Oldalcsoportok

2021. április 29., csütörtök

Sófalvi András könyvismertetője Benkő Elek: A Középkori Székelyföld c. munkájáról

Benkő Elek régész A Középkori Székelyföld címet viselő kétkötetes dolgozata 2012-ben jelent meg Budapesten. Erről számol be Sófalvi András a kolozsvári Erdélyi Múzeum 2013/4. füzetében és az academia.edu hasábjain. 



1. A Kolozsvárott megjelenő Erdélyi Múzeum címlapjának részlete


A Benkő Elek minden részletében nagy jelentőségű és közfigyelemre méltán számot tartó dolgozatából a bennünket elsősorban érdeklő rovológiai vonatkozásokat Sófalvi András így foglalja össze:

"A „székely írás” emlékeit összefoglaló alfejezetben, a magyar szaknyelvben általában rovásírásként emlegetett feliratokat illetően Benkő Elek azon kutatók véleményét osztja, akik ennek elsajátítása és kialakítása és a székelyek korai története között összefüggést látnak. Székelyföldről vagy Erdélyből nem ismertek a székelyek beköltözése előtti rovásfeliratok. A székely írás a nyugati török rovásírások családjába tartozik, valószínűleg a magyar nyelv igényei szerint adaptált kialakításában a kelet-európai rovásírások és bizonyos balkáni kapcsolatok fontos szerepet játszhattak, és az egyre gyarapodó emlékek ismeretében biztosan állítható, hogy már az Árpád-korban létező írás volt. A legnagyobb számban Udvarhelyszékről előkerülő rovásfeliratok ténye arra utalhat, hogy a telegdi székelyek előtörténete valamiben különbözhet a székelyek többi csoportjától. Az írás használóinak körét elemezve Benkő Elek hangsúlyozza, hogy ez, akárcsak egy latin betűs írás, elsősorban az értelmiség sajátja volt."

A jelen cikk alábbi fejezeteiben ezekre a gondolatokra válaszolok, feltételezve, hogy a recenzor hűen foglalta össze Benkő Elek álláspontját és így a válaszom a szerző álláspontjára reflektál. A pandémia viszonyai közepette - sajnos - nem jutok hozzá az eredeti műhöz.


A székely írás elnevezése

Benkő Elek azon kutatók közé tartozik, akik a nemzeti ősírásunkra a székely írás elnevezés alkalmazását tartják helyesnek. Valóban ez a pontos és alkalmas megnevezés, amit a recenzor által szívesebben használt rovásírás kifejezéssel nem kellene háttérbe szorítani, amint indokolatlan a székely írás Sófalvi András általi idézőjelbe tétele is. A rovásírás szó egyébként méltán népszerű, mert rokonszenves politikai hozzáállást sejtet és így felhasználható bizonyos irodalmi hatások elérésére, ugyanakkor azonban a tudományos igénytelenség jelzője is. Megfelelt annak az évszázados nemzet- és tudományellenes törekvésnek, amelyik a székely írás kutatásának elhanyagolását tartotta volna természetesnek (1). Ez az irányzat minden komoly alap nélkül "rovásírások" címszó alatt egybemosta a sztyeppi népek írásait és minden alap nélkül, sőt a hun-székely írás elsőbbségét bizonyító érvek dacára az ótürk írások leszármazottjának tekintette a székely írást.



2/a. ábra. Az apahidai hun kincseken egy sor hieroglifikus magyar mondat olvasható a székely írás jeleinek előzményével, a magyar hieroglif írással, ám ezt a tényt az akadémikus "tudomány" nem hasznosítja


2/b. ábra. A Gizella-kincs avar eredetű turulos fibulája egy sor hieroglifikus mondatot rögzít a székely jelek előzményével, ám az akadémikus "tudomány" ezekről sem hajlandó tudomást venni



A székely írás és a székelyek korai története

Benkő Elek azon kutatók véleményét osztja, akik az írás elsajátítása és kialakítása, valamint a székelyek korai története között összefüggést látnak - írja a recenzor. Ilyen összefüggés valóban létezik, hiszen mind a székelység, mind a székely írás hun-szkíta eredetű s ennek feltárása nélkül a székely írás eredete nem tisztázható. Őszinte örömünkre szolgál, hogy - amennyire a recenzión átviláglik - Benkő Elek is így, székely tudóshoz méltóan tiszteli a hagyományt, ám az írás eredetét illetően másként ítélhet.

