Évekkel ezelőtt jártam Horváth Ottó polgármester és neje, Horváthné Császár Erzsébet zalabaksai házi múzeumában, ahol több szép hímes tojást láttam és fényképeztem le. A tojások jeleinek feldolgozása azóta is tart, időnként írok róluk egy-egy cikket. Ez az egyszerű díszítésű hímes tojás (1. ábra) most azért került napirendre, mert több párhuzamára bukkantam. Például a magyar népi tamgák (birtokjelek) között (2. ábra), vagy egy 6500 éves anaui pecsétnyomón is megjelenik a mai magyarsággal szintén "Lyukó úr" alakban olvasható mondat. Öröm volt e szép magánmúzeumban járni és elámulni a kulturális értékek sokaságán. Azt bizonyítja ez a kiállítás, hogy a magyar jelkincs megbecsülése a zalai és vasi településeken magától értetődő is lehet s hogy a legjobbak élnek is ezzel a lehetőséggel.
Kevéssé ismert, hogy ez a hímes tojás, pontosabban a rajta lévő, magyar jelekkel írt, magyarul megszólaló nyelvemlék - a társaival együtt - alapos érvet jelent a napjainkban dúló tudományos viták eldöntéséhez. (1) A genetikusok ugyanis a maguk megcáfolhatatlan szakmai érvelésével kimutatták a magyarság és a hunok genetikai kapcsolatát, valamint az Árpád ház genomjának baktriai eredetét Kr. e. 2500 tájáról. A nyelvészek azonban erre azt találták válaszolni, hogy azokon a tájakon, ahová a genetikai kutatások vezetnek, nem beszéltek magyarul.
A vitát csak a hieroglifikus nyelvemlékek alapján lehetne gyorsan lezárni s ehhez van szükség e hímes tojások és párhuzamaik felmutatására.
1. ábra. Zalabaksai hímes tojás a világmodellt alkotó Lyukó szár (mai magyarsággal Lyukó úr) mondatokkal (középen), a tojás hieroglifái (balra) és a hieroglifáknak megfelelő székely "ly" (lyuk, Lyukó) és "sz" (szár "úr") jelek (jobbra, fentről lefele)
2. ábra. Magyar népi birtokjel a Magyar Néprajzi Lexikonból, az olvasata: Lyukó szár, mai magyarsággal Lyukó úr
5. ábra. A hun eredetű, vagy hun hatást tükröző meroving korongon Lyukó a magas kő szár (mai magyarsággal: Lyukó a magas kő ura) mondat olvasható el (középen), balra a hun-meroving hieroglifák, jobbra a hieroglifáknak megfelelő székely "ly" (Lyukó), "sz" (szár "úr"), "m" (magas) és "harmadik k" (kő) jelek
A meroving korongon (5. ábra) a ligatúratechnika alkalmazásával úgy építették egybe a magas és a kő hieroglifákat, hogy azok együttesen (a külső keretükkel) a szár "úr" jelet is megmutassák. Az egybeépített magas kő ura mondatrész az 5. ábra bal alsó sarkában, a három összetevője az ábra jobb alsó sarkában látható. Ez a ligatúra teszi lehetővé a szokásos világmodell ábrázoláson belül a hegyekből rakott világoszlop nevének, a magas kő-nek a rögzítését. Így a sugár irányú mondat teljes olvasata: Lyukó, a magas kő ura. Ez a merovingokhoz került mondat már bővebb a szokásosnál, de kétségtelenül a 6500 éves anaui Lyukó úr mondat változatáról, továbbfejlesztéséről van szó. Ez és a hasonló jelenségek arról tanúskodnak, hogy a magyar hieroglif írás hosszú történetében a hun-avar korszak volt a csúcspont. Ekkor készültek a legpazarabb és legérdekesebb gondolati, grafikai és technikai megoldásokat tartalmazó írásemlékek. Ez volt a világ legszebb írásának legtermékenyebb és leggazdagabb korszaka. E korszaknak a kései visszfényét látjuk a hímes tojásainkon és az archaikus díszítésű cserépedényeinken.
Jegyzet
(1) Sajnálatos, hogy a szakmai hozzá nem értésük és a téves módszertanuk miatt a nem létező "tudományos konszenzus" egyik szekértábora sem képes a százszámra létező hieroglifikus nyelvemlékek hasznosítására és így a vita tudományos igényességű eldöntésére. A nyelvemlékek hasznosítása nélkül az akadémikus "tudomány" szalonjaiban jórészt érzelmekre alapozott értelmetlen szócséplés folyik a tényleges nyelvészeti kutatómunka helyett. Amíg ezen nem változtatnak, addig az őstörténeti kutatás minden genetikai, régészeti stb. erőfeszítés ellenére sem halad olyan eredményesen, mint tehetné.
A szakmai hozzáértés hiánya itt azt jelenti, hogy az akadémikus "tudomány" száz éven át lényegében elzárkózott a székely írás kutatásától és a rendszerváltás idejére eljutott "az alapfogalmak is tisztázatlanok" állapotába (Sándor/1996).
A legutóbb végre elkészült MTA rováskorpusz (Vásáry/2021) is csak azt dokumentálja, hogy a "tudományos konszenzus" állítólag legjobb szakemberei is csak egy, a régen megbukott prekoncepciókat körömszakadtáig védő tendenciózus válogatásra, a közönség szándékos félrevezetésére képesek. Bár közlik a korpuszban Veit Gailel sorait, miszerint a székelyeknek vannak szó- és mondatjeleik, valamint közreadják az énlakai bilingvist és benne a hieroglifikus és képszerű Egy Isten mondatjelünket is, mégis képesek azt állítani, hogy képjeleink nincsenek. A szójelek létének elismerése nélkül sorozatosan nem sikerült elolvasniuk régen ismert rovásszövegeket (bodrog-alsóbűi, székelyderzsi, berekböszörményi, karcagi stb.), ha abban szójel is előfordul.
A téves módszertan a tudományos hipotézisek értékelése során alkalmazott kettős mércére utal. Van ugyanis egy elvi, meg egy másik, a gyakorlatban alkalmazott eljárásuk, ám a kettő egymással köszönőviszonyban sincs.
Az oktatásban elvileg megemlítik, hogy a tudományos bizonyítás a megismétlésen alapul. A megismétlés meg azon, hogy az értékelőnek előbb meg kell ismernie az értékelni kívánt dolgozatot s annak adatain és megfontolásain végigmenve lehet azt igazolni (ez a megismétlés), cáfolni, vagy módosítani.
Ez az elvi tisztaságú eljárás azonban a gyakorlatban nem valósul meg. Az értékelő meg sem ismeri az értékelendő hipotézist, hanem a prekoncepciói alapján eleve átlépi azt (például, ha egy körön kívülitől származik), vagy jelzőosztogatással hárít. Az egyetemeken ugyanis a másként gondolkodókra szórható jelzőkészletet (a dilettánstól az elmebetegig) hamarabb megtanítják a diákoknak, mint azt, hogy a tudósnak lehetőleg mindent meg kell ismernie, ami segítheti a munkája elvégzésében. Azért alakult ki ez a magyar- és tudományellenes gyakorlat, mert ez volt szükségszerű és lehetséges az évszázados őstörténeti hazugságaik védelméhez.
- Ha Fehér Bence elolvassa a jánoshidai avar tűtartót magyarul (rosszul, mert a szójeleket betűként próbálta meg hasznosítani, de ez most másodlagos), akkor Vásáry István biztosítja róla, hogy csak akkor kap rá választ, ha a dolgozatát egy tudományos fórumon adja elő. A fentebb ismertetett elvben ugyan sehol sem szerepelt tudományos fórum kikötése, ám most ez a blöff látszhatott jó ürügynek a kérdésre adandó válasz kikerüléséhez. Ebben és a hasonló esetekben az a prekoncepció munkálhat az akadémikus "tudomány" képviselőiben, hogy - minden ok nélkül - eleve tudománytalannak ítélték a hunok, az avarok és a magyarok közötti kapcsolat feltételezését.
- Ha én Neparáczki Endre genetikus kezébe adom a Magyar hieroglif írás c. kötetet, amelyben hun, avar honfoglalás kori magyar hieroglifikus nyelvemlékeket sorolok fel, akkor ő azt - mint arról volt szíves tájékoztatni - azért nem olvassa el, mert nem genetika. Török Tibor pedig azzal utasított el, hogy a nézetemről még semmit sem tud a tudomány. Amikor ezt követően ezek a genetikusok arról tájékoztatták a nagyérdeműt, hogy nincsenek hun, avar és honfoglaló nyelvemlékek, kénytelen voltam a szavahihetőségüket kétségbe vonni. Azóta óvatosabbak, nem tagadják le a létező hieroglifikus nyelvemlékeinket, csak kikerülik az említésüket is.
A megoldás egy szakmai vita lehetne. Ehhez nincs kellő akarat, bátorság, szaktudás, munkakedv, módszertani nyitottság és becsület?
Irodalom
Ortutay Gyula (főszerkesztő): Magyar Néprajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977-1982.
Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?), Erdélyi Múzeum, 1996.
Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.
Varga Géza: Hímes tojások jelei
Varga Géza: Hieroglifikus birtokjeleink
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése