak szereplői (új kapu és a borjú) némileg megváltozva és képletesen felismerhetők a nagyvárosi, mondhatnánk az értelmiségi vagy a "tudományos" élet területén is. Az új kapu helyébe egy tudományos felfedezés (például a Magyar hieroglif írás) lép. A legelésző barom helyébe meg állíthatunk finnugristákat is, ám nem azért, mert a nyelvészeinket a szarvasmarhával össze kívánnám téveszteni. (1)

Finnugrista jelzőosztogatás új nézetek felbukkanása esetén

A mezei barom elbődülése egy nem artikulált (megfelelő tagolás nélküli) vélemény, amivel szemben a finnugristák már több különböző módon is képesek kifejezni a véleményüket. (A finnugrista itt "gyarló, tudományoskodó ember"-t jelent.) A barom bőgését a finnugrista elsősorban jelzőosztogatással helyettesíti, ám ezen felül megjelenik a módszerei sorában a cenzúra, a hazudozás, a források felülbírálata, a szó megvonása, a gúnyolódás stb. is. Az a lényege e finnugrista magatartásnak, hogy a legelőterületén ne jelenjen meg a téveszméjével szembemenő kritika, vagy eltérő nézet. Amint a baromnak, a gyarló embernek is az a fontos, hogy az öntudata érvényesüljön és nem az, hogy a legjobb választ találja meg a felmerülő tudományos kérdésekre. 

  Zsirai Miklós nyelvész hírhedt munkájában (Őstörténeti csodabogarak, 1943.) csodabogarakká degradálta a finnugrizmussal szemben jogos kritikákat megfogalmazókat és számtalan további jelzőt is rájuk ragasztott. Azt a valótlanságot állítván róluk, hogy "A múlt dicsőségében sütkérező magyar kedélyeket egyáltalán nem elégíti ki a "halzsíros atyafiság" szürke prózája ... ki erre, ki arra próbál érzelmi szükségleteinek megfelelő kárpótlást, kielégülést találni." Ezt a legaljasabb eljárást (a tudományos igényű vita helyettesítését jelzőosztogatással és hazudozással) Zsirai emelte be az akadémikus "tudomány" módszertanába. Természetesen szó sincs arról, hogy a finnugrista őstörténet ellenzéke valamiféle dicső múltat szeretne összeeszkábálni az érzelmi szükségletei kielégítésére. Zsirai ezt minden bizonyítás mellőzésével állítja. S egyébként is, pl. az indián-magyar népzenei kapcsolatok kutatása ugyan miféle múltbéli dicsőséget támasztana alá, amikor talán már a honfoglalók is fejlettebb társadalmi berendezkedéssel rendelkeztek az indiánokénál? A tiszteletre méltó és rokonszenves amerikai indiánok kultúrája azért érdekes a számunkra, mert pótolhatatlan adatokat szerezhetünk belőle a magyarság kőkori kultúrájának (például írásának) megismeréséhez. Zsirainak - írástani ismerethiánya miatt - nehezére esett volna az ilyen és hasonló kérdésekre tudományos igényű választ adnia, ezért inkább megmaradt a jelzőosztogatásnál.

Sándor Klára a Nyelvrokonság és hunhagyomány c. munkájában idézi Zsirai fenti blöffjét, ám - az időközben megjelent kritika hatására - kiegészíti a feltűnően sántító érvelést. Zsirai ugyanis könnyen támadható azzal, hogy pl. a magyar és a maori nyelv hasonló szavainak a felmutatása eleve nem lehet alkalmas a múltbéli dicsőség kulisszáinak összeeszkábálására. Ezért Sándor Klára már megtoldja a kitalációt azzal, hogy az egyéb esetekkel az egzotikum keresése miatt foglalkoznak az "őstörténeti dilettantizmus" kutatói. Természetesen ő sem szolgál semminemű bizonyítékkal, mert ebben az akadémikus nyelvtudományban csak a jelzőosztogatásra futja. 