"A középkori történeti kútfők áttekintése során Benkő Elek a székelyek elő- és utóvédszerepkörében nem lát elegendő bizonyítékot csatlakozott státusukra. A továbbiakban az elbeszélő források alapján a hun-történet, a Csaba-monda, Csigle mezeje kérdéseket boncolgatja a források és a szakirodalom ismerében. A középkori krónikaírók és historikusok székelyekről szóló történeteinek azon részleteit emeli ki, amelyek a székelyeket úgymond a legkorábbi magyaroknak tartják, akiket Árpád honfoglalói már itt találtak a Kárpát-medencében." - írja Sófalvi András. 

Benkő Elek kitér szűkebb hazám, az Őrség és a székelyek kapcsolatára. Ez azért is érdekes, mert a veleméri Sindümúzeumban tartott tárlatvezetéseim során a székely írás jeleinek őrségi megfelelőit mutathatom fel (3. ábra). A látogatóim gyakran meg is kérdezik, hogy mi igaz a székelyek ide, vagy az őrségiek odatelepítéséből. 



3. ábra. Szentgyörgyvölgyi (őrségi) cserépedény a hasán körben ismétlődő Négy jó (mai magyarsággal: Négy folyó) mondatokkal


Néhány évvel ezelőtt az Őriszentpéteri Önkormányzat ünnepséget rendezett a székelyekkel való rokonság felemlegetésére és ennek keretében Zágorhidi Czigány Balázs őrségi történész vagy másfél órán keresztül beszélt a székelyek és az őrségiek közelebbi rokonságáról. Már nem emlékszem, hogy szerinte honnan hová telepítették a népeket, de nem is fontos, mert a végén a tényeknek megfelelve kénytelen volt egy félmondatban elismerni, hogy a feltételezett Árpád-kori áttelepítésekről semmiféle bizonyíték nincs. 


4. ábra. A tusnádi Vártető egy hun kori erőd területe volt, ahol ma is megtalálható sziklába vésve a Sar ős ten (mai magyarsággalé: Úristen) ligatúra és mellette a hun dinasztia egyik tagjának (az egyik Csaba királyfinak, a szabír dinasztia egyik tagjának) az Orion csillagképet ábrázoló nemzetségjele 


A recenzió így ismerteti Benkő Elek álláspontját: "Nyugaton Zala és Vas megyében, az Őrség és az Őrvidék nyelvjárása és az erdélyi székelynyelvi jellegzetességek rokonsága régóta közismert. E területekről számos adat van Árpád-kori őrökre és lövőkre, de e sajátos jogállású, határvédelemmel foglalkozó csoportok és a székelyek közé nem lehet egyenlőségjelet tenni." 

Amihez azt kell hozzátenni, hogy nincs is külön székely nyelvjárás. Ezzel szemben a székelység több különböző (pl. ő-ző, vagy í-ző stb.) nyelvjárási szigetre tagozódik, amelyek mindegyikének van megfelelője az anyaország egyik, vagy másik szegletében. A nyelvi kapcsolatok tehát nem magyarázhatók úgy, mintha a székelyeket az anyaország valamelyik pontjáról (egyetlen helyéről) telepítették volna Erdélybe. Ám ezek a kapcsolatok magyarázhatók a krónikáinkban rögzített hagyomány alapján, miszerint Attila halála után a menekülő hunok egy része maradt hátra Csiglemezőn (azaz a Csíki medencében?). Ha a menekülők a Kárpát-medence több nyugatabbi területéről származtak, akkor érthető, hogy a székely nyelvi sajátosságok miért mutatnak az anyaország különböző pontjaira. Ez a magyarázat egyúttal azt is feltételezi, hogy az anyaországban is megmaradt a hun (avar) lakosság jó része, amely a kiinduló területeken is máig megőrizte a nyelvi sajátosságait. 



