Kertész Róbert közli az academia.edu-n a A középkor végi Szolnok és méltatlanul elfeledett földesura: Pálóci Imre c. tanulmányában egy XV. század végi XVI. század eleji korsó fényképét. A korsó egy magyar hieroglifákkal (ősvallási vonatkozású szójelekkel) írt mondat jeleit hordozza. Ez a több évezredes, végső soron kőkori hagyományra visszamenő "díszítés" az Ősi magas kő úr mondatot rögzíti (1. ábra). A hasonlóképpen archaikus díszítésű edények számára előírás lehetett az, hogy a Teremtésre és a Teremtőre kell emlékeztetniük a halandót s e követelménynek ez a szolnoki edény is megfelel (1).
5. ábra. A karosi honfoglalás kori (mai magyarsággal olvasott) Dana úr magas köve mondatjel (fent) és hieroglifáinak (középen) székely megfelelői (lent), ez utóbbiak balról jobbra: "d", "s" (sar "úr"), "m" és végül Felsősófalva Kodárostető elveszett rovásírásos kövének kő(?) jele
Jegyzetek
(1) Az archaikus díszítésű edények elolvasható szójeleinek az volt a feladata, hogy a halandó számára nap, mint nap nyilvánvalóvá váljon: a Teremtő és a Teremtés ajándékát veszi magához. Az étel és ital előállítása érdekében végzett munkája a Teremtés folytatása, Istennek tetsző dolog. Ezzel összefüggésben hasonlít egymáshoz az edény és az Éden szavunk is. Az edény az Éden térképét és jelszavait hordozza magán, a Teremtés színhelyének jelekből alkotott modellje.
A "tudományos konszenzus" e gondolatokat tárgyalás nélkül is szívesen minősíti eleve tudománytalannak, mert cáfolja a prekoncepcióikat. Napjainkig akadnak, akik azt hangoztatják, hogy a magyarságnak ősvallása nem, legfeljebb hiedelmei (értsd: ostoba babonái) voltak.
Az akadémikus tudomány rovológiai tehetségének kitűnő fokmérője lesz a kínai-magyar közös szervezésben készülő hun kiállítás. Itt ugyanis - a régészeti jelentőségük és a szépségük miatt - elkerülhetetlenül ki lesz állítva a hun hieroglifikus írásemlékek közül néhány (mint pl. a 4. ábrán látható apahidai hun tarsolylemez). Mivel a kiállításnak illene majd valamit mondania a hunok nyelvéről is, felsejlik egy kialakuló ellentmondás lehetősége. Az eddigi nyelvészeti (ám a hieroglifikus nyelvemlékeket nem hasznosító), valamint régészeti és genetikai alapozású elképzelések összegzése nagyjából annyi, hogy a hunok nyelvét nem ismerjük, de biztosan törökül beszéltek (ezt így Róna-Tas András fejtette ki). Ehhez újabban (Ucsiraltu cikke alapján) azt teszik hozzá, hogy talán mongolul beszéltek. A közelmúltban pedig Harmatta János légbőlkapott (Bóna István hun könyvében "látott", de ott nem létező) rovásfeliratai alapján azt is feltételezték, hogy bizonyára iráni nyelvűek voltak a hunok.
Miközben a hun kiállítás vitrineiben megjelennek majd a magyarul jól elolvasható hun nyelvemlékek, amelyekről a nagyközönség már tudja, hogy magyarul szólalnak meg. Ám a kiállítás szervezői (az eddigi félsikerű kiállítások rovológiai csődje alapján) esetleg nem is fognak tájékoztatást adni a magyar nyelvű olvasatukról. A finnugrizmus legfontosabb informális feladata a mindenkori megszállóink érdekének megfelelően a szkíta-hun-avar-magyar azonosság letagadása volt. Erre példa a zalavári avar-magyar lelőhely frank-szláv Mosaburgként való tálalása. Szláv régészeti leletek találását - a Ritoók Ágnestől származó szíves szóbeli tájékoztatás alapján - 1945-ben a szovjet megszállók rendelték meg. Hozzátehetem, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása ma is e megrendelésnek megfelelően torzítja el az ásatások eredményeit, bár Bakay Kornél e téveszme megalapozatlanságát már régen kimutatta.
E magyar- és tudományellenes prekoncepció szolgálatában a kultúránk szkíta-hun elemeit (legfőképpen a rovásírást), idegenektől (török, germán népektől) származónak, vagy humanista hamisítványnak illik minősíteni. A régészeti leleteken megjelenő, Kínáig követhető párhuzamokkal rendelkező nyelvemlékek (például a csúcshegyi honfoglalás kori gyűrű jeleinek) tárgyalásától intézményesen elhatárolódnak, miközben erre semmilyen szakmai érvet nem tudnak felhozni.
Pomozi Péter nyelvész Mandinerben közreadott véleménye szerint "A hun nyelvről pár tucat, igen változatos alakokban fennmaradt személynéven kívül semmi releváns emlékünk nincs, mint ahogy recens hun korpusz sincs. Az ok egyszerű: ha nincs elegendő nyelvtörténeti adat egy feltételezett nyelv beazonosítására, akkor semmilyen, ma a világon beszélt nyelvről nem jelenthetjük ki, hogy az a hun közvetlen utóda, hiszen az előd-nyelvállapotról lényegében nem tudunk semmit. A kínai források hun közszavai az ősi kínai kandzsi-írás gyakorlata miatt csak művelődéstörténeti értékkel bírhatnak, hangalaki, jelentéstani, grammatikai fogódzót nem jelentenek." Állításának hitelét lerontja, hogy a neki írt levelemre, vagy a Magyar hieroglif írás kötetből az ELTE és a Magyarságkutató Intézet könyvtárába, valamint a munkatársaiknak adott tiszteletpéldányokra semmilyen választ nem kaptam. Így ugyanis egyszerűen nem igaz az, amit az interjúban közölt. Több tucat, vagy több száz ismert hun nyelvemlékkel rendelkezünk, amelyek figyelmen kívül hagyása és letagadása nem egyeztethető a tudomány céljával, a kíváncsiságunk kielégítésével. A tudomány célját Erdélyi István fogalmazta meg ilyen közérthetően, ám ez - a jelek szerint - nem hangzott elég messze.
Szentgyörgyi Rudolf, Sándor Klára és Czelliger Erzsébet véleménye, vagy gyakorlata is hasonló. Mindannyian nyelvészek, de egyikük sem hajlandó szót ejteni a hunok által hátrahagyott, a székely írás jeleivel rokon szójeles írásemlékekről.
A jelek szerint a "tudományos konszenzus" némely tagjának a csontjába is beivódott a hun-magyar azonosság, a rovásírás szójelei és a magyar ősvallás témákkal szembeni visszafogottság. Pedig éppen ezen szakterületek újratárgyalása lenne szükséges a hun kiállítás írástörténeti vonatkozású csődjének elkerüléséhez.
Irodalom
Kertész Róbert: A középkor végi Szolnok és méltatlanul elfeledett földesura: Pálóci Imre (An Undeservingly Forgotten Landowner of Szolnok from the Late Middle Ages: Imre Pálóci) (37. kép, 282. oldal, Kozma Károly fényképe)
Bóna István: A hunok és nagykirályaik, Corvina Kiadó, 1993.
Moór Elemér: A hunok származásának kérdése, fő tekintettel a nyelvi forrásanyagra, Magyar Nyelv, Akadémiai Kiadó, 1963.
Bakay Kornél: Controversy between Zalavàr – Vàrsziget and Mosaburg
Bakay Kornél: Zalavár-Vársziget és a Mosaburg-kérdés
Kovács Gergő: Mit lehet most tudni a hunok nyelvéről? – nyelvész a Mandinernek
Varga Géza: Moór Elemér szerint a hunok nem beszélhettek se törökül, se mongolul, se iráni nyelven
Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.
Dr. Bakay Kornél :
VálaszTörlés“Tárgyilagosan elismerjük, hogy vezető tudósaink számára szinte lehetetlen feladat volna elismerniük egész életművük elavulását, megtagadniuk korábbi állításaikat és befogadni az újat, az új régészeti és forráskutatások egyre gyarapodó bizonyítékait. S talán még ennél is nehezebb volna beismerni népük elárulását. Mert a mai magyar értelmiség nem teljesíti legfőbb feladatát, azt, amitől valaki értelmiségi és nem csak diplomás - vagyis: csakis az az ember értelmiségi, aki a népéért dolgozik, annak mutat példát, annak ad útmutató irányt. S a tudományok között e tekintetben kétségtelenül a legelső helyen áll a múlt kutatása, a nemzeti történettudomány.
Nem egyszerűen szórakoztató stúdium a nemzet történelme, hanem az a szilárd alap, amelyben gyökerezik a nemzet jövője. Én azt vallom, hogy egyetlen tudomány sem lehet független a nemzeti élettől, a történelem célja azonban egyetlen nép életében sem lehet más, mint a nemzeti eszme, a nemzettudat életben tartása és megerősítése.”