A jelen tanulmány első megfogalmazása az Ómagyar Kultúra 1991-es számában, a második változat a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötet 189-210. oldalain 1993-ban jelent meg. Az alább olvasható harmadik változat csupán az irodalomjegyzék és néhány mutató (link) létével tér el az előzőektől.
A szakirodalom az eltelt három évtized alatt sem dolgozta fel a kötetben kifejtetteket. Hallgat a valószínűségszámításunk eredményéről, amiről e cikk szól. Pedig ez világos bizonyítéka annak, hogy a ma ismert írásrendszerek lényegében egyetlen kőkori ősírás (az ősvallás jelrendszerének) leszármazottai. Nem adja jelét annak sem, hogy megértette volna a magyar hieroglifikus (ősvallási kötődésű szójeleket alkalmazó) írás szerepét. Pedig ez határozta meg az alfabetikus írásrendszerek kialakulását, ma is látható kapcsolatait és jellemzőit. Az akadémikus áltudomány dermedtsége igazolja I. J. Gelbnek az A Study of Writing c. munkájában kifejtett álláspontját, miszerint írástudomány nem is létezik.
Mégis, a kötet - a fanyalgás és az elhallgatás ellenére is - betöltötte a szerepét. Ledöntötte a "tudományos konszenzus" korábban - a könyvkiadás monopóliumának és a Vörös hadsereg tankjainak köszönhetően - oly magabiztos prekoncepcióit. Lényegében véget vetett a székely írás eredeztetése terén másfél évszázada folytatott akadémikus hazudozásnak (az ótürk eredeztetésnek). A "tudományos konszenzus" utóbbi harminc évben hangoztatott álláspontja az, hogy számukra minden alapvető kérdés tisztázatlan (Sándor/1996). Az akadémikus "tudomány" átadta a terepet, nem képes a székely írás eredeztetésére. Ebben jelentős szerepe volt az alább megismételt fejezetnek is.
Az írástörténészek gyakran visszatérő témái
közé tartozik a különböző írásrendszerekben található azonos, vagy hasonló
alakú jelek rokonságának a kérdése. Ez rendszerint akkor merül fel, ha egy
ismeretlen írással írt feliratot kell kibetűzni - jobb híján - a rokonnak vélt
írásrendszerek hasonló alakú betűire támaszkodva, vagy ha az egyes
írásrendszerek eredetét és genetikai kapcsolatait kell tisztázni. Mivel ezek
egyúttal az íráskutatók jellemző feladatait is jelentik, a szakmai vitákban ez
a kérdés gyakran szerepel.
A vonatkozó érveket és ellenérveket azért
tartom érdemesnek a végig-gondolásra, mert az írástörténetben jártasak és
járatlanok között egyaránt elterjedt és szinte egyeduralkodóvá vált egy nem
kellő árnyaltsággal megfogalmazott állítás a jelformák közötti hasonlóságok
értéktelenségéről. Ez a féligazság köszönt rám a Tudomány című folyóirat
lektorának érveléséből is: ő ugyanis vitatta az egyik kéziratomban felsorolt,
halmokat ábrázoló írásjelváltozatok közötti - általam feltételezett - genetikai
összefüggések lehetőségét. Mivel ugyanez a kétely más olvasókban és lektorokban is felmerülhet,
érdemes és szükséges is tiszta vizet önteni a pohárba.
Ismerkedjünk meg tehát azokkal a
véleményekkel, amelyeket a téma tudós kutatói fel szoktak hozni a jelformák
közötti hasonlóságok értéktelenségéről.
Egy dogma - egy kudarc
Németh Gyula A
régi magyar írás eredete című tanulmányában érinti a kérdést: "A régi magyar írás jegyeinek nagy
része kétségtelenül a köktörök (hozzátehetjük: a jeniszeji köktörök) ábéczéből való. Nagy Gézáé az érdem, hogy ezt
észrevette, és pedig még akkor (1890), mikor a köktörök írást olvasni sem
tudtuk. Erről szóló felolvasását Nagy Géza tudományos folyóiratban nem adta ki;
jól tudta, hogy míg a köktörök betűk hangértékével nem voltunk tisztában, nem
volt bizonyító ereje az egyeztetéseknek. Mert ha a magyar X b betű megvan
ugyanilyen alakban egy másik ábéczében is, de ott pl. k-t jelöl, akkor ez az
egyezés a módszeres írástörténet szempontjából tökéletesen értéktelen."
A köktörök írásjelek hangértékének késôbbi
megfejtése aztán azt igazolta, hogy Nagy Géza óvatossága csak részben volt
indokolt, mert az esetek jó részében a magyar és a türk jeleknek nem csupán az
alakja, hanem a hangértéke is összevethető. Azaz Nagy Géza bátran közölhette
volna azt a hipotézisét, amelyben - pusztán a jelformák hasonlóságára alapozva
- feltételezi a két írásrendszer kapcsolatát, mert ezt a kapcsolatot azóta
általánosan elfogadták (vita legfeljebb a kapcsolat jellegéről van).
Az óvatoskodásnak ez a feltűnő kudarca azonban
sem Németh Gyulát, sem pedig a követőit nem gondolkoztatta el a "módszeres
írástörténet" előítéleteinek értékéről vagy értéktelenségéről, mert az
álláspontja - a bebizonyítatlansága ellenére is - megfellebbezhetetlen dogmává
keményedett.