5. ábra. A szalacsi X. századi gyűrű szimmetrikus Dana sar (mai magyarsággal: Dana úr) mondata, a szalacsi állomás az erdélyi sóvidék és a Felső-Tisza vidéki uralmi központ közötti sóutat biztosította


Ezt a képet erősíti, hogy a székely írással rokon jelek nem csak az Őrségben (3. ábra), hanem az egész magyar nyelvterületen megtalálhatók a népi, uralmi és vallási jelhasználatban.

A recenzió azt írja, hogy Benkő Elek szerint a "Székelyföldről vagy Erdélyből nem ismertek a székelyek beköltözése előtti rovásfeliratok". Pedig régészként bizonyára jól ismeri az apahidai hun leleteket (2. ábra), amelyeken a székely írás szójeleket alkalmazó előzménye megtalálható - csak nem tudja elolvasni őket, mert a drágakőből formált szójelek elolvasására az akadémikus körön belül eddig nem volt példa, a kitekintés pedig kiátkozás terhe mellett tiltva lehet. 

Hun kori erőd területén maradt meg a tusnádi Vártető sziklába vésett jelsora, amelyből kettőt közöltem korábban (4. ábra). 

Nem csak hun, hanem későbbi hieroglifikus szövegeket is ismerünk. Ilyen a szalacsi 10. századi gyűrű is (5. ábra). A Felső-Tisza vidéki honfoglalás kori leleteken több, magyarul elolvasható hieroglifikus mondat található (6. ábra), ami azt jelenti, hogy a szalacsi sóútat olyanok használták, akik ismerték a székely írás honfoglalás kori változatát. A sót pedig a Székelyföldön bányászták.

Benkő Elek újabb keletű állításával ellentétben (2) a székely írás nem tartozik a nyugati ótürk írások családjába. Ez az évszázada hangoztatott akadémikus hipotézis sohasem lett alátámasztva, miközben több ok miatt cáfolható. Például a magyarul elolvasható hun és avar hieroglifikus szövegek létével, amelyekről az akadémikus "tudomány" ugyan - tudományon kívüli okok miatt - nem hajlandó tudni, de azért ezek léteznek (2. ábra).

A mai székelyföldi és környékbeli népi és vallási hieroglifikus emlékek (lásd a csíkszenttamási templomtorony és a szabófalvi hímes tojás jeleit az irodalomjegyzékben lévő linkek segítségével!) is ezer szállal kötődnek a szkíta és a hun kor jelhasználatához. Ha az akadémikus kutatók ezek körét is adatnak tekintenék, akkor nyilvánvalóvá válna, hogy a székely írás hun-szkíta eredetű, ahogyan azt még az 1500-as évek magyar értelmisége (pl. Thelegdi János) tudta. És ez valóban összefügg a székelység hun eredetével is.  



6. ábra. A rakamazi turulos korongon elolvasható a jó sar ős ten (mai magyarsággal: Jóságos úristen) mondat, lehetséges, hogy a korong tulajdonosa többször is megjárta a szalacsi sóutat az erdélyi sóbányák és a Tisza között



Benkő Elek szerint "a székely írás ... kialakításában a kelet-európai rovásírások és bizonyos balkáni kapcsolatok fontos szerepet játszhattak". Ez a nézete Róna-Tas András újabb felismeréseire is támaszkodhat, aki egy közelebbről meg nem határozott, hipotetikus óbalkáni írásból próbálta meg származtatni a székely írást. A professzor úr ugyanis felfigyelt egy fontos adatra, ám abból nem a megfelelő következtetést volnta le. Arra lett figyelmes, hogy a glagolita írásban, amelyet a görög írásból szokás eredeztetni, a körbe zárt kereszt alakú jel a székelyhez hasonlóan az "f" hang jele, holott a görögben még a "th" jele volt. Róna-Tas András gondolatmenete szerint léteznie kellett egy olyan óbalkáni írásnak, amelyben ez a körbe zárt kereszt alakú jel az "f" hangot rögzítette. Feltevése szerint ebből az ismeretlen óbalkáni írásból a galagolita írásba is, meg a székely írásba is átkerülhetett ez a jel "f" hangértékben. Ehhez a gondolatmenethez talált néhány földrajzi és személynevet is, amelyek görög változatában még "th" szerepel, de a Duna-Pontusz térségben már "f" van a helyén (azt már csak én teszem hozzá, hogy ebben az időszakban jobbára avarhun fennhatóság alá tartozott ez a térség). Ez egy zseniális megfigyelés volt a professzor úr részéről, ám a belőle levonható következtetést a helyére kell tennem. 

