Az alábbi cikk az Így írtok ti magyar őstörténetet c. kötetemben jelent meg első ízben. Ezt a mai utánközlését csupán néhyán újabb bejegyzéssel gyarapítottam és mutatókkal (linkekkel) láttam el.
Csontos Péter szíves szóbeli tájékoztatása szerint szerint a cikk elolvasását követően Erdélyi István kórházba került. Pedig az azóta eltelt évek alatt ismételten bebizonyosodott, hogy a cikk egy ma is megszívlelendő - Erdélyi Istvántól származó - nagyszerű iránymutatást tartalmaz a szakmának. Ennek jelentőségét akkor is kiemeltem és most is megerősíthetem. Erdélyi István jól látta, hogy "a tudomány célja ... kizárólag a megismerés".
Hozzátehetjük: lenne.
1/a. ábra. XII. századi magyar ezüstdénár a hun dinasztia
nemzetségjelével, amelyre Erdélyi István - amikor felhívtam rá a figyelmét - azt mondta: "Ezt nekünk kellett volna felismernünk"
1/b. ábra. A Zalavárott előkerült Nimród tamga a települést a hun-magyar dinasztia uralma alá tartozónak mutatja
Erdélyi István ugyan észrevette és elismerte a magyar ezüstdénáron lévő Nimród tamgát (1/a. ábra), valamint annak őstörténeti jelentőségét, hun-bolgár párhuzamait, ám erről nem számolt be a most értékelt tanulmányában. Az akadémikus "tudomány" hivatalosan akkor sem hajlandó észrevenni a jeleinket és a hun-magyar azonosság tényeit, ha a szeme elé tartom.
Azóta előkerült ennek a Nimród tamgának egy pontos megfelelője a zalavári ásatásokon is (1/b. ábra). Az ásató régészek azonban nem kapkodtak e jól ismert jelkép jelentésének megértésén és közreadásán. A hun eredetű bolgár dinasztia által hátrahagyott leleteken ugyanis több példányban előkerült és a bolgár szerzők nem fukarkodnak a jelkép őstörténeti és uralmi jelentőségének ismertetésével.
A zalavári lelet értelmezéséből azonban ma sem lett tudományos előrelépés és sajtóhír, mert rajtam kívül a kutya sem foglalkozott vele. Ellentétben a zalavári glagolitagyanús jelekkel, amelyeket egy évszázados szemfényvesztés (a frank időszakos királyi székhellyel, Mosaburggal való azonosítás) alátámasztására használnak fel. Annak ellenére, hogy e glagolitagyanús jeleket ma sem lehet jól azonosítani a Szőke Béla Miklóstól kapott szíves szóbeli tájékoztatás alapján. A Magyar Nemzeti Múzeumban ma is látogatható kiállítás szerint Zalavár azonos Mosaburggal, ami közönséges valótlanság, különösen annak fényében, hogy Bakay Kornél ezt a kérdést már a helyére tette.
Bevezető
A Masszi Kiadó
2004-ben adta ki Erdélyi István "Őseink nyomában, a magyar őstörténet
kutatása a XX. században" c. kötetét. Az ismert régész vállalkozott a
leltáros szerepére és áttekintette a szakma múlt században elért „eredményeit”.
A régész-történész végzettségű szerző 1931-ben született, 1976 óta a
történelemtudományok akadémiai doktora, 1985 óta címzetes egyetemi tanár, 2002
óta az Eleink c. folyóirat főszerkesztője.
A kötetben tárgyalt száz év a magyar történelem legtragikusabb évszázadai
közé tartozik, pedig ilyen évszázadokban a tatárjárás és Mohács óta nem volt
hiány. Sajnos, az Erdélyi István által képviselt és felmért szakma
"teljesítménye" szerves része a századról alkotható lesújtó képnek. A
régész, nyelvész, történész társadalom eredményeire csak annyira lehetünk
büszkék, mint Trianonra, vagy az abortusszal kivégzett hétmillió magyar
magzatra. A "szakma" részt vállalt a magyarságot és Magyarországot
elpusztító hóhérmunka ideológiai előkészítésében és indoklásában.
A vizsgált kötet jelentőségét az adja, hogy a kitűnő témaválasztás
alkalmat kínált a szerzőnek e szerep értékelésére. Más kérdés, hogy a hibás
elvi alapállása és az esetenként nyilvánvaló ismerethiánya miatt nem volt képes
e feladat elfogadható szintű elvégzésére. Ezzel azonban korántsem áll egyedül;
mert a pályatársai közül – úgy tűnik – más sem lenne képes például az
írástörténeti fejezet megírására.
Erdélyi István céljai
A kötet előszavában
a szerző így mutatja be a célkitűzéseit: "Több mint fél évszázados
jelenlétem a magyar tudományos életben adott lehetőséget arra, hogy ...
személyesen megismerhettem a vezető kutatók nagyobb részét idehaza és a
szomszédos országokban egyaránt. ... Hasonló értékelés még nem készült erről a
kutatási területről ... száz esztendő magyar őstörténeti kutatásairól. ...
Legyen a kívülálló érdeklődők számára hasznos betekintés a kutatásba. ...
Munkámban 2000-ig bezárólag tekintettem át a magyar őstörténet-kutatás és részben
az őstörténetírás XX. századi történetét. ... Mindig igyekeztem objektívnek
maradni ítéleteimben, de nem kizárt, hogy ez nem mindig sikerült."
Nagyon rokonszenvesen fogalmazza meg kutatói álláspontját egy elvi
kérdésben: "Az őstörténet-kutatás tudományos tevékenység, a tudomány
célja pedig kizárólag a megismerés." Csak sajnálni tudjuk, hogy ez a
nemes álláspont a kötetben csak helyenként érvényesül.
2. ábra. Székely-indián jelpárhuzam; a
jel a karácsonykor a Tejút hasadékában kelő napisten jelképe, egy kőkori
csillagászati megfigyelés, az ősvallás és az írás keletkezésének dokumentuma
Elv és gyakorlat
eltérése
Ezzel a helyes
elvvel ugyanis szöges ellentmondásban van a szerző által tárgyalt kutatók
kiválasztásakor alkalmazott hibás prekoncepció, amelyet többször elárul a
kötetben. A Jakabffy bibliográfia kapcsán például ezt írja: "Sajnálatos
azonban az, hogy – főleg a sorozat utolsó kötetében (1999) – a dilettánsok
munkáinak címei együtt szerepelnek a szakemberekével, ami a bibliográfiát
használók figyelmét részben téves irányba tereli."
Itt (és a kötet más részein) ugyanis már nem a megismerés felé vezető
eredmények számítanak, mert ilyeneket a szakképzetlenek is felmutathatnak
(példa erre Érdy Miklós fogorvos esete, akinek kitűnő munkáit örvendetes kivételképpen e
kötet is említi).
Erdélyi István a szakképzetleneket tekinti dilettánsnak és nem azokat,
akik (szakképzettség birtokában, vagy anélkül) dilettáns munkákat készítenek.
Választásai alapján nyilvánvaló, hogy szerinte a "szakmához" és főleg
annak a kultúrpolitika által vezérelt belső köreihez való tartozás számít. Ha
ez "rendben van", akkor bármilyen képtelen álláspontnak és
szerzőjének helye van Erdélyi István kötetében. Ez az egzisztenciális és
politikai alapozású balítélet (a szakképzettség összetévesztése a tudományos
értékkel) nem csak rá jellemző. A finnugrizmus lényegéből fakadván, a
finnugrista történelemhamisítóknál, valamint a tudományos munkára csökkent
mértékben képes embereknél általánosan kimutatható ez a fajta értékelés. A
szakterületen belüli dilettantizmusról elejtett megjegyzései alapján a szerző
maga is érzi a kérdés rendezetlen voltát, de elvi tisztaságú megoldásra nem
vállalkozik.
Az elvi tisztázatlanság általánosan elterjedt voltának köszönhető, hogy a
budapesti hun jelvény székely betűkkel írt magyar nyelvű szövegének bemutatását
– amely pedig a tárgyalt száz év legfontosabb őstörténeti vitáját küldhetné a
lomtárba – azzal a képtelen érveléssel utasította el Lukácsi Béla, a Magyar
Rádió tudományos szerkesztője, hogy e sorok írójának nincs régész, nyelvész,
vagy történész végzettsége. Mintha ez bármit levonna magának a tárgynak a
tudományos jelentőségéből.
Azaz a hasonló esetekben nem szakmai érvekről lehet szó. Valójában minden
lehetséges és lehetetlen érvet felhasználnak, amely alkalmasnak látszik a
finnugrista blöfföt cáfoló tények elhallgatására, letagadására és lejáratására.
Nem csak szakmailag tarthatatlan ez az álláspont. Megalázzák vele a saját
tudományterületüket és kimutatják a magyarság iránt érzett megvetésüket is.
Erdélyi István álláspontját sem értékelhetjük másként, mint hogy – a
körön kívül állók eredményeinek sorozatos semmibe vételével – személyes
felelősséget vállal a magyar őstörténetkutatás nyilvánvaló és példátlan
kudarcáért.
Ugyanakkor elhatárolódik az egyik – már elhunyt – akadémikus
hiperkritikus álláspontjától is, amely szerint magyar őstörténet nem is volt,
csak birodalmak és bennük csupán nyelvek léteztek. Ez az elhatárolódás Erdélyi
István tagadhatatlan érdeme. Számára a legszélsőségesebb finnugrista törekvés –
a magyar múlt és a magyarság létének tudatos tagadása – egy bizonyos határon
túl már elfogadhatatlan.
Kár, hogy Erdélyi István munkájából sorra kimaradnak a magyar őstörténet legjobb
kutatói, az eredményeikkel együtt. Nem jutott hely a magyar őstörténetírás
legnagyobb teljesítménye, Götz László Keleten kél a Nap c. műve megemlítésére
sem.
3. ábra. A tiszabezdédi tarsolylemez az
ősvallás sarok, jó, ős és Dana jelképeivel; e jelképek rendszert
alkotnak, egy fontos ősvallási képzetet illusztrálnak: a sarok hegyén álló fa (a
Tejút) hasadékában karácsonykor születő Napot (az Istent) ábrázolják
A finnugrista prekoncepció
Az eltelt száz évben
a "szakmára" az volt jellemző, hogy a kultúrpolitikai nyomás alatt
meghajló és a finnugrista téveszméken át nem látó megélhetési kutatók munkáiban
egyre inkább alapértelmezésnek számított a hunfalvysta eszmerendszer. Ez
elsősorban a hun-magyar azonosság tagadását célozza, világos politikai célok
érdekében. Ugyanis ha a magyarság a hunok és az avarok jogos örököseként van
jelen a Kárpát-medencében, akkor elegendő történeti okkal rendelkezik a terület
megtartására is. Ez Haynau idejében is, meg a globalista privatizáció korában
is szalonképtelen.
A történelmi jogfolytonosság közismertté válását kívánja megakadályozni a
finnugrista koncepció az alábbi tételek sulykolásával:
- A finnugrista álláspont szerint a magyarság az Urál vidékén
feltételezett őshazában, Magna Hungáriában alakult ki és innen indult egy
viszonylag kései időpontban a sztyeppén keresztül a Duna völgyébe.
- A jellemző finnugrista álláspont szerint a magyarság Árpád vezetésével
lépett először a Kárpát-medence területére.
- A finnugristák szerint a székelyek nem a hunok maradékai, hanem a
Kárpát-medence nyugati területeiről telepítették őket Erdélybe a honfoglalást
követően; egyesek még azt is felteszik, hogy eredetileg nem magyarul beszéltek.
- A kezdetben erdőlakó magyarságot a finnugristák szerint előbb egy
sztyeppi (iráni, vagy török) nép tanította meg a lovasnomád életmódra; majd a
szlávok és a germánok tovább civilizálták. Ennek során kaptuk volna szavaink és
szaktudásunk jó részét, de a jelképeinket, az írásunkat és az államszervező
ideológiánkat is. Erdélyi István idézi Bálint Csanád szélsőséges álláspontját
arról, hogy "a magyarok csak a Duna mentén váltak magyarokká".
- A magyar államiság kezdete valamilyen kései eseményhez, pl. a vérszerződéshez, a honfoglaláshoz, vagy Szent István megkoronázásához köthető,
korábban magyar államszervezet nem létezett.
- A finnugrista feltételezés szerint a magyar történeti hagyomány a
külföldi történetíróktól átvett ötletekre épülő, azóta elveszett ősgesztából
ered és mindenestől, vagy lényegében hamis. Ezért a magyar krónikákat a
források között számon tartani és az őstörténeti elképzelések kialakításakor
számításba venni nem lehet.
- A finnugrista gyakorlat értelmében a magyar őstörténettel, különösen a
hunokkal, avarokkal, szabírokkal foglalkozó forrásokat lehetőleg nem kell
lefordítani. Ha azokat valamelyik derék magyar a tilalmak és az akadályok
ellenére mégis lefordítaná, akkor annak a kiadását el kell szabotálni. Ha mégis
sikerülne kiadni, akkor a fordítás minőségét kell kifogásolni, magát a forrást
pedig továbbra is agyon kell hallgatni. Ugyanez a tudatos szabotázs vár
általában is minden olyan kutatási eredményre, vagy tudományterületre (például
a székely írással kapcsolatos tudásra), amely a finnugrista tételeket cáfolja.
- A finnugrizmus szerint a magyar nyelv viszonylag későn alakult ki és
nem lehet rokonságban a finnugor körön kívüli nyelvekkel.
- A magyar nyelv nem lehet rokonságban a kiemelkedő kulturális
teljesítményt felmutató népek nyelveivel, például a sumerekkel, vagy az
etruszkokkal. Az ilyen irányú párhuzamokat felmutató szerzőket – a kérdés
érdemi vizsgálata nélkül – a sohasem létezett dicső múlt kulisszáinak
összetákolására való törekvéssel kell vádolni.
- A székely rovásírást nem létezőnek kell tekinteni. El kell terjeszteni,
hogy a székely írás náci asszociációkat kelthet. A székely írás tanúságát nem
szabad figyelembe venni tudományos kérdések eldöntésekor. A szakmán kívüli
írástudók segítségét nyilvánosan nem szabad igénybe venni akkor sem, ha a
kutatás éppen arra az ősvallási tartalomra irányul, ami a székely jelek
segítségével könnyen feltárható lenne.
- A magyarság etnikai értelemben kevert, ezért a magyar nép tulajdonképpen
nem is létezik. A szaktudományban ezt a hamis nézetet leginkább a Cavalli
Sforza által is népszerűsített "magyar paradoxon" elmélete képviseli.
E szerint a magyarságnak az uráli nyelvéhez uráli testalkattal kellene
rendelkeznie. Mivel azonban ez az uráli antropológiai alkat csak kb. 1%-ban van
képviselve a magyarságban, ezért feltételezik, hogy a magyar nyelvű honfoglaló
kisebbség erőszakosan magyarosította el az itt talált szláv és germán népeket.
4. ábra. A tiszabezdédi tarsolylemez Du/Dana szójele (balra) és a székely
írás „d” betűje (jobbra) ugyanúgy az Isten (ős Du/Dana) jelképe, mint a
keresztény kereszt; a tarsolylemez szimbolikája azonban nem keresztény, hanem
kereszténység előtti
Látható, hogy a finnugrista prekoncepció és a valóság ellentmondásait
azok nyilvánvalóvá válásakor az ellenérvek elhallgatásával; vagy újabb, még
képtelenebb állításokkal próbálják meg feloldani. Ennek során a finnugrista
"tudósok" számára láthatóan nem érdekes, hogy az álláspontjuk
ellentmond a forrásoknak is, meg a józan észnek is. Mindig akad ügyeletes
szakképzett "tudós" az akadémikus tudomány berkeiben, aki az
egzisztenciája érdekében, vagy a magyargyűlölete miatt képviseli és kiegészíti
az elődeitől kapott hazugságáradatot.
Erdélyi István könyvének elsősorban az az érdeme, hogy dokumentálja ezt a
szégyenletes folyamatot. Szakmailag ugyanis nem sokat jelent az egymást cáfoló,
alátámasztást jórészt nélkülöző, képtelennél képtelenebb elméletek felsorolása.
Az ősgeszta hipotézis
Győrffy Györgyről
szólván a szerző megemlíti a finnugrizmus által kitalált ősgesztát. A közös
álláspontot ismertetve azt írja róla, hogy "A XI. század előtti időből
nincs tudomásunk arról, hogy volt hazai Gestánk vagy krónikánk." Majd
hozzáteszi: "C. A. Macartney angol történész ugyan több ősi, a későbbi
krónikák számára forrásként szolgáló munkát tételezett fel (1940. 4.), de ez
bizonyíthatatlan."
Ez természetesen a valóság durva meghamisítása. A kaukázusi szabír-hunok(azaz népünk) számára a VI. században bibliafordítás készült. A magyarok és
avarok által az istentiszteleteken használt (saját írással írt) kötetekről a
Konstantin legenda is megemlékezik. Anonymus a Volgán történő 884-es átkelés
kapcsán több egybehangzó évkönyvet említ forrásaként. Krónikáink olyan
részleteket tartalmaznak, amelyek rovásírással vezetett történeti alkotásokból
származhatnak, nyugati krónikákból azonban nem. Ezekkel az adatokkal nem is tud
mást kezdeni a finnugrizmus, mint hogy elhallgatja őket, vagy Anonymust nem
tekinti forrásnak.
A Tarih-i Üngürüsz
Erről az értékes
forrásunkról azt tudjuk meg Erdélyi Istvántól, hogy bár Vámbéry Ármin 1860-ban
vásárolta meg Isztambulban és Budenz már 1861-ben elhelyezhette az Akadémia
könyvtárában, a lefordítására és teljes közlésére csak 1982-ben kerülhetett sor
Blaskovich József prágai turkológusnak köszönhetően. Erdélyi jobb fordításként
értékeli Hazai György ezt követően elkészült fordítását. Azt elfelejti
megemlíteni, hogy Budenz annak idején megtiltotta a kötet kölcsönzését. Arról
sem tájékoztat, hogy e tilalom következtében Blaskovich Józsefnek és társainak
szabályszerűen ki kellett lopniuk a kéziratról készített másolatokat az
Akadémia könyvtárából. Nem tudjuk meg tőle, hogy Hazai éppen azok között volt,
akik meg akarták akadályozni a Blaskovich-féle fordítás elkészítését és
kiadását, s akik később retorzióval éltek Blaskovich Józseffel szemben. Csupán
az bizonyos, hogy Erdélyi István a saját mértéke szerint nem minősül szakértőnek,
amikor a két iranista munkáját értékeli.
Erdélyi István a "szakmához" hasonlóan nem sokat hajlandó
észrevenni és felhasználni a Tarih-i Üngürüsz tartalmából. Csupán annyit jegyez
meg, hogy "Kompilatív jellege miatt eléggé egyenetlen jellegű. Fontos
új részleteket is tartalmaz, pl. azt, hogy Árpád vezér az új haza felderítése
után "hazatért" és jelentést tett a "hadvezér" színe
előtt". Mondanunk sem kell, hogy nem ez a legfontosabb részlete a
műnek. A Tarih-i Üngürüsz ugyanis lehetővé teszi a magyarság és a szabírok azonosítását;
valamint tartalmazza azt is, hogy eleink már az első avar bevonuláskor is vélük
azonos nyelven beszélő népet (a magyar források alapján székelyeket) találtak a
Kárpát-medencében.
A hunok nyelve
A magyar nyelvbe
került iráni szavakról szólván Erdélyi István megemlíti a hunokat és Harmatta
János professzor ezzel kapcsolatos megállapításait. A szerző nem említi ama
sajnálatos tényt, hogy a neves iranista sorozatosan közölte nem létező
feliratok iráni nyelvű olvasatait s hogy ilyen nem létező feliratok alapján
állapította meg a hunok iráni nyelvűségét is (amit a "szakma"
ellenőrzés nélkül átvett). E fatális eset nyilvánosságra kerülése semmilyen érdemi
hatással nem volt a magyar őstörténetkutatásra, mert az egyébként is
valótlanságokra épülvén, a dolog nem okozott komoly fennakadást.
Harmatta János professzor e példátlan fiaskója ellenére is idézhető
szakembernek minősült Erdélyi István számára. Úgy tűnik, ezen a szakterületen
és ebben a kötetben a köztudott valótlanság minden következmény nélkül
tudományos tételként adható el, ha az a valódi magyar őstörténet eltakarására
alkalmasnak látszik.
A magyar népnév
A nyelvészeti
kutatásokon belül sajátos és nagyon fontos helyet foglalnak el a népnevünkre
vonatkozó vizsgálatok – írja a szerző, majd sorolja a komolytalannál
komolytalanabb magyarázatokat.
Ezek közül most csak egyet idézünk: "Már Munkácsi Bernát
régebben észrevette ... hogy az obi-ugorok népneve (a szerző a manysi névre gondolhatott – VG)
egyezik az indoeurópai ... manus "ember" szóval. A megoldás: a
sztyeppelakó irániak legyőzték őket és az ugorok hasonulni akartak a győzőkhöz,
ezért vették át ezt a nevet."
5/a. ábra. Hettita és székely
írásjelek között 20 db formai megfeleléssel találkozunk; ez meghaladja a 16 db
ótürk-székely formai megfelelés számát, amelyek esetenként nem is ilyen
kézenfekvőek; a táblázatban látható eltérések egy része (például a
vízszintesről függőlegesre állított székely „n” és „o” jelek esetei) az
írástechnológia eltéréséből fakadnak
A helyzet azonban ennél sokkal prózaibb. A manysi név jelentése
ugyanis, mint azt Czeglédy Katalintól tudjuk, "a Manys folyó mellett lakó ember", amiről az Erdélyi
István által felsorolt neves finnugrista szerzőknek nyilván fogalma sem volt.
Ez a tudatlanság azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy az íróasztaluk
magányában tudós elméleteket gyártsanak például egy sohasem volt obi-ugor –
indoeurópai háborúról; sőt azt is közöljék, hogy e háborúban ki volt a győztes
fél.
Mivel a Bíborbanszületett Konstantin bizánci császártól származó adat
szerint a magyarság korábbi neve a szabír volt, a magyar szó
alkalmatlannak tűnik népnévként való párhuzamba állításra. Ezen okok miatt talán
indokolatlan a magyar-manysi népnév-párhuzam jelentőségének
túlbecsülése és visszavetítése a történelem előtti korokba.
A szabír népnév
A következőképpen
mutatja be Erdélyi István a régi népnevünket: "Az egyedül
Bíborbanszületett Konstantin császár egyik könyvében szereplő szávártü ászfálü
(szavartoi aszfaloi) népnév, a honfoglalás előtti magyarságtól elszakadt és
Perzsia határánál lakó néprész neve".
Ez azonban így nem igaz, mert a forrásban nem ez áll. A császár a
következőket mondja: "A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett
magának lakóhelyet, azon a helyen, amelyet első vajdájuk nevéről Levediának
neveznek ... De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen
okból sabartoi asphaloinak nevezték. ... Amikor a türkök és az akkor kangarnak
nevezett besenyők közt háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett
és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le,
s ezeket a türkök régi nevén mostanáig sabartoi asphaloi-nak hívják, a másik
rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az
Etelküzü nevezetű helyekre".
A történeti kép érthetősége kedvéért hozzáteszem, hogy az említett háború
és a magyarság kettészakadása 558 táján lehetett, amikor a heftalita Hun
Birodalom összeomlott a türk támadás következtében. A források szerint ekkor a
hunok egy része valóban a perzsákhoz menekült. Valamikor ezt követően
vándoroltak északra azok a magyar csoportok is, akikkel később Juliánusz
találkozott a Volga mentén, s akiknek utódai ma Kazahsztánban élnek.
Az idézetből világosan kiderül, hogy a császár által türköknek nevezett
magyarok régi neve volt a savartü aszfalü. Tehát nem csak az egyik
elszakadt néprész neve volt (mint azt Erdélyi István állítja), hanem az egész
magyar népé. A különbség lényeges, mert ha a magyar csak kb. 1500 éve
a népnevünk, akkor nem lehet olyan könnyen közös gyökerűnek beállítani a manysi
népnévvel. S a szabírokra sem lehet azt mondani (minden bizonyíték nélkül),
hogy török nyelvűek voltak. Ha köztudottá válna, hogy a magyarság régi neve a
szabír volt (ahogyan ez a forrásban szerepel), akkor csak követni kellene a
szabírok nyomát a magyar őstörténészeknek. Ők azonban nem akarják követni, mert
az a hunokhoz vezet és nem az Urál mellékére.
5/b. ábra. Hettita és székely írásjelek tartalmi
kapcsolatai; a 13 formai és tartalmi kapcsolat a két írásrendszer közeli
rokonságáról tanúskodik; pillanatnyilag a hettita hieroglif írás tekinthető a
székely írás legközelebbi rokonának (részlet „A hurrita lineáris írás” c.
kéziratból)
Erdélyi István fenti tévedése korántsem egyedi eset, mert a finnugrista
oktatásnak köszönhetően rendszeresen találkozhatunk ezzel a téveszmével a
"szakma" képviselőinél. Pedig elegendő lenne figyelmesen elolvasni és
a valóságnak megfelelően idézni a forrást.
S az sem igaz, hogy ez a népnév egyedül a császárnál fordul elő.
Ugyanis a székely rovásírás „tprus” jele a tapar us „szabír ős” jelképe. Azaz világos bizonyítéka (ha úgy
tetszik előfordulása) a korábbi népnevünknek és a hozzá kötődő ősvallási
képzeteknek.
A szabír népnév a földrajzi nevekben is megtalálható, pl: Zalaszabar
nevében. Szibériában(!) a tapar névalak is előfordul, ezekről
Patkanov tájékoztat.
Van tehát adat, csak fel kell őket ismerni.
6. ábra. A székely írás „tprus” (tapar us „szabír ős”) jele a nikolsburgi
ábécéből az égigérő fát ábrázolja
Kettős honfoglalás
László Gyula
elméletét tárgyalva írja Erdélyi István, hogy "két különböző nép
beáramlásáról lehet szó: a VII. század vége felé egy ugor típusú nyelvet
beszélőről, és a IX. sz. legvégén pedig "Árpád magyarjairól", akik
török típusú nyelven beszéltek."
Az ennek kapcsán felsorolt különféle nézetek csupán a kutatás helyzetének
tragikomikus voltát illusztrálják. Nem az a lényeg ugyanis, hogy igaza volt-e
László Gyulának a kettős honfoglalásról kidolgozott elmélet egyes
részletkérdéseiben – hanem, hogy a (hármas) honfoglalásunk legpontosabb leírása
a krónikáinkban található.
Az idézett részletre visszatérve hozzátehetjük, hogy Árpád népének török
nyelve nem bizonyítható. Egyes törzs-, személy- és méltóságnevek törökös
hangzása elvileg sem bizonyíthatja a népnyelv törökségét, mert ezek nem
tartoznak az alapnyelvbe. A sztyeppi méltóságneveket például évezredeken át
adták át egymásnak a sztyepp népei. Azaz a törökös hangzású nevek nem török
eredetűek, sőt könnyen lehet, hogy ezek jó része éppen a hunok magyar nyelvéből
került a török nyelvekbe. A sztyeppi méltóságnevek rendszerének végső forrása a
Kaukázustól délre virágzó egykori magaskultúrákban volt – ezért találhatta meg
Mario Alinei (2004) is két méltóságnevünk megfelelőjét az anatóliai eredetű
etruszk nyelvben.
A források Árpád népével kapcsolatban emlegetik a dentümogyer és
hetümogyer kifejezéseket, amiből a nép magyarsága nyilvánvaló. A
névhasználatban mutatkozó magyar-török párhuzam oka az is lehet, hogy Árpád
népe 558 táján (a heftalita Hun Birodalom felbomlásakor) rövid időre türk
megszállás alá került. A területről korábban kivonuló hunok, szabírok, vagy a
türkök elől éppen csak elmenekülő avarok ezt a türk megszállást elkerülték. A (valódi)
türkök kivételével a felsorolt népek mindegyike magyar volt.
A "szakma" azért nem érti a honfoglalásaink folyamatát, mert
nem a magyar krónikákban világosan leírt történelmi folyamatokat párosítja a
társtudományok adataival, hanem egy kitalált finnugrista őstörténethez szeretne
társtudományi alátámasztást találni.
7. ábra. A tiszabezdédi tarsolylemez jó szójele (balra), a mártonhelyi freskó
jó szójelei (középen) és a székely
írás „j” betűje (jobbra)
Világrokonság
Erdélyi István a
nyelvrokonítási törekvések közül áltudományosnak tekinti a sumer – magyar
irányú kutatásokat (nem zavarja, hogy a saját álláspontja szerint nem
tekinthető szakértőnek nyelvtudományi kérdésekben). További fejlemény az a
szinte parttalan kísérlettömeg – írja a szerző – amelyet Zsirai Miklós
nyelvészeti csodabogaraknak titulált. (Erdélyi István csak annyit közölt ebből
a vitából, amennyit könnyen meg lehet érteni belőle: a tudományos értéket nem
képviselő jelzőt.) A dilettáns közvéleményt azonban – folytatja a szerző – máig
sem sikerült megnyugtatni ebben a tekintetben, úgyannyira, hogy az a
szerteágazó rokonítást már-már világrokonságnak tekinti.
Hozzátehetjük, hogy a népek és a nyelveik között sohasem voltak áthághatatlan
akadályok, amelyek a nyelvek rokoni, vagy rokonságszerű kapcsolatát teljes
mértékben kizárnák. A nyelvtudomány gyermekbetegségei (pontosabban a tudományos
alap nélküli finnugrizmus dogmái) közé tartozik az a téveszme, amelyik tiltja
és tudománytalannak tekinti az íróasztal mellett kitalált nyelvcsaládokon
kívüli rokonításokat.
Ádámról és Éváról ugyanis minden ember és minden nyelv rokona a másiknak,
ezért az ilyen szerteágazó rokonítási törekvések jogosak és a tudomány
fejlődését is szolgálhatják.
Rövid úton intézte el Bakay Kornél "Hogyan lettünk finnugorok"
c. tanulmányát is, megemlítve, hogy Bakay a nyelvészet terén dilettánsnak
minősül. Azaz szót sem ejt az elhangzott érvekről, meg sem próbálja megérteni,
vagy megértetni azokat. Pedig Bakay Kornél a források gondos ellenőrzésével
egyszer és mindenkorra bebizonyította, hogy a finnugor őshazát a kezdetek
idején tévesen helyezték a Káma-Urál térségébe. Mivel ez nem Bakay Kornél
következtetése, hanem tény, erről nincs mit vitázni a továbbiakban. Erdélyi
István azonban ezt megemlíteni sem hajlandó. Alig megrezzenő arccal sorolja
tovább azokat a "tudós" elméleteket, amelyek eleinket a sohasem
létezett Káma-Urál melléki őshazából vándoroltatják le a sztyeppére. Kötetében
Bakay Kornél munkájának érdemét meg sem említi. Számára nem fontos Bakay
állításainak igazságtartalma (mintha nem is érdekelné, hol volt a magyarság
őshazája). E kötetben csupán az számít, hogy Bakay Kornélnak van-e nyelvész
végzettsége.
Erdélyi István úgy véli, hogy Bakay Kornél 1998-ban megkapta a szakszerű
választ Rédei Károlytól – azonban ez is csak a félreértései közé tartozik.
Rédei ugyan szakképzett finnugrász, ez azonban nem jelenti azt, hogy képes
szakszerű (tudományos igényű) válasz adására. A tudományos alapokat nélkülöző
finnugrizmus blöffjeinek ismételgetése ugyanis nem számít tudományos igényű
válasznak. Rédei egyébként is rendre kitér a "dilettánsok" által
felvetett alapvető kérdések megválaszolása elől. "Kritikáiban"
jelentéktelen apróságokon akad fenn, ráadásul esetenként az állításai nem
felelnek meg a valóságnak, vagy a válaszai kimerülnek a jelzők osztogatásában.
Erdélyi István egyszer azt írja, hogy "csak elszánt dilettánsok
küszködnek az ellenkező bizonygatásával", nem sokkal később pedig
azt, hogy "Nyitott részletkérdés maradt azonban elég". Talán
nem gondolt arra, hogy e nyitott kérdések okozzák a "dilettánsok",
valamint a nyelvész végzettségű Marácz László, Mario Alinei, Angela Marcantonio
és társaik finnugrizmust cáfoló fellépését.
A nem szakértő Erdélyi István csupán részletkérdéseket említ, az említett
szaktudósok azonban a felhőre épített finnugrizmust alapjaiban cáfoló súlyos
ellentmondásokról beszélnek.
8. ábra. A tiszabezdédi tarsolylemez sarok szójele (balra) és a székely írás „s”
(sarok) jele Bél Mátyástól (jobbra); a világ sarkain elképzelt világhegyet
ábrázolja
Magna Hungária
Bakay Kornél
forrásellenőrzésének köszönhetően tudjuk, hogy a magyar őshazát nem tudományos
okok, hanem téves, vagy hamis szóbeszéd alapján helyezték a Káma és az Urál
vidékére.
Voltaképpen csak azért rögzült ez a terület a nemzetközi
"tudós" irodalomban a magyarság őshazájaként, mert a gazdagabb népek nem
tartottak rá igényt. Az egymást váltó "tudósnemzedékeknek" pedig
könnyebb volt e balhit ismételgetése a kérdés megoldásánál.
