Mandics György szerint sírrabló brigantinak számít a magyar jelkultúra eredetének kutatója?

Egy fejezet a fenti címlappal megjelent kritikai kötetemből, amelyben Mandics György Róvott múltunk c. trilógiájára válaszolok 

Nemeskürthy István tanár úr cizelláltan, Mandics György egykori politikai tiszt elvtárs pedig minden elegancia és irodalmi érték nélkül fejti ki az álláspontját, amikor a saját kérdésére válaszol, talán a hazulról hozott tudománytalan előítéleteire alapozva.

 Antik magyar örökség?

"Nem mind tiéd mi antik / ti sírrabló brigantik"

Etrúriai rendőrmondás (M. Gy. átköltése)

1. ábra. Rövid részlet Mandics György rovológiai kötetéből; a kérdőjel arra utal, hogy nem hisz a magyarság antik eredetű (írás)kultúrájában, a betű- és mondatszerkesztési hibát is tartalmazó mottó pedig a véleményét fejezheti ki a másként gondolkodókról; ez a stílus esetleg megszokott lehetett annál a temesvári harckocsihadosztálynál, amelynek céljai között Szeged és Szolnok is szerepelhetett, s amelynél Mandics György politikai tisztként szolgált Ceausescu idején

Közhely, hogy a lét határozza meg a tudatot. Nincs ez másként az írástörténeti kutatások terén sem. Ha az elnyomó hatalom a hamis állítások terjesztésének kedvez, akkor könnyen akad jelentkező, aki a hamis állítások képviseletében lép fel. E fellépés visszavezethető megélhetési okra is, fakadhat zsigeri gyűlöletből, vagy betudható a nehezen megváltoztatható „tudós” téveszmék hatásának is.

Az elmúlt évszázadokban szinte folyamatosnak mondható, az egykori szép hazánk egyes területein ma is fennálló osztrák, tót, oláh, rác és egyéb megszállások kitermelték az idegenszívűek meg- megújuló dominanciáját a „tudományos élet” területén is. A magyargyűlöletüket alig leplező „szakértő urak” a Tudomány álruháját a vállukra terítve bátran szórják a „finnugrista szókincset” a kutatás munkáját helyettük elvégző értelmiségre.

Amikor a székely írás eredetéről van szó, érdemben nem is vizsgálják azokat az adatokat, amelyek a magyar jelkincs korai és belső (azaz magyar) eredetét bizonyítják, csupán elítélő jelzőket osztogatnak. Mintha jelzőosztogatással a tudományos kérdéseket meg lehetne válaszolni.

Van e stílusnak képviselője a dilettánsok között is. Ha némelyik hozzá nem értő magyargyűlölő hasonlítani akar az akadémikus áltudomány szerzőihez, akkor ő is elítélő jelzőket kezd osztogatni. Mosolyt fakasztó, hogy mindezt a Tudományra hivatkozva teszik; bár a magyar írástörténet alapfogalmaival sincsenek tisztában.

A bamba tömeg nem mindig lát át a szitán, ezért akár ünnepelni is hajlandó a kultúráján gúnyolódókat; ha azt kemény kötésben, jó sok képpel illusztrálva teszik az asztalára.

Alább két reakciót is bemutatunk, amelyek szerzői már azt is kifogásolják, ha a múltunkat kutatjuk. Elfogadhatatlan a számukra ama kérdés puszta felvetődése is, hogy kereshető-e a magyar kultúra (azon belül a székely rovásírás) kezdete az antik kultúrákban, vagy azt megelőzően?

Előbb Nemeskürthy tanár úr rótta meg a magyar múlt búvárait a tőle megszokott irodalmi stílusban, arra emlékeztetve, hogy ékkövek után kotorászunk az elhalt elődök ládájában. Nem volt ez nyíltan elítélő, vagy sértő; az olvasó mégis úgy érezhette, mintha meg lennénk róva, hiszen illetlen dolog mások holmijában kutatni. Ugyanis Nemeskürthy tanár úr elmulasztotta hozzátenni, hogy az örökösnek kötelessége felmérnie és felhasználnia az örökségét.

Mandics György frissen kiadott írástörténeti tárgyú kötetének egyik fordulata is (Róvott múltunk, II. 2011.) hasonló gondolatkörben fogant, csak nyersebben fogalmaz. A 167. oldalon, „Az antik magyar örökség?” fejezet alcímében ugyanis a következő bökvers olvasható:

"Nem mind tiéd, mi antik, Ti sírrabló brigantik."

Etrúriai rendőrmondás (M. Gy. átköltése)

Nem néztem át a célból a fejezetet, hogy megállapítsam, hány tökfej és hány zseni neve sorakozik benne. Egyben azonban mindannyian azonosak lehetnek: a régmúltban keresték a magyar jelkultúra eredetét.

Mifelénk az járja, hogy a történelmünk kutatói megérdemlik a tiszteletünket. Ennek szellemében tiszteletet, de legalább az útszéli hang kerülését várnánk a szerzőtől is. Ezzel azonban meredeken szembemegy a szerző által alkalmazott „sírrabló brigantik” jelzős szerkezet.

A szerző kifakadása mögött nem áll tudományos igényű bizonyítás. Mandics György nem cáfolja meg az állításokat, sőt esetenként nem is érti, mire alapozódik a magyar íráskultúra antik (vagy még régebbi) eredeztetésének egyik – másik elmélete. Hiszen sok esetben fogalma sincs a vonatkozó íráselméleti megfontolásokról és a magyar írástörténet tényeiről; de talán nem is volt annyira fontos számára ez a kérdés, hogy elmélyülten tanulmányozza.

Mandics György csupán felhördül a számára képtelen ötlettől és illetlen jelzőket osztogat hirtelen felindulásában.