Ezt a szinte közhellyé vált féligazságot Róna
Tas András a következőképpen fejti ki: "A
betűk történeti egybevetésében egyébként a külső hasonlóság önmagában semmit
sem jelent (...) Például a cirill C és a latin C alakja teljesen egybeesik. Sőt
bizonyos nyelvekben - például a franciában és az angolban - bizonyos
helyzetekben a kiejtésük is azonos. (Lásd például francia cité, angol city
"város" szót: a c kiejtése mindkét esetben sz.) A két betű között még
sincs semmiféle történeti kapcsolat! A cirill C a görög ∑ jelre megy vissza. (...) A latin C ellenben eredetileg a k hangot
jelölte, mégpedig az i és az e előtt. (Tudjuk, hogy Ciceró és Ceasar nevét
kikerónak és készárnak ejtették.) A latin k azonban az i meg az e előtt c lett,
majd némely nyelvben (például a franciában) bizonyos helyzetekben sz. Még egy
másik példa: az X jel a görög írásban a kemény h hang jele, a germán rúna
írásban a g hangé (de csak a mély hangú szavakban), a székely rovásírásban
pedig a b hangé. Bár ezek a betűk teljességgel azonosak egymással, történetileg
még sincs semmi közük egymáshoz. Alaki egybeesésük abból adódik, hogy igen
egyszerűek. Az egymásra egyáltalán nem hasonlító betűk azonban történetileg
összefügghetnek egymással, mint ahogy ezt a cirill C és a görög története is mutatja.
Az
írástudomány tehát nem a külső hasonlóságokon alapul, hanem a rendszeres
egyezések és átmenetek felkutatására törekszik."
Róna-Tas András logikusan felépített és jól illusztrált érvelésének az értékéből sokat levon,
hogy a szarvasi felirat megfejtését - a saját fenti állásfoglalását sutba dobva
- mégis két egyszerű jel alaki hasonlóságokon alapuló párhuzamaira építette:
"Most
következett a megfejtés legmerészebb lépése. Abból a föltevésből indultam ki,
hogy a (......) szó két betűje a I és ) ugyan igen egyszerű, de előfordul a
székely és a keleti türk rovásírásban, mégpedig - és ez
különösen fontos! - azonos hangértékben. Ez persze lehetne véletlen
(emlékezzünk a cirill és a latin C esetére!), annyit azonban megenged, hogy
kísérletezzünk vele."
A fenti két betűből kiindulva Róna-Tas András
megfejti a feliratot, a megfejtését azonban a kutatók nem fogadják el -
legalábbis erre utalnak az újabb, gyökeresen eltérő írányú megfejtési
kísérletek. A megfejtő eljárását (azt, hogy két egyszerű jelre alapozta a
hipotézisét) ennek ellenére elfogadhatónak kell tekintenünk - hiszen a
rovásfeliratok megszólaltatása el nem odázható feladatunk, és ennek érdekében
minden hipotézis, még a tévedés joga is megengedhető.
A formai hasonlóságok
értékelése a közgondolkodásban
A megfejtő elvi álláspontja és az alkalmazott
módszere közötti ellentmondás - amint azt később látni fogjuk - nem a megfejtés
kiindulási pontjában, hanem akkor keletkezett, amikor Róna-Tas András előzetesen
túlságosan is alábecsülte a betűk közötti formai hasonlóságok jelentőségét. A
hasonlóságot egyébként az élet és a tudomány többi területén természetszerűen a
rokonság bizonyítékának tekintik. Ha például egy európai családban egyszer csak
egy gyönyörű fekete kisfiú születne, akkor az apa - mindennemű vérvizsgálatra
vagy kromoszómavizsgálatra alapozott tudós eljárás mellőzésével, csupán a
hasonlóság hiányára alapozva - némi joggal nézne kérdően a feleségére és vonná
kétségbe a kisfiúhoz fűződő édesapai kapcsolatát. Ebben a helyzetben a boldog
mama - akár kérdés nélkül is - azonnal szükségesnek érezné valamilyen
magyarázat adását. Amennyiben az apaság megállapítása céljából tudós
vizsgálatra kerülne sor, a szakértő is csak a vércsoport és a kromoszómák hasonlóságára hivatkozva állapítaná meg
a rokonsági kapcsolatokat. Nos, ideje, hogy ennek a természeti törvénynek az
érvényességét az írásrendszerek világában is tudomásul vegyük.
Mivel az írásrendszerek legtöbbjét rokonság fűzi
egybe, a jelek közötti nagyszámú hasonlóság is ebből és nem valamiféle véletlen
egybeesésből származik. (Különösen igaz ez a bonyolult, több elemből felépülő
jelek esetében, lásd később!). Róna-Tas András tehát -
bár az álláspontja az első pillanatban vitathatatlannak tűnik - nem az
általánost, hanem a kivételt emelte a törvény rangjára. Ennek a törvénynek az
igazságtartalma - mint minden más törvényé is - csak bizonyos területen belül
abszolut, azon kívül bizonytalanná válik. Valójában tehát azt a területet is
körül kellene határolni, ahol a törvény valódi összefüggéseket fejez ki. Ennek
a területnek a meghatározása nélkül ezt a fontos kérdést megoldatlannak, a
tárgyban elhangzó kinyilatkoztatásokat pedig megalapozatlanoknak kell
tekinteni.
A "rendszeres
átmenet" hagyományos elképzelése
Püspöki Nagy Péter a magyar
írás türk és ószláv rokonításairól szólva érinti a kérdést:
"1889-ben
megjelentek a Jeniszej vidéki feliratok, majd rövid néhány év alatt a velük
szinte azonos orchoni feliratok szövegei és 1896-ban már Wilhelm Thomsen
végleges megfejtése is. Ezek az egyenes vonalakból és körívekből álló írásjelek
alakilag nagyon közel állnak a magyar írás betűihez. Ezért azonnal megszületett
a spontán következtetés, hogy a magyar írás az ótürk írásból származik. (...)
Ámbár Nagy Géza (...) azonnal vitatta e
nézetek helytállóságát, a magyar írás ótürk írástól való eredeztetése mindmáig
bizonyítatlan, de általánosan hangoztatott álláspont maradt. Ernst Doblhofer anélkül, hogy mélyrehatóbb
vizsgálódást végzett volna, már 1957-ben rámutatott, hogy a magyar írás
jeleinek nagyobb része nem vezethető le a türk írásból. (...)
