Bevezető
Nagy Zoltán az Ethnographia 2022/2. számában a Hagyomány és változás a Velemér–völgyi fazekasság történetében c. cikkében közli az 1/a. ábrán látható őrségi cserépedény fényképét. Az ábraszöveg szerint ez "Bugyiga tulipándísszel. Pankaszi Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény. Rosta József felvétele, 1983.".
1/b. ábra. A tulipánra emlékeztető Egy Isten mondatjel előfordulása egy veleméri rajzos sindün (Sindümúzeum), az ábra bal alsó sarkában a székely írás "gy" (Egy), "us" (ős) és "nt/tn" (ten) jele
4/b. ábra. A Kemosovszkij idol négy oldala, egy Jamnaja kurgánról, közülük a harmadik a hátoldal ábrázolása: az égig érő, istennel azonos fa (a szár) csúcsán az ős hieroglifa (a Tejút hasadéka, amelyben karácsonykor a Nap kél) az ős szár (mai olvasattal az ősúr) mondatot rögzíti, az isten/ember gerincét azonosítja az égig érő fával, azaz a Tejúttal
4/d. ábra. A kercsi hun diadém ten hieroglifával (fotógrafika)
4/f. ábra. Szarvasi honfoglalás kori aranyozott ezüstjelvény az Isten szóösszetétellel (középen), az összetétel ős és ten hieroglifái (balra, lentről felfele), valamint a hieroglifák "nt/tn" (ten) és "us" (ős) megfelelői a székely írás nikolsburgi jelsorában (jobbra)
5. ábra. A székely írás, a népi jelkészlet és a hettita hieroglifák egyezései
6. ábra. Veleméri sindüjelek és párhuzamaik
7. ábra. Veleméri sindüjelek és párhuzamaik
Jegyzet
(1) Clusius. Charles de L’Écluse (Clusius Károly, Carolus Clusius) (Arras, Belgium, 1526. február 19. – Leiden, 1609. április 4.) kora legnagyobb botanikusa. Atyja földbirtokos volt; előbb a jogot tanulta a leuveni, marburgi s wittenbergi egyetemeken. Az utóbbi helyen ismerkedett meg Melanchthonnal és hitvallója lett. 1550-ben Montpellierbe ment, hol Rondelet Vilmos orvos és természettudós vele az orvosi és természettudományokat kedveltette meg; ezen időtől fogva különös előszeretettel foglalkozott a füvészettel. Reánk magyarokra nézve Clusius egyénisége s halhatatlan füvészeti működése kétszeres értékkel bír, mert hazánk növényeinek felkutatása és ismertetése körül úttörő volt. Tudományának híre II. Miksa császár udvarába is eljutott, aki 1573-ban Bécsbe hívta, hol mint a császári kertek felügyelője 500 frt évi fizetéssel 1587-ig működött. Ezen idő alatt sok osztrák és magyar főúrral ismerkedett meg és korának jelesebb természettudósaival tudományos összeköttetésbe lépett, így Fabricius Pállal, Zsámboki Jánossal és Beythe Istvánnal; valószinűleg az utóbbinak buzdítására kiterjesztette utazásait Magyarországra is, ahol gyakran megfordult, nevezetesen Pozsonyban, Nagyszombatban, Sopronban, Lendván, Németújvárt, a Rába vidékén, sőt egész Muraközig eljutott és Beythe Istvántól sok magyar növény nevét szedte össze s ezeket híres munkájában fölhasználta.
Magyar ismerősei s barátjai közül fölemlítendő még Batthyány Boldizsár, a németújvári gróf és humanista, kinek gyakran volt vendége és aki füvészeti kirándulásaiban is kalauzolta, majd a környék flórájának első ismertetője volt. 1587-ben elhagyta Ausztriát és Frankfurtba költözött. Onnan hazájába, Hollandiába utazott tovább, mert 1592-ben meghívta őt a leideni egyetem tanítani, és itt 1593-ban megalapította az azóta is működő botanikus kertet. A holland gazdaság két fontos nemzeti termékét, a tulipánt és burgonyát is ő ismertette meg a helyiekkel. Az Őrségben is járt, onnan vitte magával a sárgalilomot, amelyből további változatokat nemesített.
(2) A pozsonyi kert. Pozsony legszebb barokk kertje Lippay György (1600–1666) hercegprimás (87. kép) alkotása. A török elől Pozsonyba szorult hercegprimások már kezdettől fogva tartottak kertet, de azok sokáig csak egyszerű házikertek voltak. Csupán gr. Forgách Ferenc bíbornok 1614-ben kezdte a primási kertet olyan arányokban fejleszteni, hogy díszkertté legyen. Külföldről virágokat és díszfákat hozatott s azok számára megnagyobbította a primási kert területét. Noha adat hiányában nem bizonyíthatjuk, feltehető, hogy - a Vaskapu környékén ma is vadon élő tulipánokat nem számítva - ekkortájt kerültek Magyarországra az első termesztett tulipánok.
8. ábra. Díszesre alakított bokor képe a pozsonyi kertből, két jelszerű formációval: bal oldalán egy Isten alakban elolvasható jelszerű tulipán, jobb oldalán pedig a sumér írás nyolcágú dingir "isten" jelével azonos alakú csillagforma, amit használ a magyar népművészet is
A Lippay György által készített Posoni Kert c. könyvben, amely 1664-ben jelent meg, nem csak a tulipáfajták neve, hanem egy tulipánformára is nyírt bokor ábrázolása is fennmaradt (8. ábra). Ez a díszbokor (a sumér "isten" jel megfelelője mellett) azt bizonyítja, hogy Magyarországon az 1600-as években is világos volt a tulipán istenjelkép volta.
Jegyzet
(1) "Nemigen maradt fenn tisztán kereszténység előtti „pogány eleme” az ősvallásnak: ennek minden tényét a keresztény mitológiai alakjaiból, szellemvilágából, túlvilágra vonatkozó nézeteiből vagy az istenítélet, divináció, mágia, látomások sok nem keresztény mozzanattal is rendelkező, de alapvetően keresztény (vagy azzá vált) eszméiből és rítusaiból kell megfejtenünk." (im. 4. oldal) - írja a székely jelek néprajzi megfelelőiről semmit sem tudó néprajztudományt képviselő Pócs Éva.
A puszta tudáshiányra alapozott tagadását folytatja a továbbiakban is: "Arra sincs bizonyítékunk, hogy – mint Dienes István [1972] vélte – ezzel összefüggésben valamiféle uralkodói sámánarisztokráciát lehetne feltételeznünk a magyarságnál".
Néha megengedőbb: "nem lehetetlen, hogy a magyarok Istene szószerkezet, amelyet történeti források is említenek, voltaképpen egy szinkretikus, pogány-keresztény istenalakra is utal." Ám, ha a székely írás előzményével, a magyar hieroglif írás szójeleivel írt és az isten szót tartalmazó szkíta, hun, avar és honfoglaló magyar szövegeket el tudta volna olvasni, akkor a magyar néprajzi irodalom szegényebb lenne néhány valótlansággal. S nyilván ez magyarázza a "tudományos konszenzus" képviselőinek érvelésében a jelenkorban is feltűnő elhallgatást és tagadást a szójeleinkkel szemben. Nem kívánták és ma sem kívánják Pócs Éva tényekkel szembemenő álláspontjának megcáfolását.
"Valószínűleg voltak a honfoglalás előtti magyarságnak például fákban, vizekben, forrásokban lakozó természeti szellemei, de semmilyen adatunk sincs ezekre." - írja Pócs Éva. S amikor írta, Veleméren akkor is ismert volt a fentebb idősb Kolossa Elektől idézett tudás és Antal József pajtájának tetején akkor is ott szolgált a 3. ábrán látható rajzos sindü. Amelyik egy faábrázolást nevez isten valamicsodájának. Miközben Berze Nagy János a népmeséink alapján kimutatta, hogy a magyar néphit szerint az égig érő fa azonos az istennel. Ám Pócs Évának és a "tudományának" könnyebb volt egy fanyalgást az akadémikus áltudomány magasságába emelni, mint becsületes kutatómunkával feltárni és rendszerezni a magyar ősvallás emlékfoszlányait.
"Nem kezelhetjük a transz európai keretekbe tökéletesen beleillő magyar hiedelem dokumentumait a magyar ősvallás jellegzetes hagyatékaként ... ezek az adatok az ősvallás szempontjából ... nem relevánsak" - állítja Pócs Éva minden komolyan vehető érvelés nélkül. Mintha lenne olyan szabály, hogy a magyar ősvallásnak a csak a magyarságnál meglévő elkülönült képzetekből kell állnia. Ám - természetesen - ennek éppen az ellenkezője igaz. A székely jelsor és a véle lényegében azonos népi jelkészlet is a kőkori ősvallás jelképrendszeréből alakult ki. Ennek köszönhető, hogy már a kőkorban elterjedt a Pireneusoktól Amerikáig. S nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az 1990-es években elvégzett akrofónia-rekonstrukciók alapján a székely jelek a magyar nyelv vallásos szakkifejezéseinek rögzítésére jöttek létre valamikor a kőkorban. Ez a vallásos szókészlet olyan mértékben be van épülve a közsszavaink közé, a jeleink pedig a népi, uralmi és vallási jelhasználatunkba, hogy ettől független ősvallás aligha létezhetett. Ugyan miféle torz követelményrendszer alapján lehet azt követelni, hogy ha az ősvallás jelei világszerte közösek, akkor az elméleti tételei és egyéb jelenségei ne legyenek azok?
Pócs Éva csupán a prekoncepciói alapján próbálja megtéveszteni az olvasóit az ősvallás létéről, vagy nemlétéről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése