Néhány keresetlen szó Sándor Klára Nyelvrokonság és hunhagyomány című könyvéről

1. ábra. Sándor Klára kötetének címlapja

A Typotex 2011-ben adta ki Sándor Klára közel 500 oldalas, olvasmányosan megírt, Nyelvrokonság és hunhagyomány c. könyvét. A téma érdekes, sőt a legérdekesebbek közé tartozik, különösen a szerző rovológiai munkássága miatt (időnként elejt egy-két mondatot a bennünket legjobban érdeklő kérdésről, a hun eredetű székely írás származásáról is - igaz, hogy olyankor nem értünk egyet). A hagyomány szerint a magyar nyelv, a magyarság és a székely írás is hun eredetű, miközben a szerző annak az akadémikus „tudománynak” a képviselője, amelyik e hunhagyomány ellen kézzel-lábbal tiltakozik (bár a székely írás eredetéről száz év alatt sem sikerült értelmes álláspontot kialakítania). Ez a körülmény csak izgalmasabbá teszi a mű témaválasztását, amelyért a szerző látatlanban is megérdemli a köszönetünket. Adva van tehát a drámai helyzet, amelyet egy gondolatgazdag és korrekt szerző igen jól kihasználhatna.

2. ábra. Pécs, Nagykozár, Üszögpuszta lelőhelyről előkerült hun szíjvégek (fent) a Nagy Lyukó a ragyogó szár (mai magyarsággal: Nagyságos Lyukó a ragyogó úr) mondattal (fotógrafika) - a hasonló hieroglifikus szövegekről Sándor Klára nem tud, vagy nem hajlandó tudni, ami megkönnyíti neki a hun-magyar azonosság letagadását

A kitűnő téma feltűnővé teszi azt a mellőzést, amit a kritika részéről tapasztalni vélünk e könyvvel kapcsolatban. Igaz, akad legalább egy kivétel: a nyestponthu ugyanis külön cikkben mutatja be, ám felemás módon értékeli a kötet:

„A kötetet nehéz műfajilag besorolni. Szerzője ismeretterjesztő kötetnek nevezi, de bizonyos pamfletszerű vonások is megjelennek benne. Úgy tűnik, célja nem egyszerűen az ismeretek átadása, hanem egyben a meggyőzés is. A bevezető fejezetben megtudjuk, hogy a szerző véleménye szerint a finnugor nyelvrokonság, illetve a hun eredettudat nem áll ellentmondásban: az előbbi tudományos tény, az utóbbi viszont a nemzeti mitológia része. Célja, hogy mindkettő tényszerű alapjait, illetve ideológiáinak történetét feltárja. A munka nem csak méretében eposzi, hömpölygésében is. 26 számozatlan fejezetből áll. Az egymást követő fejezetek mindig kapcsolódnak egymáshoz, de a kötetnek nincs határozott felépítése, ugyanazok a témák, korszakok többször visszatérnek. Sokszor segítené az olvasót, ha legalább a fejezet elején szerepelne, hogy az adott részben miről is olvashatunk.”

Valamelyest ismervén a nyestponthu szokásos állásfoglalásait, nem vehetjük nagyon komolyan a véleményét. Tudott dolog, hogy a legelvakultabb, nyilvánvalóan hazug finnugrista dogmák is számíthatnak a nyestponthu támogatására, amint tudományos tények letagadására és említés nélkül hagyására is habozás nélkül késznek tűnik, ha azok cáfolják az akadémikus dogmákat. Azaz a nyestponthu a megátalkodott, párbeszédre képtelen, régen túlhaladott (pontosabban sohasem bizonyított) elméleteket őrző finnugrista beltenyészet konszenzusát képviseli, amibe Sándor Klára - elismerésre méltó bátorsággal - jó nagyot rúgott 1996-ban. Azt merte ugyanis közzétenni A székely írás megíratlan történetei(?) c. cikkében, hogy a nemzeti írásunk tekintetében az akadémikus tudomány számára minden alapvető kérdés tisztázatlan. Hozzátehetjük: a dologban az a legbotrányosabb, hogy ez a véleménye igaz volt akkor is, meg előzőleg és azóta is. 

Amikor tehát a nyestponthu értékelését olvassa a nyájas olvasó, akkor joggal gondolhatja azt is, hogy az orron pöckölt finnugrista őskövület fanyalog egy jót a székely írással foglalkozó köteten. Ezt azonban - elismerés érte - cizelláltan teszi a nyestponthu cikkírója, sőt mi több, még igaza is van, amikor pamfletet emleget. Hiába, okos ember írta a kritikát, aki tudja, hogy Sándor Klára esetében - a kapcsolatrendszere miatt - csínján kell bánni az el nem ismerő szavakkal is, meg az elismerőkkel is. Azaz meg van engedve a nyestponthunak a találó értékelés.  

A nyestponthu cikkírója sajátos módon ismeri el a szerző imponáló tudását: "Biztos sokan ismernek olyan bácsikat és néniket, akik bizonyos körökben (kis faluban, vidéki múzeumban, turistacsoportban) nagyon tájékozottnak tűnnek a világ dolgaiban, járatosnak a tudományban és az irodalomban, mindenről tudnak valamit mesélni, és a környezetük csak tátott szájjal bámul: honnan tudnak ennyi mindent?”

Másrészt azonban Sándor Klára szemére hányja a tudományos szokásoktól való eltávolodását: „kétségtelenül el kell ismernünk, hogy felér egy önálló tudományos munka megírásával. Mivel azonban a szerző nem tudományos munkának szánta, csak igen ritkán jelöl meg pontos forrásokat, pedig az olvasó szívesen utánajárna néhány állításának” 

Itt persze téved a nyestponthu szerzője, mert összetéveszt egy olvasókényelmi szolgáltatást a tudományossággal. Ugyan mi köze van a pontos hivatkozásnak a tudományos igényhez? Az olvasó már ma is megtalál szinte mindent az interneten néhány perc alatt, de ha nem találná meg, a dolgozat akkor is lehet tudományos igényű, vagy akár korszakalkotó jelentőségű is. Egyébként is, a jegyzetek és hivatkozások minősége a megcélzott olvasók ismereteihez igazítandó. Azaz minél tájékozottabb közönségnek ír a szerző, annál kevesebb jegyzetanyag kell a munkájához, hiszen számíthat arra, hogy a tudnivalók jó részét az olvasó már úgyis ismeri. 

Bár tudjuk, hogy a hazai "szakmabeliek" körében a hivatkozások léte, vagy nem léte számít a tudományosság legfőbb kritériumának, ám ez csak az oktatás tévútra futásának a jele. Mi kénytelenek vagyunk a nyestponthu szerzőjének ellentmondani, bár tudjuk, hogy sokan felhördülhetnek miatta. Azért mondunk ellent, mert egy jól dokumentált és pontosan hivatkozó dolgozat is lehet tökéletesen tudománytalan. Ha pedig ez így van, akkor a tudományosság kritériumát másutt kell keresni, nem ott, ahol a nyestponthu szerzője gondolja. A tudományos munkát nem a hivatkozásairól lehet felismerni, hanem állításainak tudományos igényű megalapozottságáról, a bizonyítás korrektségéről (ami nem azonos egy hivatkozásjegyzékkel) és a tényekkel való egybeesésről.

A szerző átvesz egy finnugrista klisét a körön kívüliek jellemzésére. Zsiray Miklós hírhedt Őstörténeti csodabogarak c. művéből idéz, amikor a "tudománytalan elméletek ... létrejöttének okait" magyarázza. E szerint "A múlt dicsőségében sütkérező magyar kedélyeket egyáltalán nem elégíti ki a "halzsíros atyafiság" szürke prózája ... ki erre, ki arra próbál érzelmi szükségleteinek megfelelő kárpótlást, kielégülést találni." Hozzáteszi, hogy ez az értékelés "visszaköszön ... a műkedvelő nézetekről szóló újabb összegzések többségében, elvégre az őstörténeti dilettantizmusban sincs új a nap alatt". 

Mindebből természetesen egy szó sem igaz. Nincs olyan bizonyítéka sem Zsiray Miklósnak, sem Sándor Klárának, sem másnak, ami azt igazolná, hogy a körön kívüli őstörténetkutatás mozgatóereje a dicsőséges múlt díszleteinek összetákolása iránti vágy lenne. Ez a "visszaköszönő" érvelés is csak annak a jele, hogy az akadémikus áltudomány sem Zsiray korában, sem azóta nem emelkedett a tudományos érvelés magasságaiba, hanem megmaradt a közönséges valótlanságok hangoztatásánál. Azóta sem tudtak jobb magyarázatot kitalálni az őstörténetünket illető értelmiségi ellenállás feltűnő erejére és elevenségére. Úgy gondolhatják, hogy ha ezzel a rágalommal eleve lejáratják a másként gondolkodókat, akkor az általuk felvetett valódi kérdésekre már nem is kell válaszolniuk. Már pedig a körön kívüliek azért gyártanak olyan sok dolgozatot, mert alapvető kérdések várnak megválaszolásra és az akadémikus "tudomány" súlyos hibákat követett el. A magyar őstörténet finnugrista deszkamodelljének nem sok köze van a valósághoz.

Ami pedig azt illeti, hogy van-e új a nap alatt, ebben is téved Sándor Klára. A társtudományok (a genetika, az írástörténet, a régészet stb.) sorozatban szállítják az akadémikus áltudomány hazugságait cáfoló eredményeket. A finnugrista kártyavár tudományosan már régen összeomlott, létezésének látszata is csak mesterségesen, a hatalom pénzinjekcióival tartható fent. Éppen a most tárgyalandó mű sekélyes érvrendszere, a tudományos igényű gondolatok hiánya árulja el, hogy az akadémikus "tudomány" egy helyben topog és a jelzőosztogatáson, a Zsiray féle blöffök ismételgetésén kívül nem képes másra.

Sándor Klára kötetének legnagyobb hibája, hogy olyan álláspontot képvisel a hun-magyar azonosság kérdésében, amiről vagy száz éve tudjuk, hogy nem igaz. S ezt csak úgy tehette, hogy gondosan elhallgatta a finnugrista elmekonstrukciót cáfoló, régről ismert forrásokat, például Jordanes és Bíborbanszületett Konstantin vonatkozó híradását és azt, hogy a hunok használták a székely írás előzményét.

Az Attila halálát követő évszázadban élt Jordanes a középkor talán legnépszerűbb szerzője. Getica c. művében arról ír, hogy az igazi hunok utódai a szabírok és az onogurok, akik egyszer már jártak a Kárpát-medencében. Nem véletlen, hogy e népneveket (amelyeket Jordanes felváltva használ ugyanarra a népre) és származékaikat a magyarságra alkalmazták, vagy alkalmazzák ma is az idegenek. Ezzel összefüggésben mindegyik népnév előfordul a hazai földrajzi nevek között is. A szabír népnév Savaria és Zalaszabar, az ogur népnév pedig Ugra nevében ismerhető fel. Muageris szabír királyfi nevében is az ogur népnév megfelelője az ager. Az ogur népnév római kori Óg sár "Óg király" változata éppen Saváriában került elő, alátámasztva, hogy a két népnév ugyanazt a népet jelölte (3. ábra).  

3. ábra. Az Iseum területén hiteles ásatáson előkerült római kori vakolattöredékeken felbukkanó hieroglifikus Óg sár "Óg úr" mondatjel azt bizonyítja, hogy az Iseumban, vagy a környékén egy díszes helyiség az ogur népek ősatyjának, az Ószövetségben is emlegetett Óg királynak volt szentelve

A 950 táján alkotó Bíborbanszületett Konstantin pedig azt írja a Birodalom kormányzásáról c. munkájában, hogy a magyarok régi neve a szabír (szavartü aszfalü "heftalita/fehér szabír"). 

A fenti hiteles források híradását, miszerint a magyarok a szabírhunokkal azonosak, igazolja a Tarih-i Üngürüsz is. A TÜ ugyanis megemlíti az Iránnak kölcsönadott 20 000 lovasunkat, akik a Bizánc elleni háború idején segítették (szállták meg) Iránt. E lovasokról megemlékezik a hun anyától született Khoszró Anosirván iráni császár is (az apját, Kavádot hun csapatok segítették vissza Irán trónjára), aki hét törzsre osztotta ezt a lovasnépet és kagánokat nevezett ki föléjük. Egy török forrásban az is szerepel, hogy a magyar uralkodóosztály szerint Nusirvántól származik a Szent Korona. Kavád és Khoszró Anosirván szerepel a magyar krónikák királylistájában is Keve és Keár néven. Az említett lovasnép vezetőjét pedig Zabergánnak "szabír kánnak" hívták. A szabír dinasztia emléke Csaba királyfi nevéhez kötve is megmaradt a magyar népi emlékezetben.

A hun-magyar azonosságot bizonyító álláspont mintegy 50 krónikában szerepel (ezeket Bakay Kornél sorolta fel).

Mit ad elő e helyett az egyértelmű helyzet helyett Sándor Klára, a források tanúvallomását nem létezőnek tekintve, minden tudományos alap nélkül, pusztán a "tudományos konszenzus" kedvéért? Azt a hunfalvysta mesét, hogy a magyar hunhagyomány nyugati forrásokból való átvétel lenne. Mondanunk sem kell, hogy ezt a valóságalapot nélkülöző finnugrista blöfföt semmilyen forrás nem támasztja alá. Ráadásul a szerző egy szót sem ejt a hun régészeti leleteken felbukkanó, esetenként magyarul el is olvasható írásemlékekről - pedig a rovásírás állítólag a kedvenc témái közé tartozna.

4. ábra. A hun leleteken szereplő székely jelekre ez a füzet hívta fel elsőként a figyelmet, a tanulmány bővített anyaga A székelység eredete c. kötetben olvasható

Amit Sándor Klára és társai a székely írás nikolsburgi ábécéjének "tprus" (tapar us "szabír ős") jelével tettek, az jól illusztrálja a szerző és kötetének sajnálatos voltát. Van ugyanis egy mondatjelünk a nikolsburgi ábécében, amivel az akadémikus áltudomány lassan száz éve nem tud mit kezdeni, mert azonosítja a szabírokat a magyarsággal (5. ábra). A rövidített "tprus" jelnév értelmét Simon Péterrel tisztáztuk. Simon Péter a "tpr" betűkről derítette ki, hogy az a szabírok egyik nevének, a Patkanov által említett tapar-nak a rövidítése. Az "us" végződésről pedig én tisztáztam, hogy az az ős szavunk korabeli lejegyzése. A fát ábrázoló "tprus" mondatjel tehát a szabírok ősének (Istenének) a jelképe. S ez többek között alátámasztható Berze Nagy János megállapításával is, mely szerint a magyar néphitben az égig érő fa azonos az Istennel. A Berze Nagy János által idézett szibériai mítoszok azt is elmondják, hogy az égig érő fa ágai az égbolt súlya alatt legörbülnek - azaz a "tprus" jel jellegzetes formájának, a visszahajló ágaknak is megtaláltuk a magyarázatát. 

Ugyanezt a magyarázatot Sándor Klára nem írhatta le, mert a finnugrista pártfegyelem előző átkosban rögzített  szabályrendszerének több tilalmába ütközött volna vele. 

- Ezek a szabályok tiltják az ősvallás létének tudomásulvételét, a véle kapcsolatos ismeretek felhasználását. Ezért nem is tudnak mit kezdeni a jelformával, inkább magyarázat nélkül hagyják, vagy - mint azt legutóbb Róna-Tas András tette - módszert csinálnak a jelforma figyelmen kívül hagyásából, azt állítva - persze indokolatlanul, hiszen a jeleink eredetileg képjelek voltak - hogy a jelforma értéktelen, ezért nem kell vele foglalkozni. 

- A finnugrista rovológia (magyar írástannal foglalkozó tudományág - kérdés, hogy az akadémikus szerzők esetében beszélhetünk-e tudományról) nem hajlandó tárgyalni sem a székely írás és a magyar hieroglif írás szó- és mondatjeleinek létét, bár az 1500-as évekből, Veit Gailel tollából forrásunk is van rá s e jeleket a Magyar hieroglif írás c. kötetemben sikerült azonosítanom is. Az akadémikus "tudomány" a székely írást csak alfabetikus (egy hangot jelölő betűkből álló) jelrendszernek tekinti, mert a prekoncepciója szerint azt csak külföldről vehettük át és végső forrását a sémi írásrendszerek között kell megtalálnunk. Ez persze lehetetlen. Például azért, mert az arameus írás 18 jeléből a székely írás kb. 100 jele nem vezethető le, miközben a székely írás 20-50 jelének párhuzama már a kőkorban el volt terjedve a Pireneusoktól Dél-Amerikáig s a Nemetz Tiborral elvégzett valószínűségszámításunk bizonyította e távoli jelrendszerek genetikus kapcsolatát. Ilyen tények közepette sem Sándor Klára, sem az akadémikus "tudomány" más szerzője nem lehet képes komolyan vehető másik eredeztetés kidolgozására. Ezért "érdeklődéssel várjuk" az MTA berkeiben, Sándor Klára tevékeny részvételével készülő rováskorpusz megjelenését. Amennyiben semmi sem változik a "belső körben", akkor a korpusz nem lesz több egy szégyenoszlopnál.

- Sándor Klára a "tprus" jel korábbi téves magyarázatának fenntarthatósága érdekében jól "megforráskritizálta" a nikolsburgi ábécét és önkényesen, minden kényszerítő és komolyan vehető tudományos ok nélkül tévesnek minősítette és megváltoztatta azt. A kisiskolás hibára építő Máté Zsolt álláspontját átvette Róna-Tas András is, meg Sándor Klára is, kihagyva a nikolsburgi jelsorból a "tprus" mondatjelet, azon a téves alapon, hogy a "tprus" nem jelnév, hanem csak a latin temporius "korábban" értelmű megjegyzés. Miután Sándor Klárát figyelmeztettem Máté Zsolt katasztrofális hibájára (nem vette észre, hogy a nikolsburgi ábécé sorvezetése nem balról jobbra, hanem jobbról balra halad s erre építette a következtetéseit) - Sándor Klára rádöbbent, hogy a mundér becsületét védendő be kell vetnie a forráskritikát. Újabb kötetében már e szerint járt el: félremagyarázta, az akadémikus áltudomány téves publikációihoz igazodóra "javította" a forrást. Úgy vélhette, ezzel elhárította, hogy a "tprus" jel felhasználható legyen a szabírhunok és a magyarság azonosítására?

5. ábra. A székely írás "tprus" (tapar us "szabír ős") jele az égig érő fát ábrázolja és a magyarok Istenét a szabírok ősével, a magyarságot a szabírokkal azonosítja

Visszatérve a nyestponthu értékelésére, nem az a baj Sándor Klára kötetével, hogy nincsenek pontos hivatkozásai, hanem az, hogy nem mond igazat. 

A szerző álláspontját (esendő) emberileg érthetővé teszi, hogy az 1996-os bátor kiállását feltehetően követő ejnye-bejnye után megjelenő kötetében kénytelen volt hitet tenni a konszenzus követése mellett. Ennek persze nincs tudományos jelentősége, hiszen egy székely írást nem ismerő konszenzussal tudományice nem lehet azonosulni. Egzisztenciális biztonságot azonban adhat ez a meakulpa. Mi most, e kötet olvasói, éppen ezzel a helyzettel szembesülünk: konstatálhatjuk, hogy a szerző egy tudománytalan finnugrista állásponttal azonosult és ennek megfelelő "módszereket" alkalmaz. 

Ismerek olyan tudóst is (a nevének közlésére nincs felhatalmazásom), aki minden évben két-három hónapig angol éttermek konyháiban mosogat, vagy öregotthonokban lát el ápolói feladatokat, hogy az év többi részében a tudományos munkáját folytathassa. Az így biztosított anyagi függetlenséggel a háta mögött megengedheti magának, hogy ne hazudjon a képünkbe. Konferenciákon ad elő és tudományos folyóiratokban publikál olyan tanulmányokat, amelyekben - a tényeknek megfelelve - a hunok azonosak a magyarokkal. 

Kedves Klára! Tudja milyen jól keresnek a takarítónők?

6. ábra. Kercsi hun ékszertöredék a szimmetrikusan ismétlődő Lyukó szár a nagy Üdő (mai magyarsággal: Lyukó úr a nagyságos Üdő) mondatokkal 

Utóhang

A cikk írása óta megjelent a Sándor Klára által is írt MTA rováskorpusz, a minőségét illetően igazolva a fentebb megfogalmazott balsejtelmeinket.

Irodalom


Berze Nagy János: Égigérő fa

Tóth Sándor László tanulmánya Bíborbanszületett Konstantin: A Birodalom kormányzásáról c. munkájának magyar vonatkozásairól

Jordanes: Getica

Máté Zsolt: A székely rovásírás latin rejtélye

Varga Géza: Az MTA rováskorpusza

Varga Géza: Szemellenzős rovológia, Zelliger Erzsébet az MTA rováskorpuszáról

Varga Géza: Joggal bírálja-e Fehér Bence az MTA rováskorpuszát?

Varga Géza: A nyest.hu és Fejes László Hamis beszéde

Varga Géza: Nemetz Tibor matematikus rovológiai jelentőségű valószínűségszámítása

Varga Géza: A temporius-téveszme diadalútja

Varga Géza: Magyar hieroglif írás 

Alig alakult meg a ballib történettudományi intézet, rögtön kitömte pénzzel az állam

Varga Géza: Sándor Klára "cáfolatának" cáfolata a hun-magyar írás kérdéskörben

Szakács Árpád: Kinek a kulturális diktatúrája? 

Varga Géza: Hun tartalom 

Varga Géza

A veleméri Csinyálóház egy különleges őrségi szálláshely 5 fő számára két hálóval. önálló épületben

A magyar írástörténet kutatását támogatja, ha nálam nyaral a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóházban, egy hiteles őrségi parasztházban 

A veleméri Cserépmadár szállás kertjében, kávé mellett

Javaslom az olvasónak, hogy - amennyiben még nem tudja, hogy hol tölti el a nyaralásra szánt időt - akkor látogasson meg Veleméren és pihenjen nálam a Cserépmadár szállás és Csinyálóház nevű szálláson! Ez esetben módunk lenne néhány rovológiai tárgyú beszélgetést összekapcsolni az őrségi szálláson eltöltött hétvégével, vagy huzamosabb idejű nyaralással. Amennyiben Ön az őrségi szállás félpanzióval, őrségi szállás medencével, őrségi szállás SZÉP-kártyával, őrségi szállás Őriszentpéteren, netán az őrségi szállás Szalafőn szempontok alapján keres magának őrségi lakosztályt, vagy őrségi szálláshelyet, akkor nálunk megfelelő terepet talál. Nyilvánvaló, hogy különleges élményben lehet része. Az írástörténet és az őrségi jelkincs iránt érdeklődő igényesek csak itt és csak nálunk kaphatják meg ezt a legjobbaknak való szellemi csemegét. Volt szerencsém a milánói Boscolo-ban, egy ötcsillagos szállodában is eltölteni néhány napot és állíthatom, hogy az igen magas színvonalú kiszolgálásnak volt egy súlyos hibapontja: az alkalmazottak egy szót sem szóltak a magyar írástörténetről s a szállodai környezetben sem volt egyetlen rovásfelirat sem. Ha Ön ezt a nyaralási malőrt el szeretné kerülni, akkor - amennyiben javasolhatom - hívja a 06(20)534-2780-as telefonszámot!

Egy jellegzetes szobabelső a veleméri Cserépmadár szálláson