Erdélyi István kötetében is nyoma van annak, hogy máig hiányzik a
bizonyíték arra, miszerint a magyarság erről a területről indult volna a
Kárpát-medence felé vezető útjára. Megemlíti, hogy A. V. Schmidt például a
bahmutyinói kultúrát pusztán azért vélte ősmagyarnak, mert a kultúra akkor ért
véget a Káma-Bjelaja mentén, amikor szerinte megkezdődhetett az ősmagyarság
onnan történő elvándorlása.
Több kultúra is lehet azonban, amelyik ekkortájt ért véget Eurázsia
számos pontján (például Kína északi, hunok-járta peremterületein), ezeket
azonban azért nem illik számításba venni, mert a finnugrista tétel szerint
nekünk a Káma - Urál vidékéről kellett jönnünk. Hiába hiányoznak e tétel
régészeti, vagy más természetű bizonyítékai, az iskolákban ma is erre tanítják
a gyermekeinket. S Erdélyi István gondosan ügyel arra, hogy a kötetéből ne
derülhessen ki a Bakay Kornél által leporolt források finnugrizmust cáfoló
igazsága.
Ezt az Erdélyi Istvánról írt cikket ma (2014-ben) már ki kell egészítenem azzal, hogy a Türk Attila és kollégái nevéhez is kötődő kutatásoknak is köszönhetően ismertté váltak olyan régészeti leletek, amelyeken magyarul elolvasható mondatok vannak. Ilyenről számoltam be a Magyar mondatokat hordozó honfoglalás előtti övveret Szamarából c. cikkben is. A nyelvemlék előkerülése semmilyen visszhangot nem váltott ki a "szakmából", mert a magyar hieroglif írás létének tudomásul vétele nem felel meg a prekoncepcióiknak. A lelet körülményeiből az is nyilvánvaló, hogy a magyarok ezen a tájon (az Urál és a Volga között) nem őshonosak, hanem keletről érkeztek ide.
Külső és belső dilettánsok
Erdélyi István
észrevehetően törekedett a szakmát irritáló dilettánsoktól való
elhatárolódásra. Azt is felmérhette, hogy ehhez szükség lenne a dilettáns
fogalmának tudományos igényű meghatározására, amely azonban mindmáig nem
történt meg. A végzettség bűvöletében élő "szakma" ugyanis egyre inkább
belebonyolódik a problémába. A Rédei által is képviselt "a
szakképzettek szakértők, a szakképzetlenek pedig dilettánsok" elv
ugyanis nem működik zökkenőmentesen; mert néha a szakképzettek dilettáns, a
szakképzetlenek pedig tudományos igényű munkákat írnak.
A probléma megoldása érdekében Erdélyi István meghatározza a belső
dilettánsok körét, akikről ezt írja: "A XX. századra egymástól
élesebben elváló tudományágak vagy tudományszakok ("szaktudományok")
olyannyira specializálódtak, ... hogy átnyúlni egy másik szakterületre, annak
kompetenciáját érinteni, magával hozza még a szakemberek körén belül is a
deviancia jelenségét. Az így keletkezett kisebb-nagyobb zűrzavar vagy
félreértés természetesen csak a laikus olvasók körében okozta a helytelen,
hibás nézetek elterjedését, akik tudván azt, hogy ezt vagy azt a munkát
diplomás (adekvát szakdiplomás) szerzők írták, hitelt kellett, hogy adjanak
azok hibás nézeteinek."
9. ábra. A karácsonykor születő napisten ábrázolása
a honfoglalóknál és a székely írásban
Igazat kell adnunk a szerzőnek. Valóban csak a laikus gondolhatja azt,
hogy egy diplomás által összehordott szamárságot értelmes ember minden további
nélkül komolyan vesz, pusztán azért, mert az írójának diplomája van. Az önálló
gondolkodásra magas szinten képes homo sapiens sapiens egyedek megpróbálják a
szöveg belső összefüggéseit is felhasználni a mű hitelének megállapításakor.
Minduntalan az bizonyosodik be, hogy Erdélyi István és szaktársai nem a
tudományos teljesítményt elemzik, csupán a tudós diplomáját. Ez kétségtelenül
egyszerűbb módszer, azonban nem a vizsgált, hanem a vizsgáló személyek szellemi
képességeiről árulkodik.
Együtt lehet-e működni a dilettánsokkal?
Erdélyi István sorai
között csupa érdekes kérdés lapul megválaszolatlanul. Ilyen az is, hogy magára
valamit is adó szaktudós együttműködhet-e a dilettánsokkal. A kérdés azért
érdekes, a rá adott felemás válasza azért szórakoztató, mert a szerző az
elméleti tisztázatlanságok miatt ezt a kérdést sem tudja megoldani. Több
különböző választ ad ugyanis ugyanazokra a helyzetekre és semmilyen tudományos
igényű támpontot sem nyújt arra vonatkozóan, hogy miért szabad az egyik esetben
együttműködni és miért nem szabad a másikban.
"Szélsőséges álláspontok kerültek kifejtésre viszont az Amerikai
Egyesült Államokban, Clevelandben már több alkalommal is megrendezett
"Szittya kongresszuson", amelyeken sajnos egy-két szakdiplomás magyar
kutató is résztvett és nem is csak hallgatóként, mintegy támogatva az ott elhangzott
deviáns előadásokat."
"Ausztráliában 1973-tól a közel három évtizeden át megjelent Magyar
Múlt című folyóirat közölt hazai és külföldi magyar szakemberek és dilettánsok
tollából több jó tanulmányt is, magyar és részben angol nyelven. A folyóirat
... pozitívan értékelendő, annak ellenére, hogy néhány igen szélsőséges magyar
őstörténeti tanulmányt is leközöltek a lapban."
Érezhetően megenyhül a szerző hangja, sőt az együttműködés érdemnek
számít egy másik esetben: "Kevésbé szélsőséges a Svájcban bejegyzett
Zürichi Magyar Történelmi Egyesület, amelynek tevékenységi körében nem kapott
helyet a "sumerológia". Időszakos külföldi és hazai konferenciáin
szakdiplomás és amatőr kutatók egyaránt szerepeltek. ... Párbeszéd is alakult
ki a konferenciákon az amatőrök és a diplomás szakemberek között." A
sem Svájcban, sem Magyarországon be nem jegyzett "egyesület" Erdélyi
István értékelése szerint "Az 1980-as években pozitív szerepet
játszott abban, hogy az akkor még igen nehezen külföldre jutó magyar
szakemberek ellátogathassanak Európa egyes városaiba."
"A XX. századi magyar őstörténet-kutatásban sajátos helyet foglal el
és emiatt külön értékelést kíván a Turán című budapesti folyóirat. ... az 5.
számig bezárólag Bakay Kornél szerkesztette, aki saját bevallása szerint, annak
megindulását maga kezdeményezte. ... a lapban szakemberek és amatőrök egyaránt
publikálhattak, de a szerkesztőbizottságban a szakemberek kisebbségben
voltak."
Az "Új Keleti Szemle és a Kőrösi Csoma Társaság Keletkutatás
című lapja .. ad még lehetőséget ... magyar őstörténeti tárgyú tanulmányok
közlésére, de azokban dilettánsok nem publikálhatnak."
A dolog nem teljesen így áll, mert az egyik folyóirat csak azért nem
közölte Érdy Miklós tanulmányát, mert az Amerikában élő szerző nem volt
hajlandó elegendően nagy összeggel hozzájárulni a folyóirat fenntartásához. Ami
arra utal, hogy a dilettantizmus fokának megítélése esetenként csupán
pénzkérdés lehet.
Az eltérő értékeléseknek, vagy az elhallgatásoknak nem lehet komoly elvi
alapja, mert mindegyik fórumon ugyanazok a "dilettáns" és
"szakértő" előadók beszéltek ugyanazokról a témákról.
Részleges lovastemetkezések
Van néhány
etnikumjelzőnek tekinthető (tekintett) lelete a korai magyar temetőknek. Ilyen
a halotti szemfedő mellett a részleges lovastemetkezés is. A Kína északi
vidékein található részleges lovastemetkezésekre egy derék magyar fogorvos, a
New York-ban élő Érdy Miklós hívta fel a figyelmet egy erről kiadott kitűnő
kötetben.
Erről írja Erdélyi István: "A magyar és egyes oroszországi
(Halikova 1976) párhuzamok vagy vélt párhuzamok felkutatása után kísérlet
történt arra, hogy a részleges lovas- (illetve más részleges állat-)
temetkezések legősibb kezdeteit is megtalálják, egészen a Kr. e. VIII. század
észak-kínai nomádjai hasonló temetkezéseire történő hivatkozással (Érdy 2000),
amelyek az ázsiai hunok hasonló jellegű temetkezései előzményeként foghatók
fel."
Ez a bonyolult körmondat a most tárgyalt kötet legjelentősebb megállapítása,
de ez is egy szakképzetlen kutató munkájára épül.
Érdy Miklós persze világosabban fogalmaz Erdélyinél, ő még azt írja, hogy
a hun temetkezések a magyar temetkezések előképei.
Azaz Érdy Miklós megtalálta a magyarság őshazáját Kína északi vidékén; de
ezt Erdélyi István nem meri, vagy nem tudja ilyen világosan megfogalmazni,
pedig most régészeti leletek ismertetéséről van szó, ami a szűkebb
szakterületéhez tartozik.
Mindez alátámasztható a hunok
székely jelekkel írt, magyarul elolvasható írásemlékeivel (pl. az alucsajdengi
Jóma ligatúrákkal) is.
Magyar ősvallás
Bár a "magyar
ősvallás" kifejezés használata az elmaradt rendszerváltás óta újra
megengedett, a szerző mégsem ezt használja a magyar ősvallásról írt fejezete
címében. Az ősi magyar hitvilág kutatásáról szólván írja, hogy "Az
ősmagyarok is szimbólumok segítségével tervezték meg a világukat, de ma már
nehéz a megtaláltak értelmezése." Hozzátehetjük, hogy az értelmezés
csak azoknak okoz nehézséget, akik nem foglalkoznak a székely írás eredetével
és nem képesek az alapvető íráselméleti kérdések megértésére.
Megemlíti, hogy a a"tiszabezdédi tarsolylemezen bizánci
keresztet is ábrázoltak, ezt egyesek a honfoglaló magyarság körében létezett
kereszténységnek tulajdonítják." Fel sem merült benne, hogy ez a
kereszt a székely "d" rovásjel megfelelője is lehet, amely az
ősvallásban ugyanúgy istenjelkép volt, mint a kereszt a kereszténységben, sőt a
kereszténység is az ősvallásból vette át a kereszt jelképet.
Erdélyi István stílusa azt sugallja, hogy azokat az "egyeseket"
is gyanakodva kell figyelni, akik szerint nem feltétlenül és teljes mértékben
bizánci ez a kereszt.
10. ábra. A Ten jel és párhuzamai
Rovásírás
Erdélyi István
mindössze másfél oldalt szentelt kötetében a székely írásnak. E rövid
fejezetben is gondosan kerüli a napirenden lévő tudományos kérdéseket és megelégszik
az ismertebb akadémikus kutatók munkásságának megemlítésével. A hasonló
tanulmányok miatt írta azt I. J. Gelb, hogy írástudomány nincs is, mert az
írásemlékek leírása és leltározása a nagy kérdések kikerülése mellett még nem
tudomány.
E fejezetből a szerzőnek csupán három mondata érdemel figyelmet. Ezek is
azért, mert rávilágítanak a kötet görbe tükör jellegére.
"Forrai Sándor gyorsírástanár monográfiáját a nyelvész-szakemberek
nem tartották megfelelő tudományos vitaalapnak." A szerző itt elfelejti megemlíteni, hogy
Forrai tanár úr adta ki a máig legismertebb és leghasználhatóbb rováskorpuszt.
Ő rekonstruálta a Marsigli féle rovásbot sorvezetését is. Erdélyi István
fanyalgó nyelvész szakemberei együttesen sem tettek ennyit a székely írás
megismeréséért.
Idézi az egyik nyelvészt, feltehetően nem a megállapítás tudományos
csúcsteljesítmény voltának, hanem a nyelvész diplomának adózva: "az
egyik megoldási lehetőség szerint (Sándor, 1991. 91.) a magyarok a honfoglalás
előtt ismerték meg a rovásírást valamilyen török vagy nem török nyelvű nép
révén". Hozzátehetjük: a másik "szakszerű" megoldási
lehetőség nyilván az lenne, hogy a honfoglalás után ismertük meg a rovásírást,
valamilyen hottentotta, vagy nem hottentotta nyelvű nép révén. Csak arról nem
lehet szó e "tudós" elképzelésekben, hogy székely írás a magyar nép
alkotása.
Erdélyi István szerint "a székely-magyar rovásírás eredetkérdése
nem lett megoldva a XX. században sem". Ez azonban így nem igaz.
A kötet nem számol be a több évtizedes műhelymunkával e téren elért áttörésről.
Minden részletre kiterjedő megoldásról természetesen nem beszélhetünk, de a
szójelek azonosításával; az akrofónia folyamatának rekonstruálásával; népi,
uralmi és ősvallási hieroglifáink felmutatásával tisztázódott, hogy a székely
írás magyar termék, amely ősvallási jelképekből alakult ki. Elolvasott amerikai
indián és egyéb párhuzamok alapján az is világossá vált, hogy az írás kőkori
eredetű, s az emberiség legkorábbi (másolatokban fennmaradt, ismert)
nyelvemlékét, a Jóma ligatúrát székely jelekkel (magyar szójelekkel) írták. E
felismerések jó részét 1993-ban, 1998-ban és 1999-ben megjelent köteteinkben közzé is tettük. Az első kötet megjelenése
után kutatók sora hagyott fel a száz évig ismételgetett, de sohasem bizonyított
ótürk származtatással (vö. "Rovásírásunk
tudós eredeztetésének története", Varga/1998!).
A XII. századi magyar ezüstdénáron (1. ábra) általam felismert Nimród
tamgáról és ennek (a hun eredetünket igazoló) bolgár párhuzamairól Erdélyi
István négyszemközt azt mondta nekem, hogy "Ezt nekünk kellett volna
észrevennünk". Más dolog, hogy Erdélyi István a kötetében nem akar
tudomást venni az eredményekről és az új évezredben is mindent elkövet azért,
hogy a székely írás eredetére vonatkozó tudás ne válhasson közkinccsé.
Az Eleinkhez elküldött "Hurrita lineáris írás" c. cikkemben a
székely írás és déli írások, például a hettita hieroglif írás minden eddiginél
szorosabb kapcsolatát bizonyítottam. Erdélyi István főszerkesztő azzal az
indoklással utasította el a közlését, hogy az nem tartozik a magyar őstörténet
tárgykörébe és Czeglédy Katalin szerkesztőbizottsági tag sem járult hozzá a közléséhez.
Amikor ennek okát megkérdeztem Czeglédy Katalintól, azt válaszolta, hogy nem is
hallott a cikkemről.
Az MVSZ őstörténeti konferenciáján Erdélyi István megakadályozott az
előadásom elmondásában.
Javasoltam az egyik akadémikusunknak, hogy kezdeményezze az Akadémián egy
konferencia tartását a székely rovásírásról. Erre az Akadémia nem vállalkozott,
de végül Erdélyi István egyesülete megrendezte azt. Erdélyi István a
konferencia résztvevőit két csoportra osztotta. Délelőtt adtak volna elő a
szakértők, ha ilyenek lettek volna (csak egy önként jelentkező akadt); délután
kerültek sorra a "dilettánsok", mint hozzászólók. Az egyetlen
délelőtti előadást Vásáry István tartotta, aki azzal kezdte a mondókáját, hogy
már 30 éve nem foglalkozott a székely rovásírással. Mondanom sem kell, hogy 30
évvel ezelőtt is csak a semmitmondások számát szaporította, a konferencián
pedig az íráselméleti kérdésekben való tájékozatlansága vált nyilvánvalóvá.
Erdélyi István gondos szervezőmunkával megakadályozta, hogy a székely írás
kutatásában megbeszélhető kérdések (például a szójelek) ügyében a kutatók
között konszenzus, vagy legalább vita alakulhasson ki. Ezért aztán a
"szakértők" azóta sem tudnak semmit ezekről a kérdésekről.
11. ábra. A koronázó palást képszerkezetének Szent Imre
herceg képét is tartalmazó főtengelye a világoszlopot, az égigérő fát ábrázolja,
s ennek vonalát kíséri az itt látható jelhez hasonló jelek sora; a palást jele
genetikus kapcsolatban van a székely írás „m” betűjével; egy égigérő fát
ábrázoló magyargyerőmonostori kályhacsempe népi képjelével; meg a kínai írás kaptató (magasba vezető út) jelével
Összegzés
Erdélyi István a
képességeit meghaladó feladatra vállalkozott a tárgyalt kötet megírásakor.
Leltárt készített, amit legalább száz évenként egyszer valóban el kellene
készíteni. Kár, hogy ebbe a leltárba nem a tudományos eredményeket, hanem
nagyjából csak a finnugrista publikációk könyvészeti adatait szedte össze. A
műből nem derül ki, hol vannak a tudományterület vízválasztói; mely kérdések
osztják alapvetően eltérő táborokra a kutatókat; mi az oka a
"szakértők" és a "dilettánsok” kibékíthetetlenül eltérő
nézeteinek; mi az elmúlt
száz év őstörténetkutatásának legnagyobb, megoldatlan kérdése és az miért nincs
megoldva. A témaválasztás nyújtotta lehetőséget rendszeresen a közvélemény
félrevezetésére, a tudományos haladás megakadályozására használta fel.
Nem kívánom azonban azt a látszatot kelteni, mintha a kötet teljesen
értéktelen lenne.
12. ábra. Eget tartó isten és a segítőszellemei egy
Ob-vidéki, párthus-kori fémplakettről; az isten alakja a székely Ten jelre
emlékeztet, párhuzama a kiszombori vereten található (középen), az énlakai Ten jel, az Egy Usten ligatúra összetevője (balra), a székely írás ten "isten" jele (jobbra)
A leltárban sok hazai és külföldi kutató munkájának címe és kiadásának
évszáma, esetenként egy-két gondolata is szerepel. Ezek végigolvasója
ötletrohamszerű élményben részesül. Az ötletroham pedig – a szervezéstudomány
szerint – alkalmas eszköz lehet a legnehezebb helyzetek, például
őstörténet-kutatásunk kérdéseinek megoldására is. Az ötletrohamnak azonban
szabályai vannak. Például szemrebbenés nélkül kell elviselni a legostobább
felvetéseket is (ennek gyakorlására jó alkalmat nyújt a most tárgyalt kötet),
mert ezek hasznos további gondolatokat ébreszthetnek másokban. Az ötletroham
alkalmazásának alapvető feltétele lenne a csoport tagjainak (esetünkben az
őstörténet kutatóinak) szervezett együttműködése, amire sajnos nincs sok esély.
Erdélyi István megközelítése értelmében a nyelvészek, történészek és
régészek a szervezési kérdéseket illetően dilettánsok, amit hajlamosak vagyunk
elfogadni. Talán ezért nem tudták felmérni helyesen az őstörténetkutatás
komplexitásának fokát sem. Komolytalan elméleteket gyártanak a körön kívüliek
teljes kirekesztése érdekében – miközben az "eredményeik" alapján
sürgős segítségre szorulnának.
Egy szervezési szakember szemszögéből nézve most nem a régész, nyelvész
és történész szakemberek kompetenciájának szűkítése (a belső dilettánsok
elhárítása) a legfontosabb feladat.
Inkább komoly megfontolás tárgyává kellene tenni a műszaki tudományok fegyelmezettebb
képviselőinek (szervezőknek, informatikusoknak, matematikusoknak stb.) és
becsületes embereknek a munkába való bevonását.
13. ábra. A jó
szójel szkíta előfordulása és a székely „j” (jó) jel
Persze ezt a
jelképként használt írásbeli dokumentumot előbb el kellene tudni olvasni; s
csak azt követően nyílik meg a lehetőség a hasznosítására. Mindaddig, amíg ez
nem történik meg (amíg a magyar „szakértők” nem tudják elolvasni a magyar
szójeleket), addig a magyar őstörténet Attila és Árpád közötti szakasza aligha tisztázható.
Irodalom
Erdélyi István: Őseink nyomában, a magyar őstörténet kutatása a XX. században, Masszi Kiadó, Budapest, 2004.
Varga Géza: A hun-magyar uralkodóház nemzetségjele a Zalavár Várszigeten előkerült leletek között