Ugyanis ez a hipotetikus óbalkáni írás a hunok írása volt, akik Attila halála után évszázadokig éltek az Al-Duna mindkét partján és a Pontusz vidékén. A magyar krónikákban is fennmaradt, hogy a csabamagyara nép kiköltözött Thesszaloniki vidékére - ami persze csak az egyik balkáni betelepülése volt az avarhunoknak. Ebben az óbalkáni hun írásban a 90-es években elvégzett akrofónia-rekonstrukció alapján a körbe zárt kereszt az "f" hangot jelölhette. Ugyanis ez a körbe zárt kereszt alakú jel a kínai írásban a "föld" szójele, az asztrológusoknak az ókor óta ismert jelrendszerében pedig szintén a "Föld" jele. A Föld szó csak a magyar nyelvben kezdődik "f" hanggal, amiből következően a hunok magyarul beszéltek és az óbalkáni hun írásból (azaz a magyar hieroglif írásból) keletkezett a ma ismert székely írás. Ez az óbalkáni hun írás olyan erős hatást gyakorolt a hun területeken élőkre, hogy a Duna-Pontusz területén a körbe zárt kereszt alakú jelet nem a korábbi görögös "th", hanem a hun "f" jeleként használták s így került át a glagolita, meg a székely írásba is. Róna-Tas András nem tudott egyetlen létező írásemléket sem felmutatni az általa feltételezett óbalkáni írás köréből. Véle szemben az avarhunok írásemlékei léteznek ugyanezen a Duna-Pontuszi területen. Ezen óbalkáni (valójában avarhun hieroglifikus) írás egyik fennmaradt emléke látható a 9. ábrán.



Jegyzetek

(1) Éppen az Erdélyi Múzeum hasábjain jelenhetett meg 1996-ban Sándor Klára hírhedt dolgozata, a A székely írás megíratlan története(i?), amelyben a következőket írja: 

"A székely rovásírás mai helyzetét mindenekelőtt az jellemzi, hogy nem tudunk mit kezdeni vele: sem az írásrendszerrel magával, sem a kutatásával. Minden alapvető kérdés tisztázatlan: az írás neve, eredete, önálló története; hogy hány emléke van és melyek ezek; hogy kik használták és milyen célra; az előző kérdések megválaszolatlansága miatt nem világos, hogy mi a helye a magyar művelődéstörténetben – és az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni."

Politika- és tudománytörténeti jelentőségű szégyenfoltja e néhány szó a folyóiratnak, a szerzőnek és magának a korszaknak is, amelyben megjelenhetett. Ideje lenne túllépni ezen a magyar- és tudományellenes alapálláson, mert akadályozza napjainkban is a székely írás eredetével kapcsolatos kutatásokat és a már elért kutatási eredmények hasznosítását. Nem csak azt kell eldönteni és vállalni, hogy a székely írás eredetének kutatása szükséges és általában az írás minél pontosabb leírása elengedhetetlen követelmény az akadémikus tudomány számára is, hanem módszertani kérdésekben is előre kellene végre lépni. 


7. ábra. Tomka Gábor és Fehér Bence szerint ezen a leleten egy "rontott latin M" látható s ezt a valótlanságot tudomány gyanánt adják elő a tágranyílt szemű publikumnak


Milyen módszertani kérdésekről van szó? Például meg kellene szüntetni a "tudományos konszenzus" napi gyakorlatát meghatározó kettős mércét: a figyelembe vehető adatok és érvek körét, a tudományos vita módszerét illetően. A jelenlegi gyakorlat ugyanis a tények elhallgatását és letagadását eredményezi, ami Benkő Elek egyébként nagyszerű könyvében is tettenérhető abban, hogy nem említi a székely írás szójeleket alkalmazó (hieroglifikus) változatának előfordulásait (pl. 2. ábra). 