Mandics György nem ért egyet azokkal, akik a székely írás eredetét az antik időkben keresik. Tudományos magyarázatát nem adja a neheztelésének, de kiosztja a kutatóknak a "sírrabló brigantik" jelzős szerkezetet. 

Róna-Tas András véletlen egyezésnek minősítette a székely jelek, valamint a magyar népi, uralmi és vallási hieroglifák általam feltárt egyezéseit az MTA székházában tartott előadása végén hozzá intézett kérdésemre válaszolván. Ezzel a professzori válasszal csak az a baj, hogy a nyelv- és írástudományban nem létezik véletlen, vagyis a professzor úr válasza nem tekinthető többnek egy semmitmondó mellébeszélésnél (milyen jó, hogy nem ócska blöfföt írtam!). A véletlen jelző kiosztása az MTA dísztermében valójában csak azt jelenti, hogy a professzor úr nem tudja és nem is hajlandó megvizsgálni, mi az oka a tömeges hasonlóságnak.

5. ábra. Sumer-magyar összehasonlító jeltábla

A Keleti kultúra fészbuk-rovatban Laszlovszky András és az egyik "futottak még" olvtársa letagadta a Napot az égről. Szó esett ugyanis egy szombathelyi "tudományos" eseményről, amelyen finnugristák terjesztették az akadémikus eszmekörben elfogadott téveszméket az írás eredetéről. Feltételezésem szerint itt is azt képviselték a "szakértők", hogy az írást a sumerek, a betűírást meg a sémi népek találták fel, a sorból kilógó jelrendszerek (a Mas d' Azil-i, Tepe Yahja-i, Tordos-Vincsa, amerikai indián stb.) esetében legfeljebb mellébeszéltek, a székely írásról pedig elfeledkeztek. 

6. ábra. Tordos-Vincsa és magyar jelek összehasonlító táblázata 

Sajnos, nem tudtam elmenni az eseményre, de a rovatban közzétett bejegyzésemben látatlanban  is feltételeztem, hogy a székely írás megemlítéséről elfeledkeztek a közönséget félrevezető "tudósok". Erre aztán egységesen felhördültek a rovatban a magukat tájékozottnak gondolók s kijelentették, hogy a székely írás nem volt ott az írás születésénél. Pedig Laszlovszky András tudta, hogy a legkorábbi sumer jelek közül sok hasonlít a székely írás jeleire. Hiába tettem közzé a jeltáblázataimat, amelyek azt bizonyították, hogy a legkorábbi jelrendszerekben tömegesen vannak jelen a székely írás jeleihez hasonló formák, azt nem fogadták el azzal az épületes érveléssel, hogy nekem nem hisznek. A táblázataim ellenőrzésére pedig nem vállalkoztak, nyilván azért, mert akkor kiderült volna, hogy igazam van. A vitát a történelemhamisítóktól megszokott módon, a rovatból való kizárásommal rekesztették be.

7. ábra. Az amerikai indiánok népi jelkészletének magyar hieroglifákhoz hasonló jelei

A Kurultájon Bíró András Zsolt antropológus által gyakorolt cenzúra a meglepő tudományos felfedezéssel való szembesülés hatására bekövetkező "tudományos" reakciók egyik kitűnő példája. Az esetről beszámolt a Nemzeti Hírháló nyomán az Európai idő is. Nem sokkal utána telefonon megkértem Bíró András Zsoltot, hogy legyen szíves, tájékoztasson a köteteimmel kapcsolatos tudományos kifogásairól, hogy azokra válaszolhassak. Megígérte a magyarázatot, de az sohasem jutott el hozzám. Nyilván azért, mert fogalma sem lévén a szakterületről, meg sem tudta fogalmazni a kifogásait. Amikor egy konferencián összefutottunk, ahol mindketten előadtunk, megpróbált mentegetőzni, hogy ő a kitiltásomat nem is rendelte el. Ez a lapos duma azonban nem sokat ér a Kurultáj főszervezője szájából, ha maga a cenzúra megtörtént. Az eset különleges báját az adja, hogy a Kurultáj fővédnöke az a Lezsák Sándor volt, aki az egyik kötetem kiadását anyagilag és erkölcsileg is támogatta (s aki semmit sem tudhatott a cenzúráról). Nyilvánvaló bizonyítéka ez a malőr annak a fogalmi, szakmai és értékválságnak, ami Bíró András Zsoltra és sok más "szakképzett" társára is jellemző. A hatalmát azonban a tudatlansága ellenére is érzékeltetni tudta: a Kurultáj az ő legelőterülete, ahol akkor is ő mondja meg, hogy mi számít tudománynak, ha nem ért hozzá. 

8. ábra. A cenzúrázott könyveim egyike, A székely rovásírás eredete angolra is lefordítódott és így sikert aratott Dél-Amerikától a keleti sztyeppékig, például valamelyik hazai egyetemünk tanszékvezetője tájékoztatott arról, hogy egy sztyeppei ásatáson látta, amint az orosz régészek a kötetemet használták a kiásott írásemlék elolvasásához

Többen kiakadtak a magam választotta írástörténész titulusomon is, azt sugallva, mintha ezt a címet nem használnám jogosan. Az egyik netes kritikusom - aki a munkáimat nem olvasta és az írástörténethez sem konyít - az arcátlanság jelzőt is kiutalta cserébe. Pedig - úgy vélem - az életen át tartó munkám és az eredményeim feljogosítanak a használatára. Aki földet művel, az mondhatja magát földművesnek, mert a tevékenysége alapján ez a cím megilleti. Ennek mintájára, aki meg írástörténetet ír, az lehet írástörténész. Van persze különbség is: parasztnak lenni sokak számára lealacsonyító, ezért azt nem irigyelné a kutya sem. Az írástörténészség azonban (mert ahhoz ész is kell) valamiféle dicsekvésnek, netán egyetemi diplomához kötött szakmának tűnhet sokak számára s ezért ugatnak meg, bődülnek el. Ilyen diplomát azonban - tudomásom szerint - szép hazánkban nem is lehet szerezni, ezért aztán nem vádolhatnak idegen tollakkal való dicsekvéssel. Ezek az én tollaim. Megdolgoztam érte, valóban írom az írás történetét - ebből kifolyólag írástörténész vagyok. Akinek ez magas, annak azt mondhatom, amit Assisi Szent Ferenc is írt, miszerint nem számítok arra, hogy minden ember megérti azt, amit mondok. Alacsony IQ-val nem fog menni a megértés.  

Három egyiptológustól is megkaptam a tudománytalan jelzőt, amikor értesültek a Magyar hieroglif írás c. kötetem címéről, miközben a kötetet magát még csak nem is látták. Kettő egy közvetítővel üzente meg a jelzőjét, de a harmadikkal sikerült telefonon is eszmét cserélnem. Ezért meg tudtam kérdezni tőle, hogy miért gondolja tudománytalannak a munkámat, amikor én közel ötven éve kutatom ezt a területet, ő meg csak most hallott e témáról először. - Nana! - mondta erre ő - Én szakképzett egyiptológus vagyok! - És mi a kifogása a könyvem ellen? - kérdeztem tőle. - A magyarságnak semmi köze Egyiptomhoz.  - válaszolta. Azt gondolta ugyanis az ártatlan, hogy a hieroglifa "egyiptomi" jelentésű. Amikor elmagyaráztam neki, hogy ez egy görög írástani szakkifejezés, ami "szent véset"-et jelent, azaz vallásos jelentőségű jelekről van szó, ami nekünk magyaroknak is lehet, sőt van is, akkor elgondolkozott. - Igaz - mondta - ez egy kései kifejezés. - Vagyis tanulta a szakemberkénk, hogy ezt a szót csak akkor kezdték el használni Egyiptomban, amikor Alexandriában az értelmiség már görögül beszélt, de erre nekem kellett emlékeztetnem. S persze arról sem volt fogalma a nagyképű félműveltnek, hogy ezt az írástani szakkifejezést használják más nemzetek írásának, pl. a hettita (újabban luviai, vagy anatóliai) hieroglif írás, az urartui hieroglif írás és a bübloszi pszeudohieroglifikus írás megnevezésére is. Viktor Dracsuk orosz írástörténész sztyeppi hieroglifákról írt s lehet olvasni maja hieroglifákról is. Csak nekem lenne tilos használnom ezt az írástani szakkifejezést, mert néhány szakképzett seggfej a saját szakterületén sem eléggé tájékozott? Annál is inkább jogom van magyar hieroglifákról beszélni, mert a fent felsorolt írások kb. 20-20 jele megtalálható a magyar jelkészletben is. Ha ezek a közös jelek a hieroglif írásokban hieroglifák, akkor nálunk is joggal lehet néven nevezni az ősvallási eredetű jelkészletünket. Valójában az általános műveltséggel, az írástani ismeretek elképesztően alacsony szintjével van baj. És persze azzal, hogy az akadémikus "tudomány" a jogos kritikát nem tudományos érvekkel, hanem a finnugrista jelzőkészlet bevetésével próbálja meg hárítani s az egyetemeken a gondolkodók gyűlöletére oktatják a diákokat az írástani szakkifejezések helyett.

Szondi Miklós egykori börtönőr elvtárs a szakmai karrierje során ahhoz szokhatott, hogy nem kell odafigyelnie a másként, vagy az egyáltalán gondolkodók álláspontjára, azokba minden teketória nélkül, szükség esetén az erő alkalmazásával is belefojthatja a szót. Az MVSz konferenciáján a Hun írásemlékek idegen címkével c. előadásomat követő vitaóra során arról a módszertani kérdésről kívántam beszélni, hogy a tudományos kérdéseket el lehet-e dönteni népszavazással. Nem tudtam kifejteni a mondanivalómat, mert Szondi Miklós elnökként megvonta tőlem a szót. Az Élő rovás önképzőköri rovológusai ugyanis, élükön a börtönőrünkkel, azt engedték szavazni, aki le tudja írni a saját nevét rovásbetűkkel. Ez eleve ostobaság, hiszen aki le tudja írni a saját nevét rovásbetűkkel, az még lehet tájékozatlan például az írásirány kérdésében. Ráadásul a kiválasztásnak ez a feltétele önmagában is értelmetlen, hiszen pl. Friedrich Klára a saját nevét csak súlyos hibákkal tudja leírni rovásbetűkkel. Rovásbetűkkel van írva, de nem a tudást, hanem a téveszmét illusztrálja. 

Ezért aztán ez a rovásreformer társaság, amelynek tagsága tévesen gondolja magát hozzáértőnek, továbbra is szavazással határozza meg a tudományos kérdésekre adandó választ. Ennek az elképesztő eljárásnak köszönhetően vált a Unicode szabvány és a Kárpát-medence szerte oktatott "élő rovás" a magyar értelmiség szégyenoszlopává.

Időnként megtisztelnek az önjelölt jelzővel is. Legutóbb a nyest.hu adminja, Fejes László osztotta ki rám. Gondolom, ezzel abba a társaságba lettem besorolva, ahová Kőrösi Csoma Sándor és Dugonics Títusz is tartozik. Egyikük sem kapott megbízást arra a cselekedetére, ami miatt mindaddig fennmarad a nevük, amíg lesz magyar nemzet. Sejtem, persze, hogy Fejes László nem vállonveregetésnek szánta a jelzőt, ezért a gyengébbek kedvéért meg kell magyaráznom, miért is éreztem kötelességemnek, hogy magamra vállaljam a székely írás eredetének kutatását. Nos, azért, mert 1970-ben, amikor ennek a tudományos kérdésnek a megoldását elhatároztam, a hazai rovológia csődhelyzetben volt. Valakinek ki kellett mozdítania a szekeret a kátyuból s a válsághelyzetekben - mintha ezt tanultuk volna - a fű alól is hősök szoktak kinőni a jobb nemzetek szertartásrendje szerint. Nem túlzom el a csődhelyzetet, mert azt hasonlóképpen jellemezte Püspöki Nagy Péter és Sándor Klára is. Az akadémikus tudomány korabeli álláspontját Róna-Tas András, a dilettánsokét meg Forrai Sándor tanár úr álláspontja jellemzi. Az előző az ótürk írásból, az utóbbi meg valahonnan a föníciai írás környezetéből származtatta volna a székely rovásírást. A tudományos igénnyel ki sem fejtett eredeztetések egyike sem volt komolyan vehető. Róna-Tas András 1996-ban, a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk megjelenését követően be is ismerte, hogy fogalma sincs a székely írás eredetéről, Forrai Sándor pedig úgy távozott közülünk, hogy az eredeztető gondolatait rendbe sem tudta szedni, nem mérhette fel a kőkori írásemlékek jelentőségét. "Természetesen" az sem jutott az eszébe senkinek előttem, hogy a magyar népi hieroglifákat összehasonlítsa a székely jelekkel. Igen, valóban önjelöltként végeztem ezt a munkát, de azt végül siker koronázta. Ma már tudjuk, hogy a székely írás a végső soron kőkori eredetű magyar hieroglif írásból származik. A sors különös kegye, hogy miközben Fejes László sorait olvasom, aközben kaptam meg a Magyarságkutató Intézet egyik tudományos munkatársának a levelét, amelyben ezt írja: 

- Elismerendőnek és tiszteletre méltónak tartom az Ön munkásságát, amit minden megbízás, "pénz, paripa, fegyver" nélkül folytat. -

Így is lehet.

A Magyarságkutató Intézet másik munkatársa eltérően fogalmaz: Fehér Bence egy képzelt piedesztálról mennydörög és a saját korlátairól tesz bizonyságot, amikor ezt írja: "Nem érdemes kitérni olyan futóbolondok munkáira, akik szakmányban feliratokat találnak ... díszítőmotívumokban". Fehér Bencének talán még nem volt módja végiggondolnia az írás meghatározását. Az írás ugyanis a gondolat rögzítése jelekkel. S ez a meghatározás nem tiltja a jelekből alkotott képszerű szerkezetek és a díszes jelek használatát. Ha Fehér Bence nem szán időt a magyar hieroglif írás megismerésére, vagy szellemi kapacitás hiányában nem képes rá s a tudományos módszertantól eltérve puszta jelzőosztogatással véli megoldhatónak egy tudományos felfedezés értékelését, akkor azzal csak saját magát sorolja be egy tudomány alatti skatulyába.  

Miközben e finnugrista álláspontokon és helyzeteken rágódik a nyájas olvasó, hallja lelki füleivel a barmok kétségbeesett bőgését?

9. ábra. A Kadarkút és Mike között talált Árpád kori bronzgyűrűn egy istenidéző szertartás szövegkönyve olvasható, elolvassuk-e, vagy inkább elbődülünk? 

Tudományos igényű kritika

A felfedezéseimmel kapcsolatos tudományos igényű kritikával eddig nem találkoztam, ezért csak az elvi álláspontot tudom rögzíteni, saját példákkal nem szolgálhatok. 

A tudományos igényű kritika ismérve, hogy a kritikus ismeri a bírálni kívánt tételt s az abban megoldott vagy megoldani vélt kérdésre ugyanazon adatokra és gondolatmenetekre, vagy több adatra és más megfontolásokra építve jobb megoldást ajánl. Látszólag egyszerű ez a követelményrendszer, a rovológiai irodalomban mégsem alkalmazzák. 

A dolgozataimat illetően az alkalmazása ellen szólhat, hogy ebben a "tudományos" világban az említések száma jó pontnak számít, azaz ha még csak a hülyék felsorolásában is, de szerepeltetnék a nevemet, akkor az valamiféle elismerése lenne a munkásságomnak, amit persze el szeretnének kerülni.

A kritikusok számára ennél is nagyobb akadályt jelenthet, hogy a tudományos igényű kritikához ismerni kellene a kritizálni kívánt állításhalmazt. Azaz el kellene olvasni, meg kellene érteni a dolgozataimat, pontosabban a bennük leírt tényeket. Tekintve, hogy ez nem menne két perc alatt, ennél több időt és fáradságot meg nem is szánnak a szakterületre, a tudományos igényű kritikára nem kerülhet sor. Ahhoz valamiféle többlettudással is kellene rendelkezniük, ám erre az akadémikus "tudomány" esetében, amelyik számára minden alapvető kérdés tisztázatlan, nyilvánvalóan nem számíthatunk.

Ezért aztán a valójában nem is létező akadémikus írástan marad az agyhalotti állapotában, az új írástani felismerések miatti megdöbbenésüknek pedig - mint azt naponta tapasztalhatjuk - lényegét tekintve csak a legelőn kialakult módon tudnak hangot adni.  


Összegzés

Végezetül azt állapíthatjuk meg, hogy a háromfajta értékelés (a borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika) elhatárolható egymástól, ám esetenként közös vonásaik is vannak. 

A borjú bőgése csak egy artikulálatlan panasz a négylábú mezei barom részéről. Nem képes a helyzet megértésére, a hozzászólásának nincs tudományos értéke, nem képes jobb megoldás kidolgozására, de érzékelteti a felháborodottságát és a saját jelentőségét.

A finnugrista jelzőosztogatás jól elkülöníthető a mezei barom bőgésétől, mert a finnugristának csak két lába van. A finnugrista hozzászólása artikulált panasznak tekinthető, mert a bőgéssel szemben nála műfajonként elkülönült eszközöket találunk: a jelzőosztogatást, a hazudozást, a cenzúrát, a gúnyolódást, az olvasás megtagadását, az elhallgatást, a válasz elmaradását, a felmutatott bizonyítékok kikerülését, a kutató felmenőinek emlegetését, vagy a címekre, rangokra, beosztásra és végzettségre, netán népszavazás eredményére való hivatkozást  stb. Ám ezek az artikulált eszközök - ha a tudományos értéküket próbáljuk meg felmérni - együttesen sem  érnek többet a négylábú barom bőgésénél. Az ostoba állathoz hasonlóan a finnugrista sem javasol jobb megoldást, hiszen a cáfolni kívánt tétel elolvasása és ismerete nélkül erre sem elvileg, sem gyakorlatilag nem lehet képes. A kétlábú barom ugyanakkor alkalmazza az erőt a tudományos probléma megoldására és megvonja a szót, kitilt a rovatból és cenzúrát vezet be. A finnugrista véleménynyilvánítása ugyanúgy argumentum ad ignorantiam típusú érvelésnek számít, akár a mezei seggfej elbődülése (2).

A tudományos igényű kritikára a négylábú mezei baromállat nem képes, a finnugristák pedig, bár ők elvileg képesek lennének - az eddigi tapasztalataim szerint, a magyar hieroglif írással kapcsolatban - ezt a lehetőséget a gyakorlatban nem használják ki. Arról lehet szó, hogy az elvi lehetőség létét csak az udvariasság és a polkorrektség mondatja velem, valójában igen sok kétlábú szellemi kapacitása nem haladja meg eléggé a négylábú barmokét. Veres Péter kutatásaiból tudjuk, hogy a kutatóknak is csak 4 %-a kreatív. A nyájszellem (a konszenzushoz való igazodás kényszere) ezekbe is belefojthatja a szót s ez magyarázhatja az akadémikus "tudomány" általános megrekedését a jelzőosztogatás szintjén. Ezért aztán e gyakorlatban tapasztalható finnugrista megnyilvánulások a tudományos értéküket tekintve nem a tudományos kritika kategóriájába tartoznak, hanem a baromállat elbődülésével azonos értékűek.  

Jegyzetek

(1) Erről szó sincs. sőt kérem a nyájas olvasót, hogy ilyesmit ne is feltételezzen rólam, vagy erről az írásról. Ünnepélyesen kijelenthetem, hogy a húgyagyú, az új kapu láttán elbődülő, e cikkben említett barmok és a finnugristák (értve ez alatt bármelyik értetlenkedő, vagy más természetes személyt) közötti hasonlóság csak a véletlen műve. Ha bárki saját magára, vagy másra ismerne, akkor azért semminemű felelősséget nem vállalok, e cikkben nem azt bizonygatom, hogy a barom és a finnugrista egymás szinonimája lenne. Sőt, emlékeztetek mindenkit, hogy a szarvasmarhának négy lába van, a finnugristának meg csak kettő. Tehát, ha minden másban meg is egyeznének (de ezt sem állítom), ezen ismérv alapján elvileg akkor is jól meg lehet őket különböztetni egymástól. 

Megjegyezném azonban, hogy az új jelenségekre való reagálás lehet legalább részben hasonló típusú a különböző fajok esetében is. Ezért aztán - a közgondolkodás fejlesztése érdekében - megfigyelhetőnek és tárgyalhatónak gondolom ezen párhuzamosságokat. Természettudományos tény, hogy a barom megütközésének és a finnugrista értetlenkedésének lehetnek közös és eltérő vonatkozásai is. Amikor ezeket a vonatkozásokat összehasonlítjuk egymással, azzal nem azt mondjuk, hogy a finnugristák (és általában az értetlenkedők) barmok lennének. Ha a nyájas olvasó mégis ezt a szomorú következtetést vonná le, akkor ahhoz joga lehet, ám erre a jelen cikk semmiféle alapot nem nyújt. Kérjük, hogy a saját álláspontja miatti felelősséget ne is próbálja ránk hárítani! 

(2) Argumentum ad ignorantiam  "tudatlanságból származó érv". 


Irodalom


Varga Géza: Magyar hieroglif írás

Varga Géza: Laszlovszky Andrással beszélgetünk az "n" (nagy) rovásjelről

Varga Géza: Sárközy Miklós ócsárolja a "párthus-magyar Jézus" tétel képviselőit

Varga Géza: Kadarkút és Mike között fellelt Árpád kori gyűrű hieroglifikus szövegének olvasata

Varga Géza

A veleméri Cserépmadár szállás pincelejárója valamikor egy őrségi parasztház boroshordóihoz vezetett

A magyar írástörténet kutatását támogatja, ha nálam nyaral a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóházban, egy hiteles őrségi parasztházban 

A veleméri Cserépmadár szállás kertjében, kávé mellett

Volt szerencsém a milánói Boscolo-ban, egy ötcsillagos szállodában is eltölteni néhány napot és állíthatom, hogy az igen magas színvonalú kiszolgálásnak volt egy súlyos hibapontja: az alkalmazottak egy szót sem szóltak a magyar írástörténetről s a szállodai környezetben sem volt egyetlen rovásfelirat sem. Ha Ön ezt a nyaralási malőrt el szeretné kerülni, akkor - amennyiben javasolhatom - hívja a 06(20)534-2780-as telefonszámot!

Egy jellegzetes szobabelső a veleméri Cserépmadár szálláson