A
lineáris írásokat a függőleges és dőlt egyenes vonalakhoz csatolt további
kisebb egyenesek és körívek jellemzik. Szinte valamennyi lineáris írásban
kisebb nagyobb számban találunk teljes, gyakran pedig részleges alaki
egyezéseket. Ezek az egyezések, amelyek az azonos alkotóelemek felhasználásának
következményei, még nem jelentenek közelebbi kapcsolatot két ilyen írásrendszer
között.
Közelebbi
kapcsolat gyanúja merülhet fel akkor, ha például két azonos családhoz tartozó
írásrendszeren belül jelentősebb számú hiteles alaki és hangértékbeli
azonosságot tudunk kimutatni. Ennek az azonosságnak azonban túlnyomónak kell
lennie, és eltérésekkel csupán ott lehet számolni, ahol a két nyelv
hangzóállománya tér el egymástól. Ha ezeket a kritériumokat figyelmen kívül
hagynánk, akkor a
lineáris írások kapitális ágához tartozó szinte valamennyi írását közvetlenül
egymásból kellene leszármaztatnunk (kiemelés tőlem - VG). Például a glagolita rokonítással bátran
szembeállíthatnánk a föníciai írás O betűjét, amely hangértékben
és külalakban egyaránt megegyezik a magyar rovásírás és a glagolita írás O betűjével,
azaz a függőleges tengelye körül megfordított latin C betűvel. Sőt olyan
szabadossággal, mint amilyennel a magyar írást a türk írás betűivel azonosították, a
föníciai T-t és a magyar írás T betűjét
is azonosíthatjuk. Pedig nyilvánvaló, hogy e két írásrendszernek, az azonos
alkotóelemeken kívül, egymáshoz valóban semmi köze nincs. Ugyanez a helyzet a
görög és a glagolita írásnak a rovásírással való vélt kapcsolatában is."
Püspöki Nagy Péter véleményével - miszerint a
föníciai és a
székely írásnak egymáshoz semmi köze sincs - nem értek egyet, mert a két írás
között valamilyen laza rokonság, közös eredet feltehető. Gondolok itt Simon
Péter nagyszerű
tanulmányára (ugyanott), amelyik valószínűvé tette, hogy "írásunkat közvetlenül azokból az írásalapokból kell levezetni,
amelyekből a szótagírások és a legrégibb betűírások kisarjadtak". Ide
tartozik Maurice Pope méltán
nagy figyelmet keltett hipotézise is arról, hogy a fonetikus írás ötlete
egyetlen centrumból terjedhetett szét a világban.
Az egyszerű lineáris
formák száma
Püspöki Nagy Péter kijelentése, miszerint az egyezések az azonos betűelemek alkalmazásából
következnének, mindaddig elfogadhatatlanok, amíg nem vizsgáltuk meg, hogy az
alkalmazott betűelemek különféle kombinációival hány betűalakot lehet
létrehozni, és mi a valószínűsége annak, hogy két írásalkotó egymástól
függetlenül is ugyanazt a betűalakot választja ki a kombinációk közül.
Ugyanez a válasz Maurice Pope érvelésére is,
aki leszögezi, hogy az elképzelése "nem
a jelek formáján alapszik. Ezek ugyanis megbízhatatlanok. Az egyszerű lineáris
formák száma korlátozott és manapság általánosan elfogadott az, hogy a különböző
írásrendszerek jelei közötti kismértékű, látszólagos azonosság nem mondhat
nekünk semmit. A mi ábécénk föníciai eredetét nem bizonyítja a nagy I betűnk és
az ő zed-jüknek a hasonlósága és nem bizonyítja ezt a közös származást az orosz
kurzív "d" és a mi "g" betűnk azonos formája sem. Ezek nem
bizonyítják a két írásrendszer közös eredetét. Ugyanakkor az eltérő grafikai
megjelenés alapján nem cáfolható az örmény nyomtatványok, a pompeji graffitik
és a gót kézírás rokonsága sem. Az írások külső megjelenésén alapuló
megfigyelések közül csak azok adnak használható felvilágosítást, amelyek az
írásrendszer egészének szerkezetére vonatkoznak."
Az érvelésnek itt is az a sohasem ellenőrzött
feltevés a gyenge pontja, hogy az "egyszerű
lineáris formák száma korlátozott". Még ha hajlunk is ennek az érvnek
az elfogadására, akkor sem feledkezhetünk meg arról, hogy a kérdés eldöntése
érdekében ezeket az egyszerű lineáris formákat célszerű megszámolni. A valóban korlátozott
számú írásjel-alkotóelemeket meg végtelenül sok variációban alkalmazzák az
írásrendszerek, - azaz nem csak az elemek száma, hanem a belőlük építhető
struktúrák bonyolultsága is figyelembe veendő.
Hasonló dolgok eltérő
képjelei
Sokkal inkább meggondolásra érdemes az a
lehetséges ellenvetés, hogy az eltérő írásrendszerek eredeti képjelei (és a belőlük
származó későbbi lineáris jelváltozatok is) azért hasonlítanak egymáshoz, mert
a képjelekkel ábrázolt tárgyak is hasonlóak. Rövid ellenőrzés után azonban -
amelyhez Gelbnek az 1.
ábrán látható táblázatát használjuk fel - ezt a megoldást is el kell vetnünk. Mégpedig két ok miatt.
Az elsô ok az a tapasztalati tény, hogy a
különféle írásrendszerekben ugyanazokat a dolgokat másként ábrázolták. Jó példa
erre az ember (man) képjeleit tartalmazó legfelső sor, ahol egymásra még
véletlenül sem hasonlítanak a képjelek. A sumér képjel egy meglehetősen
elnagyolt álló alakot ábrázol, az egyiptomi egy részletesebben kidolgozott ülő
alakot, a hettita egy alig felismerhető emberfejet, a kínai pedig egy inkább
kilincsre, vagy pásztorbotra, mint emberre emlékeztető lineáris formát mutat.
Az eltérések tehát túlságosan is nagyok, pedig az ember lerajzolása még az
egyszerűbb feladatok közé tartozik.
A másik ok az, hogy amikor meg hasonlítanak
egymásra a jelek, akkor sem az ábrázolt dolog alakja, hanem valamiféle
közmegegyezésen alapuló, de a valóságban nem látható gondolati összetevő adja a
hasonlóság magyarázatát.
Például a csillag (star) képjeleit tartalmazó
sorban felfedezhető hasonlóság az egyes képjelek között, ezek azonban nem
hasonlítanak magukra a csillagokra. A gondolkodásunkban ugyan ezek a sugaras
jelek (valószínűleg a suméreknek köszönhetően) elválaszthatatlanul
egybefonódnak az ég csillagaival, az égen látható csillagok azonban nem
sugarasak, hanem csak pontszerűek. Akárhány fényképfelvételt készítünk is az
éjszakai égboltról, biztosak lehetünk benne, hogy egyetlen sugaras csillagot
sem fogunk találni a felvételeken.
1. ábra. Különböző képírások
néhány "azonos" képjele (Gelb nyomán)
A sugarakkal az írásalkotók a csillagok
sziporkázását, a csillagokból az emberek felé irányuló fénysugarakat, vagy
inkább a sorsukat befolyásoló mágikus "hatótényezőket" kívánták
ábrázolni. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a Nap (sun)
képjeleit tartalmazó sorban is, ahol a napkorong (vagy a kínai ecsethasználat
követelményeinek jobban megfelelő négyszög) közepébe hasonló következetességgel
egy pontot, kört, vagy vonalkát rajzoltak - holott az égitesten semmi hasonló
nem fedezhető fel.
Máskor meg kifejezetten eltérő dolgokat
jelölnek egymáshoz hasonló képi ábrázolással. Formai rokonság fedezhető fel
például a hettita és kínai "király", a hettita "város",
valamint a sumér és a hettita "ország" jelentésű képjelek esetében -
mert mindegyik hegyet ábrázol. A hasonlóság hátterében itt is valamiféle
gondolati tartalom, egy csúcskultuszra visszavezethető közmegegyezés rejlik. Az
írásjelek hasonlósága tehát nem az ábrázolt dolgok formai hasonlóságával, hanem
sokkal inkább a gondolati tartalommal magyarázható. Ez a gondolati tartalom
azonban meghökkentően nagy földrajzi és időbeli távolságokon át is azonos
maradhat - és nyilván elsősorban ennek köszönhető az egymáshoz távoli
írásrendszerekben alkalmazott írásjelek formai hasonlósága.
A megtanulhatóság
szempontja
Figyelemre méltó gondolat rejlik I. J. Gelb álláspontjában is, amelyet a következőképpen fejt ki, a sémi írások
jelformáinak lehetséges eredetéről szólva: "Az
olyan formai hasonlóságok a sémita és más írások között, mint amilyenekkel a
különböző tudósok álltak elô, a puszta véletlennek tulajdoníthatók. Az
írásjelek formáinak kritikátlan összehasonlításából kiindulva rendkívül
megtévesztő eredményre juthatunk. (...) Bár elméletileg nincs határa az
írásjelként használható lineáris formák számának, a gyakorlatban rendszerint
mégis egyenes vonalakból álló, egyszerű formákat, háromszögeket, négyszögeket
és köröket választanak, mivel a rendszer használói könnyen megtanulhatják és
emlékezhetnek ezekre. Az ilyen geometriai formák száma meglehetősen
korlátozott."
Egy írásrendszer megtanulhatósága alapvetően
két dologtól függ: egyrészt a jelek számától, másrészt az egyes jelek
tulajdonságaitól (ez utóbbiak közé értve a jelformát is) - azaz Gelbnek igaza
is lehetne. A ténylegesen használt írásjelek és írásrendszerek azonban Gelb elméletét
nem támasztják alá. Igen sok jel alakja ugyanis szükségtelenül bonyolult, ami
csak a tradiciók erejével magyarázható, amelyek erősebbek holmi ésszerűségre
való törekvésnél. Ha az ésszerűség befolyásolta volna az írásalkotókat, akkor a
kínaiak már régen elfelejtették volna ősi írásukat. A helyzetre jellemző, hogy
a kínai hagyomány szerint a régi időkben élt Kínában egy nagy tudós, akit a
császár arról faggatott, hogy hány szót ismer. "A kínai írásolyan sok jelből áll, ahány szőrszál
a bivaly testén található. Én azonban csak annyit ismerek közülük, ahány szőrszál
egyetlen lábon van" - válaszolta a tudós. – ”Soha nem élt senki e földön, aki az összes
kínai írásjelet ismerte volna”.
Ezt a jelgazdagságot a konzervativizmus
okozta, amely felismerhető az írásrendszereken kívül az egyes jelek alakjában
is. A jelek alakja ugyan az idők során változásokon megy át és a változás
jellemzően egyszerűsödést jelent, ezeket a változásokat azonban többnyire nem
valamiféle tudatos egyszerűsítési törekvés váltja ki. Ami nyilvánvaló, az
mindössze annyi, hogy az íráshordozónak és az
íróeszköznek
megfelelően a jelek alakja módosul, eközben azonban az eredeti képjel jellemzô
vonalai általában megmaradnak.
Az irnokok évezredeken keresztül hűségesen
ragaszkodtak a rájuk maradt formakincshez és a jelek szerint mit sem törődtek
azzal, hogy ezeket a jelformákat könnyű-e megtanulni, vagy sem. Mentségükre
legyen azonban mondva - lévén az írás kollektív műfaj - egyik
írnok sem változtathatja meg önkényesen a kialakult szabályokat. Rendkívüli
pillanatokat kivéve, amilyeneket általában csak a nagy társadalmi
megrázkódtatások kínálnak.
Bár az első fogalomírások jeleihez képest a
modern ábécék betűi kétségkívül leegyszerűsödtek, az azonban nem biztos, hogy
egyúttal könnyebben megtanulhatók is lettek. A puszta formákat tekintve például
a modern magyar ábécé ty betűje semmivel sem tanulható meg könnyebben, mint a
székely rovásírásnak a "ty" hangot jelölő jele. Ez utóbbi - közel
ötezer éves - forma (126. és 208. oldal) végső soron az Orion csillagképet
ábrázolja, amelyben a régiek az ősatyát vélték felfedezni. A "ty" rovásjel
az atya szóból
alakult ki és az alkalmazói számára a hangértéken túl sokáig ismert lehetett az
eredeti fogalomjelentés is. Ezt a tudást - ha akarom közmegegyezést - a
közösség mítoszainak állandó ismételgetése elterjesztette és ébren tartotta.
A mítosz ismeretében viszont sokkal könnyebb
volt a rovásjelhez kötni a "ty" hangot, mint a mai modern betűalakhoz.
A rovásírás ilyen körülmények között nyilván sokkal gyorsabban elsajátítható
volt, mint a mai modern ábécénk. Beláthatjuk tehát, hogy Gelb tetszetős
elmélete jellegzetesen modern elképzelést tükröz, amelynek semmi köze az egykor
valóban lezajlott folyamatokhoz.
Egy névtelen lektor
Végül érdemes megismerni a Tudomány c.
folyóirat szaklektorának (akinek a nevét a szerkesztőség nem közölte) a
témánkhoz kapcsolódó véleményét is: (...) "minthogy
a régi írások valamennyiében elôfordulnak egymáshoz többé - kevésbé hasonlító
jelek (már csak azért is, mert néhány jellel igyekeztek egy sereg dolog
megnevezésének a megörökítését megoldani), nagyon könnyen vélnek hasonlóságot
felfedezni akár olyan írások közt is esetenként, amelyek egymással való
kapcsolata a gyakorlatban szinte kizárható."
Izgalmas kérdés: hogyan lehetséges kevés
jellel "egy sereg dolog"
megnevezését rögzíteni? Az írástörténet a tanú rá, hogy ez a feladat nem is
olyan könnyû. A kellő körültekintés hiányában próbálkozók csak olyan
izzadságszagú megoldásokat hoztak létre, mint például a képírások. Ezek a
történelmi léptékű kísérletek, amelyek a maguk idejében tiszteletreméltó
teljesítmények voltak, az idők során elegánsabb megoldásoknak, a szótag- és betűírásoknak
adták át a helyüket, néhány kivételtől, például az írástörténeti kövületnek
tekinthető kínai írástól eltekintve.
A lektori véleményben rejlő kérdés tehát ma
már valójában nem is kérdés, mert a feladatot a néhány ezer évvel ezelőtt élt
eleink már megoldották.
Alkotóelemek és
struktúrák
Az elvi és technikai megoldási lehetőségekre
nagyon szemléletes példa a számok modern jelölési rendszere is: mindössze tíz
jellel (és azok helyiérték szerinti rendezésével!) végtelenül sok szám írható
le.
A nyelvek szavainak a leírása persze némileg
eltérő eljárást igényel, de itt is hasonló jellegű megoldások születtek: ahogy
a számokat számjegyekre bontva, úgy a szavakat is alkotóelemeikre, hangokra
bontva lehet egyszerűen leírni.
Az írásrendszerek fejlődése jól illusztrálja
ennek a rögzítési elvnek a létrejöttét. A kezdeti képírásokban,
fogalomírásokban egy jel általában egy vagy több szónak felelt meg (például a
ház sematikus rajza kunyhót és lakást is jelenthetett stb), ezért a hasonló
írásrendszerekben az írásjelek száma igen nagy. Ezzel szemben a szótagírások és
a betűírások már néhány tucat jellel is rögzíteni tudják a szavakat,
pontosabban a szavakat alkotó hangokat. A helyzet tehát pontosan az ellenkezője
annak, mint amit a lektori vélemény sugall: néhány tucat betűvel minden szó
leírható, egy "sereg dolog
megnevezése is megörökíthető". Demokrítosszal
szólva: a tragédiákat és a komédiákat ugyanazokkal a betűkkel írják.
Vagyis az idegen írásrendszerek betűformáinak
kölcsönzése nem a rendelkezésre álló grafikai formakincs kimerülése miatt
következett be, mert ez a formakincs összehasonlíthatatlanul nagyobb
tartalékokkal rendelkezett, mint amennyire szükség volt.
Az írásjelek
alkotóelemeinek száma
Rövid vizsgálat után belátható, hogy ez a
megállapítás nem csupán a betűírások, hanem a szótag- és fogalomírások esetében
is érvényes. Az írásrendszerek nem használták fel a grafikailag lehetséges
jelváltozatok mindegyikét, az írásalkotóknak mindíg fölös számú grafikai jel
állt a rendelkezésükre. Ennek az igazolásához fel kell mérnünk, hogy ugyanezekből
az elemekből hány jelvariáció lenne még képezhető. (A számszerűsíthetőség
érdekében a görbe vonalakat egyenesekből, például a C-t két vonalból, az O-t
meg az S-t pedig négy vonalból összerakottnak tekintjük.)
A 2. sz. ábra alapján levonható néhány
következtetés: A (latin) betűk jelentősen kisebb számú alkotóelemből épülnek
fel, mint a szótag- és fogalomírások. A 6. ábrán látható történelmi ábécék betűit
is figyelembe véve megállapítható, hogy a betűk jellemzően 1-6 egyenesből
állnak. A halmokat ábrázoló jelek - ha azokat egy programvezérelt
rajzolóautomata "szemével" nézzük - alig hasonlítanak egymásra. Ezek
a halomjelek 4-16 egyenesből épülnek fel és változatos részletmegoldásokat
tartalmaznak. (Grafikai értelemben tehát nem nagyon beszélhetünk "egymáshoz többé-kevésbé hasonlító
jelek"-ről, a hasonlóság inkább a gondolati tartalomban van.)
2. ábra. Írásjelek, tamgák
és szimbólumok a grafikai elemeik száma szerinti sorrendben, ahol: A1-A5: latin
betűk; B4-B7: ciprusi szótagjelek; B10: japán k'ai-shu szótagjel; C4-C16:
halmokat ábrázoló sumér, hettita, szaszanida és kínai jelek; D3, D12: a
"Nimród tamga" változatai; D4, D7, D8: mezopotámiai képjelek; D10,
D17: hettita hieroglifák; D13, D18: kínai írásjelek
A fenti szerzők által a véletlen alakiegyezések illusztrációjaként felhozott lineáris (kapitális) írásjelpéldák az
igen egyszerű alakzatok közé tartoznak, ezért nem képviselik a szótag- és
fogalomírások jeleit, de még az összetettebb betűket sem. A Németh Gyula (X), Róna-Tas András (C;
X), Püspöki Nagy Péter (a függőleges tengelye körül megfordított latin
"c":
); a székely "t": Y;
a föníciai "t": X) és
Maurice Pope (I) említette lineáris
példák mindössze egy-két elemből állnak.
A véletlen egyezés lehetőségének
matematikai ellenőrzése
A fentiekben megközelítő képet alkothattunk
arról, hogy a különféle típusú írásrendszerekben hány elemet használtak fel
egy-egy jel megalkotásához. A következő lépésben azt vizsgáljuk meg, hogy
ugyanennyi alkotóelemből elvileg hány írásjelet lehetne előállítani. A grafikai
változatok képzésekor a rövid és hosszú; vízszintes, függőleges és ferde
egyeneseket, valamint a pontot tekinthetjük alkotóelemnek, miközben a görbéket
(C=2, S=4, O=4), a számszerûsíthetőség érdekében, egyenesekből rakjuk össze.
3. ábra. Az írásjelek
alkotóelemei
A 3. ábrán látható alkotóelem-választék
nyilvánvalóan nem tükrözi az összes lehetőséget (túl azon, hogy nem
tartalmazza, illetve meglehetősen leegyszerűsíti a görbéket, az egyenesek
hossza és dőlésük szöge is igen változatos lehet), ezért azt kell
feltételeznünk, hogy a betűalkotók ennél több elemmel dolgoztak.
A következőkben - a jelváltozatok lehetséges
számának becslésekor - néhány olyan jelváltozatot rajzolunk egymás mellé,
amelyek alapeleme a függőleges egyenes. Ezt a függőleges egyenest egy ferde
egyenessel kiegészítve, a következő alakváltozatok hozhatók létre:
4. ábra. Két alkotóelem
lehetséges kombinációi
A két elemből a fent bemutatott 49 változat
képezhető. Amennyiben a függőleges alapvonalhoz nem a fenti, hanem egy másik
elemet illesztünk, akkor újabb kb 49 változat keletkezik. A rendelkezésre álló
alapelemkészletet páronként felhasználva körülbelül négyezer jelforma állítható
elő.
Ha az alkotóelemeket nem párosával, hanem
hármasával használjuk fel, akkor a lehetséges variációk száma jelentősen megnő.
Ezek szemléltetése érdekében a fenti jelek egyikét (B4) egy harmadik alkotóelem
hozzáadásával továbbfej-lesztjük. Egy harmadik elemmel minden elempárosból
újabb, körülbelül 49 (az 5. ábrán 55) változat képezhető, és ez - mind a kilenc
alapelem felhasználása esetén - összesen körülbelül egymillió új grafikai
konstrukciót jelent.
5. ábra. Három betűelem
néhány lehetséges kombinációja
A kialakítható
jelváltozatok száma a felhasznált elemek számának függvényében exponenciálisan
növekszik. Ha például egy jelet négy alapelemből építünk fel, akkor az összes
lehetséges kombinációk száma meghaladja a százmilliót is. A pontos számot nehéz
lenne kiszámítani, mert az egyes grafikai konstrukciókból eltérő számú további
alakzat képezhető: az egyszerűbbekből kevesebb, a bonyolultabbakból több.
(Ezeket az eltéréseket jól szemléltetik az 5. ábra különböző hosszúságú sorai.)
Emiatt megfelelő matematikai képlet a képezhető jelváltozatok kiszámítására nem
is írható fel, a számítás legfeljebb számítógéppel lenne elvégezhető. Ennek
hiányában be kell érnünk becsült adatok felhasználásával - ezek pontossága a
vizsgált kérdés eldöntéséhez elegendő. Mégis, a tévedés lehetőségének
csökkentése érdekében a további számítások során abból indulunk ki, hogy a hat
alapelemből felépített jelek esetében az összes lehetséges kombináció száma
csak százmillió. A fenti számsorozat nyilvánvalóvá teszi, hogy ez egy óvatos
becslés.
Mivel az általában 1-6 elemből összeállított
írásjeleket alkalmazó lineáris betűírások csak néhány tucat betűt igényelnek
ebből a százmillióból, aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy a véletlen
alaki egybeeséseket rendkívüli, kivételes eseteknek tekinthetjük. Ez a
feltételezésünk már alátámasztható matematikai eszközökkel is, a megfelelő
számításokat Nemetz Tibor, a Matematikai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa
végezte el.
Ezek szerint, ha egy írásalkotó a fenti
százmillió grafikai jelváltozatból véletlenszerűen kijelölne harmincas
sorozatokat (ábécéket), akkor átlagosan csak minden százezredik ilyen új
ábécében lehetne egyetlen olyan jel, amelyik egy eredeti (régi) harmincbetűs
sorozat valamelyik elemével azonos lenne. Természetesen még kisebb annak a
valószínûsége, hogy valamelyik új, 30 betűs ábécében 15 régi jel bukkanjon fel
- ehhez átlagosan 1085 darab új ábécét kellene
csinálni. (Ez egy olyan nagy szám, amelyikben 85 nulla szerepel.) Érdemes itt
arra emlékeztetni, hogy az emberiség által eddig alkotott ismert és ismeretlen
ábécék összes száma mindössze néhány száz, vagy néhány ezer.
A székely rovásjelek
egyezései
A fentiekből következően a különböző
írásrendszerek jelei közötti, esetenként feltűnően nagy számú részleges vagy
teljes alaki azonosság magyarázatát máshol kell keresni.
6. ábra. A székely írás
föníciaival, etruszkkal és türkkel megegyező jelei
Az eddigiek ismeretében a 6. ábrán bemutatott
egyezések száma megdöbbentően nagynak tűnik és nem magyarázható meg véletlenek sorozataként. Az egyezések nagy száma minden bizonnyal a fenti írások közös -
talán anatóliai vagy észak-mezopotámiai - eredetével magyarázható. Ez a közös
eredet azonban egyelőre még nem dokumentálható és a feltételezése is eretnek
gondolatnak számít. A "hangértékbeli
hasonlóságok", valamint az előírt újtípusú "rendszeres egyezések és átmenetek" hiánya, csekély
volta, vagy nem ismerete ugyanis a fentiek (betűírásokként való) közvetlen
rokonítását nem teszi lehetővé. Nem zárható ki ugyanakkor egy másfajta "rendszeres egyezés és átmenet"
lehetősége, amelyik a fenti tömeges alaki egyezéseket megmagyarázhatja.
Egy másfajta
"rendszeres átmenet"
Ennek a másfajta átmenetnek a megértéséhez
emlékeztetni kell arra, hogy - amint azt általában feltételezik - a betűírások
kialakulása az akrofónia útján
történt. Azaz úgy, hogy a szóírások jeleit a szó kezdőhangjának, vagy az első
mássalhangzójának a jelölésére kezdték használni. Ezeknek az írásjeleknek az új
hangértéke mellett hosszú időn keresztül közismert volt az eredeti
fogalomértéke is, tehát a jel nem csak egy hangot, hanem egy szót is jelölt.
Ha ilyen körülmények között az írás ötletének
az átadására került sor, akkor a jel az új írásban nem az eredeti szót, vagy
hangot jelölte, hanem a szó új nyelvre lefordított változatának a kezdőhangját,
vagy az első mássalhangzóját (lásd később a székely "h" rovásjel
és a türk "b" rovásjel példáját!). Ilyenformán sorozatban
keletkezhettek olyan rokon ábécék, amelyek hasonló grafikai jelkészlettel
rendelkeztek, de az azonos alakú betűk nem ugyanazt a hangot jelölték. Ezzel a
hipotézissel jól magyarázható az ún. "véletlen alaki egyezések"
(valójában genetikus kapcsolatra utaló megfelelések) fetűnően nagy száma.
A régi típusú átmenet
példái
A fenti feltételezésemet több példa is
alátámasztani látszik: köztük az ótürk "b" rovásjel és a székely "h" betű,
amelyek a sumér "hal"
képjel változatai.
7. ábra. A sumer ”hal”, az
ótürk ”b” és a székely "h" betű
A 7. ábra valamennyi írásjele nyilvánvalóan
halat ábrázol. A halat a sumérek ha-nak,
a törökök balik-nak nevezik, magyarul
pedig hal - ebből következik a türk
és a székely jel "b", illetve "h" hangértéke. Nagyon valószínű, hogy a magyar hal szó a sumér ha leszármazottja, azaz a székely rovásjel a sumér képjelből az akrofónia segítségével közvetlenül levezethető.
A türk írásjel ehhez képest másodlagosnak tűnik,
mert nem az eredeti (sumér-magyar) szóból származik, hanem csak a fogalom
türkre lefordított szavából megmaradt hangértéket őrzi. Ez a sorrend megengedi
annak feltételezését, hogy az írásjelet a magyarok ősei közvetítették a
türkökhöz. A magyarok ősei alatt itt hunokat értek, akik ezek szerint
mezopotámiai eredetűek, magyar nyelvűek és írástudók lehettek. Hangsúlyoznom
kell azonban, hogy ez nem bizonyos, mert egyetlen példa kevés ilyen nagy
kérdések eldöntéséhez. Most elegendő annak felmérése, hogy a türk és a magyar
rovásjelek annak ellenére is genetikus kapcsolatban lehetnek egymással, hogy a
hangértékük nem azonos.
8. ábra. A székely
"ty" betű változatai meg a kínai ”kő” és ”atya” szójelek
A 8. ábra írásjelei formailag hasonlóak, de a
jelentéseik egymáshoz való kapcsolódása nem nyilvánvaló, ezért némi
magyarázatot kell hozzáfűzni. Ezek a jelek a Nimród tamga változatai, amelyek eredetileg az Orion csillagképet és a benne egykor
felismerni vélt mítikus ősapát ábrázolták. Legkorábbi változatai közé tartozik
a krétai Lineáris B írás "si"
jele, a ciprusi szótagírás "a"
jele és a bybloszi (gublai) szótagírás "s2"
jele.
A kínai írásokba akkor kerültek bele a 8. ábrán
látható változatok, amikor a jelhez kapcsolódó mítoszok és fogalomértékek még
közismertek voltak. A "kő" jelentés az ősapa fején viselt hármashalomra (egy
anatóliai hegy- és sziklakultuszra) vezethető vissza, míg az "apa"
jelentés az ősatyai funkcióra utal.
9. ábra. A Nimród tamga
néhány változata (balról jobbra:ciprusi szótagjel, bolgár tamga, türk törzsjel,
boszporuszi tamga, türk ”g”, svájci családjel, ciprusi szótagjel, a kínai lolo
írás ”kő” fogalomjele, székely ”ty”), az Orion csillagkép és egy obiugor ábrázolás az ősapáról (termékenység- és hadistenről?)
Ez utóbbi emlékét őrzik a székely rovásírás
"ty" jelei
is, mert ezek egy egykori "atya" szójelből alakultak ki az akrofónia
szabályainak megfelelôen. A magyar atya
szó feltehetően a hurrita atta
"atya" szóra (vagy rokonságára) megy vissza. Ez a hurrita szó
magyarázhatja a ciprusi jelváltozat "a" hangalakját is - szintén az
akrofónia szabályainak megfelelôen. Azaz ismét van néhány eltérő hangalakú
írásjelünk, amelyek ennek ellenére genetikus kapcsolatban lehetnek egymással.
Harmadik példánk a székely írás
"d" és "t" rovásjele, amelyik a sumér dingir "csillag,
isten" képjel rokona, vagy leszármazottja. Ennek az eleinte sokágú,
soksugarú sumér képjelnek idővel a kereszthez hasonló változatai alakultak ki -
amelyet a "kasszita kereszt"-nek nevezett napszimbólum tanúsága
szerint - a Mezopotámiától északra élő lovasnépek is ismertek és preírásszerűen
alkalmaztak i. e. 1750 táján.
A sumér dingir
hangalak felismerhetően összefügg a hatti és hettita Dalipinu/Telipinu meg Taru
istennevekkel, a türk tengri
"isten", a kínai tien
"isten", a japán tenno
"istencsászár" szóval és a magyar döng,
dördül, Duna, Don, tó, tenger, teng, tenyész, tündér, tűnik szócsalád
gyökével is. A magyar szavak egy olyan jelentésváltozási folyamat termékei,
amelyek a mennydörgés hangutánzó szavára (*ta, *da) mennek vissza,
jelentésváltozatai pedig egy termékenység- és viharisten tevékenységei és
termékei.
A székely "t" és
"d" rovásjelek hangalakja ezen szavak kezdőhangjára megy vissza. Azaz nem csupán a
sumér és székely írásjelek grafikai formája, hanem a fonetikus jelentése is
összefügg: az írásjelek genetikus kapcsolatban vannak egymással.
A fenti három példában a jelformák hasonlósága
kétségtelen; a hozzájuk kapcsolódó hangalakok egyike-másika eltérő; a
fennmaradt, vagy a hangalakok mögött sejthető fogalomjelentések azonban
azonosak, vagy egymásból levezethetőek. Azt támasztják alá, hogy a grafikai
hasonlóság mögött az írásrendszerek közötti történelmi kapcsolat rejlik. Ez nem
csak a példákban bemutatott írásrendszerekre, hanem általában is igaz. Az
írástörténet korai szakaszában, a betűírások kialakulása idején és azt megelőzően,
az írásjelek a mai helyzettől eltérően jelentős gondolati tartalmat (például
mítoszokhoz kapcsolódó jelentést) hordoztak - és ez a gondolati tartalom
esetenként fontosabb lehetett az írásjel hangalakjánál.
Nyilván az 1. ábra "C" sorában
látható, halmokat ábrázoló jelek közötti kapcsolat lényege is egy hasonló
gondolati-tartalmi azonosságra, egy széles körben ismert vándormítoszra, végső
soron pedig a népek vándorlásaira és kapcsolataira vezethető vissza. Az
íráshasználat terjedése összefüggött ezeknek a vallási és mitológiai
képzeteknek a terjedésével - olyanformán, hogy a hasonló kulturális szinten lévő
és hasonló mitológiai képzetekkel rendelkező népek között gyorsan terjedhetett
az írás ötlete, könnyen átadhatták egymásnak az adott kultúrák közös
fogalmaihoz szorosan kapcsolódó írásjelek alakját is.
Mindhárom példa egyaránt arra int, hogy a
különböző antik írásrendszerek hasonló jelei közötti összefüggések
tisztázásakor meg kell kísérelni az eredeti fogalomjelek rekonstruálását,
egykori jelentésük megértését.
Nem tartom kizártnak, hogy a felvázolt és
példákkal alátámasztott fenti összefüggések a kétkedők egy részét nem győzi meg
a felsorolt írásrendszerek genetikus kapcsolatairól, ezért ehhez a kutatások
során további példákat kell keresni. Az írásjelek - különböző írásrendszerek
közötti - átadásának lehetséges gondolati és technikai körülményeit ugyanakkor
már a fenti példák is jól szemléltetik.
Ha a régmúltra vonatkozó tudásunk gyarapodni
fog, minden bizonnyal igazolódik, hogy a kétkedők ezen egyezések jó részét
pusztán azért tekintik véletlen alaki hasonlóságnak, mert a hasonlóságok okát
(az eredeti fogalomértéket) még nem ismerjük. Addig is azonban, amíg ezeket az
okokat a kutatás nem tisztázza, a különböző írásrendszerek jelei közötti
hasonlóságot ritka kivételektől eltekintve ‑ az írásrendszerek közötti rokonság
bizonyítékának kell tekintenünk.
Irodalom
I. J. Gelb: A Study of Writing, Phoenix Books, The University of Chicago Press, 1952.
Varga Géza: Bronzkori magyar írásbeliség, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1993.
Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.
Varga Géza: Nemetz Tibor matematikus rovológiai jelentőségű valószínűségszámítása
Varga Géza
Attila Róma elfoglalására induló csapatai az Őrségen keresztül jutottak el Itáliába. Ha Ön is oda készül, akkor tarthat egy pihenőt jövet is, meg menet is Veleméren, a Cserépmadár szállás és Csinyálóház kényelmes és szép lakosztályaiban! Nálunk akkor is megszállhat, ha az esze ágában sincs továbbmenni. Ami tökéletesen érthető lesz, hiszen aligha van jobb hely Velemérnél és Magyarországnál. Attila is visszafordult ...