Egyrészt mindannyian tudjuk, vagy tudnunk kellene, hogy a tudományos vitában a megismételhetőség dönt, azaz a kritikusnak meg kell ismernie az értékelendő állítást s annak adatain és meggondolásain végigmenve, azokat tudományos igényű további adatokkal és érvekkel cáfolva/alátámasztva és/vagy kiegészítve kell/lehet azt értékelni. Ez az elvi tisztaságú eljárás azonban legjobb esetben is csak a tankönyvekben jelenik meg, a "tudományos konszenzus" gyakorlatában szó sincs ilyesmiről. Ha egy megfelelőnek gondolt képzettségű és beosztású "szakember" állást foglalt egy kérdésben, akkor azt ellenőrzés nélkül ismételgeti fű, fa, virág, ügyet sem vetve a legkézenfekvőbb ellenvéleményekre és tényekre sem (tehát nem a tudományos érvek léte, vagy hiánya, hanem a tekintélytisztelet dönt, ami a tudományos módszer megcsúfolása). Különösen akkor könnyű az ilyesfajta döntés egyes "szakemberek" számára, ha százéves prekoncepciók ismételgetéséről van szó. 

Elborzasztó példája ennek az eljárásnak az általam múzeumi letétbe helyezett budapesti késő középkori jelvény esete. Ezt kezdetben hun, vagy hun kori emlékként határozták meg a régészek, ezért a rajta lévő, magyarul elolvasható mondat azt a rémületes lehetőséget vetette fel a múzeológusok számára, hogy a hunok magyarul beszéltek. Ezért(?) a lelet jeleket hordozó felületét a Magyar Nemzeti Múzeumban restaurálás ürügyével előbb gondosan lereszelték, majd a rajta lévő rovásjelek maradékáról "tudományos szakvéleményt" készítettek, mindjárt kettőt is. Előbb Tomka Péter hun koros régész a három rovásjelből a maradék kettővel foglalkozván, azt latin AK monogramnak határozta meg. Később a fia, Tomka Gábor főigazgató-helyettes a feje tetejére állította ugyanazokat a jeleket és "rontott latin M"-nek minősítette őket (2. ábra). A Magyarságkutató Intézet írástörténésze, Fehér Bence ez utóbbi "eredményt" minden ellenőrzés nélkül átvette és közölte az Intézet kiadványában, sőt még azt a valótlanságot is hozzátette, hogy ennek a szövegnek rovásjelekkel való olvasata nincs, pedig azt több alkalommal is közzétettem (8. ábra) s közülük az utóbbit személyesen adtam át Tomka Gábornak is, meg Fehér Bencének is (8/b. ábra).  


8/a. ábra. A két nyelven, összesen 5 kiadásban megjelent fenti kötetben is közreadtam a rovásszöveg olvasatát, amit Tomka Gábor elhallgatott, Fehér Bence pedig letagadott




8/b. ábra. A Tomka Gábornak és Fehér Bencének is átadott kötetem, amelyben szerepel a budapesti hun/későközépkori jelvény olvasata, ám azt nem említették, vagy letagadták


(2) Benkő Elek 1994-ben még nem tudta, hogy milyen eredetű a székely írás. Mivel azóta semmilyen új adat, vagy megfontolás nem merült fel, amiből tudni lehetne, hogy a székely írás a nyugati türk írások családjába tartozna, ezért csak tudományon kívüli érvek indokolhatták ezt a véleményváltozását. 



9. ábra. Az Al-Duna vidéki hunok által készített sucidava típusú avar csat Hódmezővásárhely lelőhelyről a hieroglifikus Nagyságos Dana mondattal (Erdélyben ma is használják a Dana istennevet a Dana verjen meg! mondásban)


Irodalom

Benkő Elek: A ​középkori Székelyföld I-II., MTA BTK Régészeti Intézet, Budapest, 2012., 864 oldal, ISBN: 9789639627475

Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?)

Varga Géza: Magyar hieroglif írás

Varga Géza: Szabófalvi hímes tojás hieroglifákkal

Varga Géza: A csíkszenttamási templom hieroglifikus és szimmetrikus Jóisten mondata

Varga Géza: A független székely állam hun kori jelképei a tusnádi Vártetőn 

Varga Géza: A székely településtörténet és a magyar hieroglif írás



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése