Bél Mátyás (1684-1749) evangélikus lelkész a XVIII. század egyik legkiemelkedőbb magyarországi tudósa volt. A székely írást a hagyománynak megfelelően, kora tudományos eredményeit is jól ismervén, de a finnugrizmus hatását még el nem szenvedvén, hun-szkíta írásnak tartotta. Meg volt győződve az írás eredetiségéről s a rendelkezésére álló népi íráshasználati adatok alapján helyesen feltételezte, hogy azt a kereszténység felvétele előtt az egész magyarság ismerte és használta (1). Úgy vélte, ám erre semmilyen adata nem volt, hogy a már Géza fejedelem alatt elkezdődött vallásváltással kapcsolatban a hun-szkíta írást is üldözték s ennek köszönhető a rováshasználat háttérbe szorulása (2).
1. ábra. Az MTA rováskorpusza idézi, de nem hasznosítja Bél Mátyás tudását
Az MTA rováskorpuszának szerzői erkölcsi aggály nélkül vetítik vissza Bél korába a saját finnugrista téveszméiket, azzal sem törődve, hogy a korpuszban közölt dolgozatában maga Bél Mátyás az ellenkezőjét mondja. A szerzők szerint ugyanis "Bél lényegében csak a Kaposi Juhász Sámueltől kapott ábécét ismerte ... az élő hagyomány a 18. századra kiveszett" (671. oldal).
Ezzel szemben Bél arról tájékoztat, hogy a Nógrád vármegyei írástudatlan Balasskó Pál egész igehirdetéseket vésett pálcákba, majd a pálcák alapján több, mint tíz év múltán is igen pontosan fel tudta mondani az igehirdetés minden egyes részletét (685. oldal).
Az énlakai unitárius templom rovásfelirata is 1668-ban készült s azóta a szent helyet a közösség napjainkig folyamatosan használja. Nehezen képzelhető el, hogy legalább a templom papjai ne adták volna át egymásnak a rovásfelirat ismeretét, ám inkább az a valószínű, hogy nem csak a papok, hanem a székely közösség általánosan ismerte az írását. A Bél Mátyás születése előtt 16 évvel készült feliratot Bél életében az énlakai székely közösség felnőtt tagjai bizonyosan el tudták olvasni. A székely íráshasználatra éppen az a jellemző, hogy az értelmes köznép ismerte és használta. Ezért készültek ezzel az írással sírfeliratok (Székelydályán), mesteremberek által készített építési feliratok, vagy papok által készített templomi feliratok (Énlaka, Székelyderzs, Dálnok). Nincs adatunk rá, ezért okunk sincs azt feltételezni, hogy az énlakai székelyek a XVIII. században elfelejtették volna a saját írásukat, amellyel az unitáriusok legfontosabb bibliai idézetét írták fel jól láthatóan a templomuk nem túl magas mennyezetére.
A rováskorpusz szerzői sajátságosan értékelik félre Bél Mátyás jelentőségét: "hatása máig tart abban az értelemben, hogy Bél munkájának több, azóta meghaladott tételével napjainkban is találkozhatunk a korai magyar történelem és a székely írás irodalmának perifériáján" (672. oldal). A meghaladottnak vélt tételek felsorolása és a perifériának gondolt irodalom pontos megadása nélkül ez persze csupán jelzőosztogatás, aminek a tudományban nincs súlya. (3)
Ilyen - a rováskorpusz szerzői által tévesen meghaladottnak ítélt - nézete lehetett Bélnek az is, hogy az írás lényegében egyidős az emberiséggel. Hivatkozik Pliniusra, aki szerint "öröktől fogva létezett az írás", Valószínűnek ítéli azok véleményét, "akik úgy vélik, hogy Ádám nem csak az emberi fajnak volt az ősatyja, hanem az írásnak is." (676. oldal) Bél Mátyásnak ezt a véleményét a legújabb rovológiai kutatások igazolták is, mert a kőkori barlangokból komplett jelkészletek kerültek elő (például a 15 000 éves Mas d' Azil-i, vagy a Genevieve von Petzinger által 5 kontinensen fellelt 40-10 000 éves jelkészletek), amelyek ráadásul arról nevezetesek, hogy a jelek közel fele székely-azonos. A Nemetz Tiborral elvégzett valószínűségszámításunk azt is igazolta, hogy ezek a hasonlóságok nem a véletlennek, hanem a jelrendszerek genetikus kapcsolatának köszönhetők.
Esély van arra, hogy a szerzők túlhaladottnak gondolják Bél azon nézetét is, miszerint a székely írást annak idején az egész magyarság ismerte. Ez ugyanis ellentmond a székely írás sémi eredeztetéselméletének, amit a korpusz szerzői vallanak. Ennek érdekében a székelyeket minden ok nélkül egykor török népnek minősítik, akik elmagyarosodtak, de megőrízték az arameus-szogd-ótürk eredetű írás ismeretét. Azonban e történelemhamisítással szemben Bélt igazolja a feltárt új írásemlékek és nyelvemlékek sora, amely az egész magyar nyelvterületen egyre másra felbukkan s amiről jobbára csak a "szakirodalom peremvidéke" számol be hitelt érdemlően. Ilyen írásemlék például a veleméri rajzos sindük csoportja, amelyek az őrségi népi jelhasználat napjainkig fennmaradt bizonyságai, de a korpusz szerzőinek ingerküszöbét nem érte el. Az MTA rováskorpuszából kitiltott, vagy ott leminősített, figyelmen kívül hagyott adatok közé sorolható - a teljesség igénye nélkül - a Bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvóka és a karcagi csatkarika szójeles olvasata, a Bél által említett nógrádi Balasskó Pál esete, a berekböszörményi gyűrű meg a budapesti késő középkori jelvény és leletcsoportja, vagy a telki hun kincslelet írásemlékei.
Idézi a rováskorpusz Bél Mátyás nézetét, miszerint "Az biztos, hogy a legrégibb szkíták a hieroglifikus írásmódot használták" (684. oldal), Ez a nézete is túlhaladott lehet a rováskorpusz szerzői szerint. Azért gondolom ezt, mert a hieroglifa szó használata miatt egy héten belül egy történész és három egyiptológus (nevük és címük a szerkesztőségben) ítélte tudománytalannak a Magyar hieroglif írás c. kötetemet, bár abból csak a címét ismerték (közülük kettő úgy vélte, hogy a hieroglifa szó "egyiptomi"-t jelent). Az akadémikus áltudomány felső fokon képzett "szakembereinek" elképesztő és általános írástörténeti tudatlansága miatt bízom benne, hogy az MTA szerzői is hasonlóképpen ítélnek. Köreikben semmit sem számít, ha bizonyíthatóan vannak, vagy voltak ősvallási jelentőségű jeleink (ezeket jelöli a hieroglifa szó) s hogy ezekből alakult ki a székely írás. Úgy gondolhatják, hogy célszerűbb a tudományos igényű vita vállalása helyett a címzett nélküli jelzőosztogatás, mert akkor jobban rejtve maradhat a felkészületlenségük és a magyar- meg tudományellenes prekoncepciójuk?
Jegyzetek
(1) A székely írás egykori általános elterjedtségét máig bizonyítja, hogy a népi, uralmi és vallási jelkészletünk (pl. a fazekasok és a hímes tojások, vagy a magyar címer jelei), azt leszámítva, hogy nem betűkről, hanem szójelekről van szó, lényegében azonosak a székely írás jeleivel.
(2) A Szent István által feltehetően használt Szent Korona. jogar és koronázó palást (amelyek közül a jogart Géza fejedelem is használhatta) tele van olyan hieroglifákkal, amelyek a székely írásjelekkel rokonságban vannak. Ha ezeket Bél ismerte volna, akkor felmérhette volna, hogy ezek az uralkodóink és a következők sem üldözték, hanem használták a székely írást.
(3) Egyébként is, mi számít perifériának és mi központnak? Az-e a központ, amit a tudományos beosztás mellett a mindenkori megszállóinkat kiszolgáló finnugrista hazugságok hangoztatása jelez? Vagy inkább ott van a központ, ahol tudományos igényű munka folyik (ide nem értve a tények letagadását, meghamisítását, elhallgatását) és új kutatási eredmények születnek?
Irodalom
Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.
Varga Géza: Veleméri rajzos sindük
Varga Géza: A Bodrog-alsóbűi rovásfelirat újabb olvasata: Nagyon nagy Lyukónak
Varga Géza: A hieroglifikus feliratot hordozó berekböszörményi gyűrű
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése