Etelköz és Levédia határai, meg a besenyők

Részletek a Koltay Gábor „Honfoglalás" című filmjéhez készített tanulmányból. A dolgozat a Bakay Kornéllal közösen írt Rabló, nomád hordák inváziója - avagy a Kincses Kelet örököseinek honalapítása? c füzetben jelent meg 1998-ban. 


Bevezető

A tanulmány készítése során világossá vált előttem, hogy a honfoglalással ugyanaz történt, mint a magyar történet oly sok más részletével is: a források egy részét feláldozták a megszállók érdekét szolgáló napi politika oltárán. Mások mellett így járt Anonymus, a honfoglalás megörökítője is, pedig elvetésére, vagy alábecsülésére nincs okunk. Legnagyobb bűne csupán az, hogy tanúvallomása sehogy sem illeszthető be azon hamis feltételezések világába, amelyek az egykori magyarság jelentőségét minél kisebbnek szeretnék láttatni. Rá is kellene alkalmazni Kristó Gyula intelmét, miszerint: „A forrásadatok eleve történő (apriorisztikus) elutasítása helyett mindaddig hinnünk kell tudósításuknak, amíg mód és lehetőség van állításaik magyarázatára, a történelmi fejlődés folyamataiba való, hihető, reális beillesztésükre." (1)

1. ábra. A magyarság honfoglalást megelőző vándorlásai

Erre szükség van, mert nincs még tisztázva, vagy nem közismert a honfoglalás több lényeges részletkérdése, mint a honfoglalók létszáma, eredeti őshazája, etnikai-nyelvi összetétele és kapcsolatai, a név szerint ismert személyek és a törzsek szerepe, az ország elfoglalásának pontos menete és indítéka stb. Az egykori valóság sokkal összetettebb lehetett bármelyik elméletnél. Ez pedig megengedi, hogy a kútfők adataira képzeletben olyan - az eddigieknél bonyolultabb - történetet építsünk, amelyiknek felülete a lehető legtöbb adathoz illeszkedik. Amennyiben erre kísérletet teszünk, megláthatjuk, hogy a krónikáink hitelesebbeknek bizonyulnak az iskolai tankönyvekben tanítottaknál. 

Az eddig kellően nem tisztázott kérdések közül most Etelköz és Levédia határait, valamint a honfoglalás indítékát, köztük a besenyő csapást járjuk körül. Mint látni fogjuk, ezek összetartozó és együtt könnyebben értelmezhető kérdések, ez utóbbiak jelentőségét csak a szállásterületek határainak tisztázása után érthetjük meg. 

Ha ugyanis - mint azt több kutató feltételezi - az etelközi magyar szállásokat a Kárpátokhoz közel, kis területen képzeljük el már 830 körül, akkor több probléma megoldhatatlanná válik. Levédiát ugyanis (Levedi és a kazár kagán kapcsolata miatt) csak Kazáriához közel helyezhetjük el. Amiből (a fenti Etelköz-elhelyezés talaján) időrendi nehézségek adódnak, mert Levédiát és Levedi korát ez elé az időpont elé kell helyezni. Ez viszont ellentmond a Bíborbanszületett tájékoztatásának, miszerint Levedi, Álmos és Árpád kortársak voltak. 

A 880-as évekről tájékoztató mohamedán források meg, amelyek a magyarok egy (vagy nagyobb) részét a Volga vidékére helyezik, ebbe a képbe végképp sehogyan sem illeszthetők bele. A kis területű őshazákkal operálóknak vagy keleten, vagy nyugaton kétségbe kell vonniuk a források hitelét. E nehézségek csak akkor oldhatók fel, ha Etelközt a Dunától a Volgáig számítjuk, a forrásokban leírt eseményeket pedig viszonylag szűk időszakhoz kötjük. És ekkor a nyájas olvasó azt fogja tapasztalni, hogy őstörténetünk egyes ráncai hirtelen kisimulnak, a források adatai egymásba illeszkedő rendszert alkotnak és hitelt érdemlővé válnak. Egyúttal tisztázódik a kangar és besenyő támadás szerepe is, amelynek a honfoglalásra késztető okok között eddig túl nagy jelentőséget tulajdonítottak.

A vándorló őshaza

Györffy György szerint „krónikáink a magyar nép eredetét illetően nem tartalmaznak több biztosat annál a ténynél, hogy keletről jöttünk" (2). 

Álláspontjának kulcsszava a biztos szó, mert meglehetősen szubjektív, hogy ki mit ítél biztosnak vagy bizonytalannak. Györffy a tőle megszokott és eltúlzott forráskritikai alapállásával kétségkívül az egyik szélsőséget képviseli. Ugyanúgy félrevezető ez a megközelítés, mintha az ellenkező végletbe esve, krónikáink valamelyikének állításait szó szerint próbálnánk elfogadni. Az igazság kétségkívül a két végletes álláspont között található: krónikáink nagyon sok adatot őriztek meg az őshazá(k)ról és ezek prekoncepciótól mentes elemzésével a fentinél pontosabb kép is nyerhető.

A magyar krónikák eleve többet mondanak, pontosabban meghatározzák az őshazák fekvését a Györffy által elfogadottnál. Nem csupán a keleti irányt adják meg, hanem földrajzi területek neveit is közlik, amelyeket legalább részben lokalizálni is tudunk. Ezek: Etelköz3, Meotisz, Dentümogyer, Levédia, Bascardia, Szkítia,4 Evilath,5 Adzsem,6 sőt - uram bocsá' - Nimród ősapánk hazájaként Babilon is szóba kerül. Györffy mindezeket vélhetőleg csak azért nem tekinti biztos adatnak, mert korántsem egyeznek meg a nyelvészeti (és politikai) alapon „kikövetkeztetett" északi őshazaelméletek minden alapot nélkülöző állításaival. 

Ez elméletek kis területű és nagy népsűrűségű őshazát feltételeznek esetenként olyan erdős területen is, ahol a régészet és a társtudományok megállapításai szerint az adott időpontban nem volt emberi élet, vagy nem keletkezhetett népfölösleg. A krónikáinkban fennmaradt őshazák területén (a sztyeppén, Iránban és Mezopotámiában) azonban kialakulhatott olyan erős és szervezett nép, amelyik a honfoglalás és az országmegtartás hatalmas feladatát végrehajthatta. Szaktudományos érvekkel tehát nem támasztható alá Györffy lesújtó véleménye. Az őshazákat ezért a krónikáink által megjelölt déli területeken kell keresnünk.7 

A sztyeppét az ember csak a lótartás elterjedésének köszönhetően tudta igazán hasznosítani, benépesíteni. Így e benépesítést zömmel déli lovasnépek, például a hurriták (másik nevükön: szabírok) hajtották végre. Ezért aztán a puszták története jórészt azonos a lovasbirodalmak mozgalmas történetével. A sztyeppén rendszeresen végigsöprő változásoknak köszönhetően nagy területeken elmosódhattak a nyelvhatárok, keveredtek az etnikumok, a nyelvek és a kultúrák.8 

Mivel a lótartásra vonatkozó szavaink a legősibb magyar szavak közé tartoznak, nem lehet azt feltételezni, hogy őseink ezekből a népmozgásokból és -keveredésekből kimaradtak - hiszen e szavak arról tanúskodnak, hogy a magyarság a legősibb lovasnépek egyike, az északi erdős területeken pedig lovasnép és lótenyésztés nem alakulhatott ki. Ezért a kis területű, vagy egyetlen őshaza keresése eleve hibás kiindulási alapnak tetszik. Ha pedig a magyarság ilyen - évezredeken át mozgalmas - körülmények között is fennmaradt a sztyeppén, akkor az önmagában is bizonyítéka egykor hatalmas voltának. Uralkodója méltán hirdethette magát-a világ urának.9 

A krónikáinkban fennmaradt őshazaelnevezések egy történeti folyamat különböző, egymást követő állomásaira vonatkoznak. Időrendi sorba állítva őket, egy Mezopotámiából Iránba és a sztyeppére, majd a sztyeppén keletről nyugatra történő vándorlás képe bontakozik ki előttünk, amely vándorlás Kr. e. 4.000-1.500 táján kezdődhetett. Ezt a kezdő időpontot Nimród - a sumér Ninurta megfelelője - alakjának segítségével következtethetjük ki. Pontosítására egyelőre nincs lehetőségünk, de nem is egyetlen, hanem több egymást követő kirajzásról volt szó, amelyik a sztyeppe benépesedésével, a lótartás, a fémművesség és az írásbeliség elterjedésével párhuzamosan történhetett. A magyarság jel- és jelképrendszere (rovásírásunk, honfoglalás- és Árpád-kori mitologikus ábrázolásaink, népi képjeleink, címerünk és a Szent Korona szimbolikája) - a világon egyedüliként - máig őrzi az őseinket kibocsátó antik magaskultúrák gondolati örökségét.10 

A Kínáig elérő északi pusztákra vándorló rokon nyelvű népcsoportok a sztyeppén tovább egységesültek és/vagy differenciálódtak. Innen szintén több hullámban eljutottak a Kárpát-medencébe és a mai magyarságban újra egyesülve élnek tovább. 

A honfoglalást közvetlenül megelőző időkben őseink a közfelfogás szerint Etelközben laktak és ezt a területet valahová a Volga és a Duna közé szokás helyezni. Álmost azonban – Anonymus szerint - még Szkítia11. Volgától keletre eső területein választotta urává a hétmagyar azzal a világosan elhatározott céllal, hogy vezesse népét Pannóniába. Ezt időben megelőző, Etelköztől keletre fekvő szállásnak szokás tekinteni Levédiát (bár van olyan vélekedés is, miszerint Levédia Etelköz része lett volna). Anonymus azonban Álmos vezérré választását a Volgától keletre eső pusztákra teszi és egyelőre nehéz elképzelni, hogy Levédia még ennél is keletebbre terült volna el. Ebbe a (folyamatos nyugatra vándorlást feltételező) modellbe a magyarok kaukázusi őshazája is nehezen lenne beilleszthető. Pedig az nagyon valószínű, hogy őseink már az 550-es évek táján is megfordultak, vagy laktak a Kaukázus északi és déli előterében.12 

Az tűnik tehát a leginkább valószínűnek, mintha eleink vándorlásuk során az Aral-tó vidékéről (a Kászpit délről megkerülve) Dagesztánba, később a Meotisz vidékére, majd Kazária északi határaira, onnan pedig - legalább néhány évre - a Volgától keletre eső pusztákra költöztek volna. A keleti irányú kitérő lehetősége az első pillanatban meghökkentőnek tűnik, az adatok azonban csak így rendezhetők logikus sorrendbe. Nézzük hát őket részletesebben!

Levédia 880 körül

A Bíborbanszületett a következőket mondja Levédiáról: „A türkök (magyarok) népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, amelyet első vajdájuk nevéről Levédiáhak neveznek, amely vajdát tulajdonnevén Levedinek, méltóságánál fogva pedig, miként az utána való többit is, vajdának hívnak. ... A türkök hét törzsből állottak ... Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal. Kazária fejedelme, a kagán vitézségükért és szövetségükért nemes kazár nőt adott feleségül a türkök első vajdájának, akit Levedinek neveztek ... de a sors úgy akarta, hogy az a Levedi nem nemzett azzal a kazár nővel gyermeket. A besenyők pedig, akiket korábban13 kangarnak neveztek ... ezek hát a kazárok ellen háborút indítván és legyőzetvén, kénytelenek voltak saját földjüket elhagyni és a türkökére letelepedni.14 Amikor a türkök és az akkor kangarnak nevezett besenyők között háború tört ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig sabartoi asphaloi-nak hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre15... Kevés idő múltával az a kagán, Kazária fejedelme üzenetet küldött a türköknek, hogy küldjék el hozzá első vajdájukat, Levedit. Levedi tehát megérkezve Kazária kagánjához, tudakolta, hogy mi okból hívatta őt magához. A kagán azt mondta neki, azért hívattunk, hogy ... nemzeted fejedelmévé emeljünk ... ő pedig válaszolva a kagánnak azt mondta, hogy nincs elég erőm ehhez a tisztséghez ... azonban van rajtam kívül egy másik vajda, akit Álmosnak neveznek, akinek fia is van, név szerint Árpád, ezek közül akár az Álmos, akár a fia, Árpád legyen inkább fejedelem, aki rendelkezésetekre áll. ... a türkök pedig jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem atyja, Álmos ... és így a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén, fejedelemmé tették. Ez előtt az Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt. Néhány év múlva a besenyők rátörtek a türkökre, és fejedelmükkel, Árpáddal együtt elűzték őket. A türkök ... elűzték Nagy Morávia lakóit, s megszállták azok földjét".

A Bíborbanszületett tájékoztatása alapján tehát Levédiát Etelköztől keletre kell keresni. Mivel Etelköz keleti határa - mint azt később látni fogjuk - a Volga-könyök, délkeleti határa pedig a Don alsó szakasza volt, ebből adódna a feltételezés, hogy Levédiát meg az Etel 16 (Volga) folyótól keletre, esetleg a Don és a Volga között sejthetjük. Dzsajhánitól tudjuk, hogy a kazárok minden esztendőben portyázó hadjáratot vezetnek a besenyők ellen. Bizonyosra vehetjük - írja Kristó Gyula - hogy a kazáriai magyar segédcsapatoknak elsősorban a kazárok besenyőellenes hadjárataiban kellett részt venniük. Mivel a besenyő szállásterületek ekkor a Volgától keletre terültek el, így a magyarok is elsősorban Kazária keleti határán, a Volga vidékén teljesíthettek szolgálatot 17.

A császár adatai alapján eleink nem tekinthetők Levédia „őslakosainak", hanem csak elfoglalták azt maguknak valamikor. Levédia nem lehet évszázadokon át élt földrajzi fogalom sem, mert a császár tudósításán kívül egyetlen más forrásban sem találkozunk a nevével. Azért nevezték Levédiának, mert Levedi időszakában szerezték-meg, 18 de - egy lovasnéphez méltóan - még Levedi életében ki is költöztek onnan. 

Zavarónak tűnik, hogy a szabír- és onogur-magyarok már évszázadokkal előbb a Meotiszban, tehát a Volgától nyugatra éltek. Mindezek együttesen csak úgy válnak érthetővé, ha feltételezzük, hogy őseink a Kászpi-tengert délről megkerülve jutottak Észak-Iránból Dagesztánba, majd a Kubán vidékére, valamikor Kazária születésével egyidőben. Eljuthattak ekkor a Feketetengertől északra elterülő pusztákra (Padányi Dentümagyariájába, a későbbi Etelközbe), sőt az avar Kárpát-medencébe is. Innen (a kazár nyomásnak engedve?) északra vonultak (a bolgárokkal együtt?) és keleti irányban átlépve a Volgát, újra a besenyők szomszédai lettek, akikkel az Aral-tó vidékén egykor már szomszédosok voltak.19 

Őseink itt kötötték a vérszerződést és ezután indultak vissza nyugatra. Úgy tűnik tehát, hogy a magyarok Etelközből néhány évre keletre költöztek Levédiába, sőt - mint azt látni fogjuk - Besenyőföldre, majd onnan visszatértek Etelközbe. Újra átkeltek (most már nyugati irányban) a Volgán és északról megkerülve Kazáriát, Szuzdal - Kiev - érintésével Pannónia felé vonultak. 20

A keletre vonulásnak több magyarázata is elképzelhető, őseink a kazár kagán utasítására is költözhettek Kazária veszélyesebb, északi, vagy keleti határvidékére, a besenyők szomszédságába. A korszak kelet-európai uralkodói gyakran folyamodtak nagy néptömegek erőszakos áttelepítéséhez - írja Kristó Gyula, példákat is említve. 21

Padányi Viktor is a Donyectől keletre és a Don középső folyása tájára, az egyik kazár határőrvidékre képzeli Levédiát (amelyet az ettől nyugatra elterülő Dentümagyartól különböző képletnek tart). Az arab kútfőkre hivatkozva a következő négy kazár határőrvidéket sorolja fel: keleten a Jajk-vidék (a Volga és az Ural-folyó köze), a volgai (bolgárok), a volga-felsődoni (barszilok, 22 vagy akacirok) és a középdoni határvidék (a Padányi által onogurnak tartott Levédia). 23 A Volga-Don szűkület miatt ez a középdoni határvidék igen közel van a Volgához és a besenyőkhöz. E helyzet a kazárok és a magyarok között szövetségesi kapcsolatot tételez fel, kazár főséggel. Márpedig éppen ez az az időszak, amikor a magyarok függetlenedni próbálnak a Kazár Birodalomtól.

Az persze lehetséges, hogy pontosan ez a függetlenedési törekvés vitte őket rövid időre keletre a kabar csatlakozással egyidőben. Konsztantínosz tudósítása szerint a kazárok között „valami pártütés támadt 24 a kormányzat ellen ... egyeseket lemészároltak, mások pedig elmenekültek, és elmenve, letelepedtek a türkökkel együtt a besenyők földjén, összebarátkoztak egymással, és holmi kabaroknak nevezték el őket." Egy másik fejezetben ugyanezt ismétli meg a császár: „És így egymással összeolvadva, a kabarok a türkökkel a besenyők földjére telepedtek le." Mivel a besenyők földje 893-ig a Volgától keletre terült el, kétség nem férhet hozzá, hogy eleink - akik 884 előtt költöztek a besenyőkhöz 25 - szintén a Volgától keletre menekültek. A kabar csatlakozás időpontjára nézve tájékoztató jellegű lehet a kabarok és a magyarok 881-es közös bécsi kalandozása is. 26

E „pártütés" előtt lehetett az az időszak, amikor a magyarok három évig együtt éltek a kazárokkal és részt vettek azok besenyőellenes hadjárataiban. Erre az együttélésre 880 körül, vagy azt közvetlenül megelőzően kerülhetett sor. Dzsajháni éppen ez időszakot írja le. Szerinte a magyarok lakhelye két folyó között van és „E két folyó közül az egyiket Atilnak, a másikat Dunának hívják.27" A magyar szállásterületek délkeleti határa ezek szerint tehát a Fekete-tengertől a Don kanyarulatáig a Don alsó folyása lehetett, a Don-kanyartól északra (a Sarkel nevű kazár erőd felett) azonban a magyar terület átlépte a Dont és egészen a Volgáig (Atil), Volgai Bolgáriáig és Besenyőföldig nyúlt. Azaz a kazár-magyar együttélés sem jelentette a Kazárián kívüli területek feladását, inkább csak arról lehetett szó, hogy vezéri központ (az azt képviselő adminisztráció) települt be Kazáriába, vagy Kazária mellé. Levédia tehát a Donyec, a Don-kanyar és a Volga-könyök vidékén terült el, itt őseink három évig éltek, valamikor 880 táján. A kazáriai „pártütés" és a kabar csatlakozás után a Volgától keletre, a besenyő területek északi részére költöztek, ahol (880-tól?) 884-ig, a vérszerződés megkötéséig tartózkodtak.

Amennyiben a császár tájékoztatása megbízható információkra épül, (miszerint Levédiát Levediről nevezték el) akkor ez az országnév a magyar földrajzi nevek között egyedülálló. Személyről ugyanis eleink sohasem neveztek el országot. Várost és kisebb területet azonban igen (amire a Solt és Csanád vezérekről elnevezett városainkat és megyéinket hozhatjuk fel példának). Ez is arra utal, hogy Levédia csupán egy vezéri központ és vidéke volt: a kazárok egyik határmenti tartománya.

Padányi Viktor az asszír labuttu szóval veti össze Levedi és Levédia nevét. A szó az asszír nomenklatúrában Delitzsch és Sayce szófejtése szerint „katonai közigazgatás alatt álló, rendszerint külső, hódított tartományt, főleg határtartományt" jelentett, de ez volt a hivatali neve az ilyen tartomány katonai kormányzójának is. 28 Ez esetben a Levedi név nem személy-, hanem méltóságnév, bár a császár kifejezetten az ellenkezőjét állítja. Elképzelhető persze, hogy az igen rövid ideig tartó kazár-magyar együttélés miatt ezt a címet a magyarok közül csak egyetlen ember viselvén, a méltóságnév az utókor (a császár) számára már személynévvé vált. Ez a (lebedi/labuttu) katonai méltóságnév 29 azonban nehezen egyeztethető össze a künde szakrális uralkodói szerepkörrel, amit Levedi esetében feltételezünk. A megoldás feltehetően az, hogy valódi szakrális királyság sohasem létezett a magyaroknál és a künde méltóságot csak a kazárok hatására azonosították a magyarok egyik (főpapi feladatokat is ellátó) törzsfőjének szerepkörével (és itt a sámánkovácsok Tarján törzsének főnökére gondolhatunk).

Van egy érdekes ellentmondás Levedi története körül. Az ugyanis, hogy ki volt a magyarok uralkodója Árpád előtt? Kristó Gyula több forrás és szempont összevetésével arra az eredményre jut, hogy Álmos. 30 Ez megfelelne a magyar krónikák királylistáinak is, amelyekben ugyanis Levediről említés sem esik, helyette Álmos szerepel Árpád elődjeként. Álmos királyságáról azonban a császár nem tud. Ha azonban figyelmesen olvassuk a császár mondatait, akkor azt kell megállapítanunk, hogy Levedi a császár szerint sem lehetett uralkodó, hiszen, ha az lett volna, akkor nem akarta volna őt „fejedelem" -mé tenni a kazár kagán. Levedi csak „első vajda" volt, e helyett kínálta neki a fejedelmi méltóságot a kagán, de azt Levedi nem fogadta el. Azaz Levedi sohasem volt a magyarok uralkodója, csupán a vajdák (törzsfőnökök) közül az első. Azaz tekintélyes, idős, a hadban élenjáró, vagy a kazárokhoz földrajzilag a legközelebb lévő - mert az első 31 jelző szerepe ekként értelmezhető. Ugyanakkor Levedi (egyesek szerint érthetetlen) tartózkodását a felkínált fejedelmi méltósággal szemben éppen az Álmos iránti hűsége magyarázhatja. Amiből szintén az következik, hogy Levedi csupán a magyarlakta területek egy részének, Levédiának volt az ura, felette azonban volt még egy magyar uralkodó. Nem dönthető el megbízhatóan, hogy a magyarság keleti (levédiai) és nyugati (etelközi, vagy dentumagyari) részei között mennyire volt szoros kapcsolat, egységes uralom alatt álltak-e? Dzsajháni szerint: „A besenyők országa és a bolgárok32 közé tartozó \sz.k.l-ek országa között van a magyarok határai közül az első (szélső) határ." Itt egyetlen magyarlakta ország két határáról van szó. Amiből világosan következik, hogy - miközben 881-ben Bécs környékére vezettek hadjáratot a kabarokkal együtt – szomszédosok voltak az ekkor még a Volgán túl élő besenyőkkel is. Ez északkeleti terület Etelköz (Dentümagyar) méreteihez képest feltehetően csak egy elvékonyodó, Kazáriát északról megkerülő sáv volt. Isztakhri és Ibn Haukal azonban e területről, mint különálló és nagyobb létszámú országról tesz említést, baskíroknak nevezvén a magyarokat: „A másik baszdzsirtok (Ibn Haukal: a baszdzsirtok legnagyobb része) a besenyőkkel határosak."33 Itt Levédiára gondolhatunk, ami ezek szerint valamelyest mégis elkülönült Etelköztől (Dentümagyartól). Ez a feltehető részleges elkülönülés magyarázhatja a császár híradásának ellentmondásait, azt tudniillik, hogy Levedi előtti „fejedelem felettük soha nem volt". Ezt talán úgy kell érteni, hogy Levédiában nem voltak fejedelmeik, máshol azonban lehettek.34

A császár mit sem tud arról, hogy Árpád előtt a „türkök" már fejedelmükké választották Álmost. Lehetséges azonban, hogy Levedi tartózkodása mögött éppen az rejlett, hogy nem kívánt a már megválasztott Álmos fejedelemmel szemben fellépni. Ebből következően Álmos megválasztása után és a kagán jelentkezésekor (a főpapi tisztséget betöltő?) Levedi alig volt több a magyar előkelők egyikénél. Á kazárok persze ettől függetlenül is ragaszkodhattak a személyéhez, amit azonban ő ügyesen elhárított magától. Tehát nem ő, hanem Álmos vezette a magyarokat Levédiából Etelközbe, bár Levedi is megbecsült előkelőként, a hétmagyarok egyikeként vett részt e költözésben. A kagán üzenetére azonban Álmos mégis átadta a hatalmát Árpádnak, és ez a hatalomátadás Anonymus szerint már Ungvárott esett meg.35 A kazár kagánnak Árpád fejedelemmé választására vonatkozó javaslatát még Ungvárott is figyelembe vették eleink és ott Árpádot kazár szokás szerint emelték pajzsra. E javaslat azonban korántsem volt döntő jelentőségű érv a magyarok számára, hiszen a kagán nem tudta keresztülvinni korábbi ötletét sem, hogy Levedi legyen a magyar uralkodó. Az mindenesetre megállapítható, hogy a kazárok kísérletet tettek a magyarok hűségének biztosítására, amit a magyarok a legnagyobb tapintattal utasítottak el, nyilván azért, mert a kazárokban lehetséges besenyőellenes szövetségesüket tisztelték.

Anonymus szerint Kurszán Künde fia volt, Kündét viszont az Álmost vezérükül választó hétmagyarok egyikének mondja. Ez a Künde Levedi lehetett, akinek Anonymus csak a méltóságnevét (Künde), a Bíborbanszületett pedig csak a „személynevét" (Levedi) őrizte meg (a kündét „első vajdá" -nak fordította?). Levedi kündének ugyan nem született gyermeke „attól a kazár nőtől", de ez nem jelenti azt, hogy más nőtől ne születhetett volna meg Kurszán. A künde (Levedi?) Anonymus szerint túlélte Álmost és a budai részeken kapott földet Árpádtól. E birtok kiemelt, központi fekvése önmagában is nagy megbecsülésre, ha ugyan nem valamiféle főméltóságra utal.

Kiköltözés Szkítiából 884-ben.

Anonymus szavaival: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében,36 amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyamak hívnak, kijött Szkítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér ... Ügyek fia ... uruk és tanácsadójuk nekik ...fiával, Árpáddal... szövetséges népeknek megszámlálhatatlan sokaságával. ... Az Etel (Volga) folyót pogány módra tömlőn ülve úsztatták át ... ekképpen vonulva léptek Oroszország földjére azon a részen, amelyet Szuszdalnak hívnak, a két ellenséges sereg összecsapott az oroszok futásnak eredtek a kijevi vezér és az oroszok más vezérei kérték Álmos vezért meg főembereit, hogy kössön velük békét. Kérték Álmos vezért, hogy Halics földjét elhagyva, a Havas-erdőn túl nyugat felé, Pannónia földjére vonuljanak"

Anonymus világosan megmondja, hogy több egybehangzó évkönyv adataira építi ezt az állítását. Mivel az ismert források hasonló, de nem pontosan egyező időpontot közölnek a Szkítiából való kiköltözés dátumaként, ezért Anonymus feltehetően magyar (azóta elveszett, rovásírásos) évkönyvekre37 épülő adatát náluk hitelesebbnek tekinthetjük.38 A honfoglalásról a döntés tehát még Szkítiában, az Etel (Volga) folyótól keletre eső területeken született meg és ugyanitt volt a vérszerződés is. A Tarih-i Üngürüsz meghatározása szerint Szkítia39 Szamarkandtól a Fekete-tengerig tart, őseink tehát innen indultak nyugatra, feltehetően a Volgán keresztül úsztatva át - Álmos és Levedi vezetésével - a Szkítia részét képező Levédiából Etelközbe. Nyugati törzseink azonban már azt megelőzően is Etelközben (Dentümagyarban) éltek, egy 880 körüli bizánci tudósítás szerint ugyanis a magyarok és a nándorok (bolgárok) szállásterülete a Duna vonalánál érintkezett egymással,40- de Dzsajháni hasonló időpontról tájékoztató leírása is a Dunát említi a magyarok nyugati határaként. Lehetséges, hogy e nyugati néprészek - kívül esvén a kazár befolyás hatósugarán - rövid időre függetlenedtek a kazárokkal, majd a besenyőkkel Levédiában együtt élő hétmagyar vezéri központtól.

A hétmagyarok (a magyar állam adminisztratív központja, a kiszolgáló néprészek és a katonai kíséret) a Volgái Bolgárországból Szuzdal és Kijev érintésével a Vereckei hágóhoz vezető fontos kereskedelmi úton indultak el az új hazába. Szuzdal mélyen az erdőövben (nomádok számára korántsem ideális környezetben) van és ez arra utal, hogy a hétmagyarok, Etelköz felé menet, valamilyen oknál fogva északról meg akarták kerülni Kazáriát és a kazárok hatókörzetét. Nyilvánvaló, hogy a kabar lázadók befogadása és a Besenyőföldre való szökés miatt a kazár-magyar kapcsolat időlegesen fagyos lehetett. Elképzelhető azonban másik magyarázat is: tudniillik az, hogy csak itt vezetett jó út Pannónia felé.41 Kézai - a 373. évi hun kivonuláshoz kötve - nagyon hasonló eseménysort és útvonalat ír le: „Akkor az összes kapitányok egy lélekkel, egy elhatározással kivonultak Scylhiából, és előszóra bissusok (besenyők) és a fehér kumánok, majd a susdaliak, ruténok és a fekete kumánok földjére nyomultak be. Innen tovább vonulva eljutottak egészen a Tiszáig ..."42 Előbb volt tehát a kapitányok közös elhatározása (a vérszerződés), azt követően Szkítiából (ez alatt Kazáriát érthetjük) Besenyőföldre, majd a Szuzdálon átvezető kereskedelmi úton Pannóniába mentek.

A kazár kagán Levedihez intézett üzenete a már úton lévő magyarokat érte el. A kagán ugyanis rádöbbent, hogy a magyarok elvonulásával egy potenciális besenyőellenes szövetségest veszíthet és megpróbálva menteni a menthetőt, kapcsolatot keresett Levedivel. Miközben a tárgyalások zajlottak, a magyarok elérték Kijevet és a Kárpátok hágóit. Útközben az etelközi magyar törzsek is csatlakozhattak a vezéri központhoz - és ennek emléke maradt meg Anonymusnál és a szláv krónikákban a „kunok" hét törzsének csatlakozásaként, vagy inkább (ez utóbbi forrásokban) a Kijev alatt egymás után elvonuló fehér és fekete43 magyarok említésében.

Etelköz

Kristó Gyula szerint Etelköz a Duna és a Dnyeper között terült el. Álláspontját Konsztantínosz tájékoztatására építi, aki szerint Etelközben „mostanában (950 táján) a besenyők népe lakik", a besenyők 950 körüli lakhelyét pedig művének másik fejezetében a Duna és a Dnyeper közé teszi. Ennek azonban ellentmond a magyar Etelköz földrajzi név, mert abban az Etel44 (Volga) név szerepel. A hasonló szerkezetű magyar földrajzi nevek45 alapján ugyanis azt lehet feltennünk, hogy Etelköz egyik határa az Etel (Volga). A császár világosan ki is fejti, hogy Etelközt, „az ott keresztül menő folyó nevéről" nevezték el, amiből szó szerint az következne, hogy a Volga mindkét partja Etelközhöz tartozik. De ha ebben nem hiszünk, Etelközt akkor sem helyezhetjük az Ételtől távol, mert a folyót legalább Etelköz egyik határának kell tekinteni. Nyilván arról van szó, hogy a besenyők 950 táján nem népesítették be az egykori magyar Etelköz egész területét. Azaz a császár híradása megfelel a valóságnak, a besenyők valóban Etelközben, de csak Etelköz egy részén laktak ekkor.46

A területen fontos kereskedelmi utak vezettek keresztül. Északról délre a volgai, doni, dnyeperi vízi utak segítségével a normann-szláv oroszok a Fekete-tengerig, Bizáncig és a Kaszpi-tó déli kikötőiig jutottak el. Volt egy ezekre merőleges szárazföldi út is, amely északkeletről délnyugatra vezetett és a Volgai Bolgárországot kötötte össze Kijevvel, és a Kárpátmedencével.47 (Ez volt a honfoglaló hétmagyarok útja is.) A kereskedelmi útvonalakon elsősorban prémeket, cserzett bőröket, szőnyegeket és ötvöstárgyakat szállítottak. A kereskedelmet antik szokásjog szabályozta, amelybe beletartozott, hogy őseink - akik Király Péter szerint már 811-ben felbukkannak az Al-Dunánál és 834-836 között is említik őket azon a tájon48 - a terület gazdáiként a kereskedőkaravánok átengedéséért vámot kaptak. Fontos körülmény, hogy az egész Kelet-európai sztyeppe és különösen a Volga-Don szűkület uraiként gyakorlatilag az egész térség kereskedelmét ellenőrizhették - és ez magyarázza a magyarok pompaszeretetéről és gazdagságáról a mohamedán forrásokban fennmaradt adatokat, de hadaik jó felszerelését és így részben a honfoglalásra induló katonai erejüket is.

Szovjet kutatók, köztük Sz. Sz. Sirinszkij, felfigyeltek arra, hogy a IX. század húszas éveitől kezdve a kazár-kijevi kereskedelemben zavar lép fel; ettől kezdve ugyanis a szláv területeken elmaradtak a (kazárokra jellemző) dirhemleletek. így véljük, jogos feltételezés, hogy dél-oroszországi területen éppen az ősmagyarság beékelődése idézte elő ezt a változást - írja Erdélyi István.49 Orosz évkönyvekből viszont azt tudjuk, hogy a kijeviek a IX. században (862 táján?) egy ideig a kazárok adófizetői voltak.50 Kristó Gyula azt feltételezi, ugyan e források alapján, hogy a kazárok már a 840-es évektől megadóztatták a Dnyeper mentén élő szlávokat. 51

E kétféle adat a kapcsolat jellegének megváltozásával magyarázható. Eszerint 820 körül Etelközben a magyarok lehettek az urak, 860 táján azonban (egy besenyőellenes kazár-magyar szövetség keretén belül?) érvényesült a kazár dominancia. Ez összeegyeztethető lenne a Bíborbanszületett azon adatával, mely szerint őseink „három évig együtt éltek a kazárokkal", amire 880 táján kerülhetett sor. Feltehető, hogy a kapcsolat szorosabbá válása már 860 körül megkezdődött, az „összeköltözés" azonban csak 880 táján történt. Ez nem jelenthette Etelköz feladását, csupán a vezéri központ és a népesség egy része települt át Kazáriába, vagy Kazária mellé, esetleg éppen a Volgától keletre. Ezzel a költözéssel jól magyarázható a magyarok „első" és „második határáról" szóló híradás, a magyarok ugyanis egy déli mohamedán szemlélő számára két helyen (a kazároktól nyugatra és keletre is) felbukkantak.

Dzsajháni ezt tartalmazó leírása 880 körüli állapotokat rögzít és viszonylag pontosan leírja a magyarok határait. Feltehetően az ország északkeleti határpontjáról beszél a bokharai tudós, amikor arról ír, hogy „A besenyők országa és a bolgárok53 közé tartozó '.sz.k.l-ek országa között van a magyarok határai közül az első (szélső) határ." Ebből világosan következik, hogy a magyarok - miközben 881-ben Bécs környékére vezettek hadjáratot a kabarokkal együtt - szomszédosok voltak az ekkor még a Volgán túl élő besenyőkkel is.

A Volga-könyök és a Don-kanyar között tehát rövid szárazföldi határ lehetett a kazárok és a magyarok között (vagy itt beszélhetünk közös, kazár-magyar területekről, Levédiáról?). A két folyó közötti szűkülettől a Fekete-tengerig pedig a Don alsó folyása szolgált választóvonalként, ahol a kazárok Sarkéi várát éppen a magyarok és szomszédjaik ellen építették egykor. Ez a határhelyzet magyarázza Dzsajháni leírásának mai félreértését. Dzsajháni egyik megjegyzése szerint ugyanis a magyarok „Egyik határa a Rum-tengert (Fekete-tenger) éri, amelybe két folyó ömlik ...Lakhelyeik e két folyó között vannak." Nem kétséges, hogy itt a Dunáról és a Don alsó folyásáról van szó, mert a kazárok a Donnál építették Sarkélt a magyarok és más népek ellen. Dzsajháni a nyugati határfolyót, a Dunát félreérthetetlenül azonosítja, amikor elmondja, hogy az a magyaroktól balra (nyugatra) van és e folyó szláv oldalánál egy bizánciakhoz tartozó nép, a nándor (dunai bolgár) él. Néhány sorral alább így folytatja: „Az a folyó pedig, amelyik a magyaroktól jobbra (keletre) van, a szlávok felé, majd onnan a kazárok vidékei felé folyik. A két folyó közül ez a nagyobb". Dzsajháni tehát külön írja le a déli, valamint a nyugati és a keleti határokat. így - bár mindig csak két folyót említ - a déli határról szólva a Dunáról és a Donról, a második esetben pedig a Dunáról és a Volgáról beszél. Mivel a Don kisebb a Dunánál, a Volga azonban nagyobb, Dzsajháni megjegyzésének és keleti határnak csak a Volga felel meg. Hasonló következtetést kell levonnunk abból is, hogy a keleti határfolyó előbb a szlávok, majd a kazárok felé folyik. A déloroszországi folyók ugyanis nem egyenesen, hanem határozott kanyart leírva futnak a Fekete-tengerbe. Csakhogy a Dnyeper, a Donyec és a Don előbb a kazárok földje felé (keletre), majd a kanyarulat után nyugatra (azaz nem Kazária felé) folyik. Tehát egyikük sem lehet Etelköz keleti határa. A Volga-könyök helyzete azonban tökéletesen megfelel Dzsajháni leírásának, mert északon valóban vannak olyan folyamszakaszok (és esetleg ide sorolható a Káma54 is), amelyek Kijev és a szlávok felé folynak, míg a Volga déli szakasza a kazárok felé folyik.

Olyannyira, hogy Itil, a kazár főváros éppen a Volga-deltában fekszik. Dzsajháni egyébként nevén is nevezi a folyókat, mondván: „E két folyó közül az egyiket Atilnek, a másikat Dunának hívják." Amint azt Benkő Loránd írja, „A .t. l folyónév a mohamedán forrásokban sokszor szerepel. A szövegek legtöbbnyire világosan utalnak arra, hogy a Volgáról van szó. Olyan utalás viszont egy sincs bennük, amely kifejezetten és csakis a Donra látszanék vonatkozni."55 Indokolatlan tehát a Don keleti határfolyóként való emlegetése, mert az csak a déli szakaszon vehető számításba, de ott sincs név szerint említve.

Etelköz hosszát és szélességét egyébként Dzsajháni nyomán Ibn Ruszta és Gardizi is 100-100 farszakhnak mondja. A farszakh azonban nagyon különböző távolságokat jelölt. Általában 6 km körüli távolságnak tekintik, több esetben azonban a naponta megtehető távolságot (20-50 km-t) jelentette. Ha az első értelmezést fogadjuk el, akkor a magyarok országa kisebb lenne a Duna és az Atil közötti területnél, míg a második értelmezés nagyjából megfelelne ennek. A különböző adatok csak az utóbbi átszámítás esetén egyeztethetők, ezért a „napi járóföld" értelmezés lehet a helytálló. Joszif kazár király a X. század hatvanas éveiben azzal dicsekedett, hogy országának kiterjedése 50*60 farszakh, ezt M. I. Artamonov 200-220 ezer négyzetkilométerre becsülte. Artamonov szerint Kazária nyugaton Sarkéiig, északon körülbelül a Don-Volga szűkületig, keleten a Volga-delta és az Urál folyó közötti terület felezővonaláig, délen pedig a Terek és a Szulak folyóközig terjedt.56 Hasonló léptékű átszámítással Etelköz területe 700 ezer négyzetkilométer nagyságú lehetett. Ez több, mint háromszor nagyobb a kor nagyhatalmának számító Kazária területénél. Amit mégsem kell hihetetlenül nagynak tekintenünk, hiszen ez csak közel háromszorosa a mai Románia és kétszerese az egyesített Németország területének, miközben valamivel kisebb Pakisztánnál, Törökországnál és Venezuelánál. Erdélyi István szerint „Nehezen képzelhető el, hogy az ősmagyarság egy időben hatalmában tudta tartani ezt az irdatlan nagyságú területet. Ez a hunok korában, a IV. században is csak úgy volt lehetséges, hogy Attila ősei jelentős gót és alán népekre, azok alávetett szervezetére támaszkodtak. Ilyesmiről őseink esetében nem tudunk.57 Ez érvelés azonban sem elvileg, sem adatszerűén nem helytálló. Egyrészt, mert az adathiányt nem tekinthetjük kétségtelen bizonyítéknak, másrészt pedig azért, mert a források említést tesznek az őseinknek alávetett szlávokról, Anonymus is csatlakozott népek megszámlálhatatlan sokaságáról tudósít.

861-ben (amikor a kazárok hatalma Kijevig ért) éppen egy közös kazár-magyar hadjárat során58 találkozott magyarokkal Konstantin (Cirill) a Krím félszigeten. A szlávok apostola ekkor a kazár kagán hívására igyekezett Kazáriába, hogy a kereszténységet képviselje a táltoshittel, a mohamedánizmussal és a zsidó vallással szemben az ekkor kibontakozó hitvitákban. Konstantin nem ért el átütő sikert, de útja mégsem volt haszontalan, mert ekkor ismerte meg a magyar rovásírást59 és ennek eredményeként az általa később megalkotott szláv betűsorba két magyar rovásbetű is belekerült. Konstantin egyébként 882-ben is találkozott magyarokkal, amikor Moráviából Bizáncba utazott az Olt völgyében vezető úton. Valahol az Al-Duna közelében abban a nagy megtiszteltetésben volt része, hogy az őt magához hívató magyar király előtt térdet és fejet hajthatott, aki „mint uralkodóhoz illik, azonképp tisztességgel, fényesen és örömmel fogadta"60.

A magyarok mindenesetre viszonylag korán megszállták Etelközt (ha ugyan nem lakták azt legalább részben, folyamatosan a hun-avar idők óta), miközben vezéri központjuk átmenetileg Kazária közelében, Szkítiának a Volgától keletre eső, besenyő területein lehetett 884 előtt. Seregeik azonban Etelközből (is) indulhattak 862-ben a frankok hívására, 881-ben pedig a morvák szövetségeseként a Kárpát-medencébe.

A honfoglalásra késztető okok

Tudósaink egy része mind a mai napig úgy állítja be a honfoglalást megelőző eseményeket, mintha a Kárpát-medence elfoglalására jórészt a besenyők orvtámadása miatt, mintegy kényszerből került volna sor. Mintha a megvert, hátországuk elpusztítása miatt asszony nélkül maradt magyar törzsmaradványok fejvesztetten menekülve, üldözöttként keltek volna át a Kárpátok hágóin. Ennek azonban ellentmondani látszik néhány körülmény. Elsősorban az, hogy a honfoglalás nem valamiféle értéktelen területre, az északi erdőkbe, vagy magas hegyek közé vitte a magyarságot, hanem egy földi paradicsomnak tetsző vidékre, amely jóval kedvezőbb gazdasági lehetőségeket kínált a korábban lakott területeknél. Márpedig a menekülő, gyenge népeket kietlen vadonba, járhatatlan sziklák közé szokás űzni és nem a legjobb földekre. A másik ellentmondó körülmény, hogy alig néhány évvel a honfoglalás után a magyarok egész Európát tartják rettegésben ellenállhatatlan erejű támadásaikkal, a besenyők pedig rövidesen eltűnnek a történelem színpadáról. A harmadik az, hogy a honfoglalók régészeti hagyatékában az asszonyok hasonló számban és etnikai-kulturális jelleggel jelentkeznek, mint a férfiak. Márpedig egy teljesen elpusztított hátország az asszonynép megfogyatkozását, idegenekkel történő helyettesítését jelentette volna. Jelentős érv az is, hogy őseink a honfoglalás során a besenyők szövetségesétől, a bolgár kánságtól nagy és a sóbányák miatt értékes területeket vettek el. Ez nem lett volna lehetséges az egész magyar népet érintő súlyos vereség esetén. A honfoglalásnak tehát más okai lehettek, nem a besenyő támadás indította el őseinket mai hazánk területére.

Mindez ugyan nem zárja ki egy vagy akár több besenyő rajtaütés lehetőségét, az azonban korántsem lehetett döntő jelentőségű. Sőt a források alapján valószínűsíthető, hogy a magyarok is részt vettek a kazárok által a besenyők ellen évente vezetett hadjáratokban. A besenyő rajtaütés persze beleillett egy általában érvényesülő tendenciába, amelynek megfelelően a sztyeppe népei keletről nyugatra vonulva hajtották egymást Kínától a Kárpát-medence felé. Az a tény azonban, hogy a magyarság ezt az utat úgy tette meg, hogy közben elkerülte a felmorzsolódást és a megsemmisülést és azóta is birtokában tartja legalább a Kárpát-medence központi területeit - nem a gyengeségről, hanem az erőről és a szervezettségről tanúskodik.

Valami hasonlóról számol be a Tarih-i Üngürüsz is: Égi/ nap Adzsem (Perzsia) és Dzsiddija (Szkítia)61 fejedelmei hadjáratot indítottak Kosztantinije (Konstantinápoly) ellen és ehhez Hunor népéből is segítségül vittek. 20 ezer harcost. Ekkor Hunor népét támadás érte62, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától és Pannonija tartományba költözött.

A Tarih-i Üngürüsz - közvetlenül a fentiek után - egy másik történetet is tartalmaz a honfoglalásról. Ez a csodaszarvas történetére épül, és a szarvas feltűnését Hunor arra vonatkozó jelzésnek tekinti, hogy ebben a hazában nem élhetnek (lásd alább). Mellette azonban világosan megfogalmazza: „A másik ok, (amiért Hunor más országban akart letelepedni) az volt, hogy Hunor Dzsiddija népével nem volt igazi (békés) kapcsolatban, nem élt velük barátságban." Azaz nem egyszeri (besenyő?) támadásról van szó, hanem egy állandó, esetleg több évezredes sztyeppéi tapasztalatról, ami felértékelte a védhető határokkal rendelkező Kárpát-medencét.

Több oka volt tehát a honfoglalásnak. Az egyik a csodaszarvas feltűnése (ez a termékenyebb új- haza mitikus ígérete volt). A másik a keletről előretörő népek nyomása (itt azonban meg kell különböztetni az általánosan érvényesülő tendenciát, a nyomában kialakult irodalmi közhelyet és magát a tényleges besenyő támadást). A harmadik az őshaza nehezen védhető volta és különféle gazdasági hátrányai Pannónia tartománnyal szemben. A negyedik pedig a Pannóniába szakadt saját néprész hívó szava, amiről a Tarih-i Üngürüsz említést tesz.

Sasok (besenyők) támadása

A források említést tesznek a besenyők támadásairól, megemlítve a besenyők régi, kangar nevét is. Két támadásról van szó, közülük az elsőt még a kangarnak nevezett besenyők intézték eleink ellen. A kangar támadás63 időpontjára nézve a kutatók különböző álláspontot foglalnak el, egyesek igen korai időpontra teszik. Amint azt fentebb láttuk, mindkét támadásra Levedi életében került sor. Az első (kangar) támadás előzményeként őseink Levédiából kazár szövetségben évente megújuló támadásokat vezettek a besenyők ellen, majd a lázadó kabarokkal egyetemben kiváltak a kazár kötelékből és betelepedtek a besenyők földjére, a Volgától keletre. Ez a kiválási törekvés lehetett a

honfoglaláshoz vezető egyik ok. A keleti kabar-magyar-besenyő(?) együttélésnek ugyanis hamar véget vetett a kangarnak nevezett besenyők (ellen)támadása. Ez az ellentámadás nem lehetett megsemmisítő erejű és nem volt közvetlen kiváltó oka sem a honfoglalásnak, hiszen ez idő tájt még egész Etelköz a magyarok birtokában volt, a besenyőknek pedig - évekkel az úz támadás előtt - nem volt szükségük új hazára, őseink számára azonban nyilvánvalóvá válhatott, hogy a kangarok miatt nem maradhatnak a Volgától keletre, a nyugati parton viszont a kazár kagánnal szemben kellett volna megvédeniük a függetlenségüket. Mindezeket és a sztyeppe kedvezőtlen adottságait mérlegre téve átkeltek a Volgán (valahol a Volga-könyöktől északra) Etelközbe (a Bíborbanszületett szerint Levedi, Anonymus szerint Álmos vezetésével), onnan pedig Pannóniába vonultak. A kangar támadást a kutatás általában nem kapcsolja össze a honfoglalással, pedig azt figyelembe vehette a Pannónia elfoglalásáról határozó hétmagyar.

Álmos, Árpád és Levedi (Anonymusnál: Künde) már a Kárpát-medencében tartózkodtak, amikor a második besenyő csapás elérhette az Etelközben maradt néprészeket. Ezt a besenyő csapást viszont a honfoglalás kiváltó okaként értelmezi a kutatás, pedig nem volt az, mert erről már jóval korábban döntött a hétmagyar. Konstantin bizánci császár erről a második támadásról a következőket írja: „Miután ... Simeon újból kibékült a rómaiak (Bizánc) császárával és biztonságban érezte magát, a besenyőkhöz küldött, és megegyezett velük, hogy leverik és megsemmisítik a türköket. És amikor a türkök hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették és a földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét ... a türkök pedig a besenyőktől elűzve, elmentek, és letelepedtek arra a földre, mélyen most laknak.64

Regino évkönyve szerint: „Az említett népet tehát a mondott vidékről, saját lakhelyeikről kiűzték a vele szomszédos népek, akiket besenyőknek neveznek, mivel számban és vitézségben felülmúlták őket."65

Ezen kívül feltehetően ide vonható még a Képes Krónika adata is, miszerint a honfoglalók „egy olyan tartományba érkeztek, ahol rengeteg sast láttak; és e sasok miatt nem maradhattak ott, mert a sasok - mint a legyek -szálltak le a fákról, és fölzabálták barmaikat meg lovaikat. Mert az Isten úgy akarta, hogy mihamarabb menjenek le Hungáriába." Semmit sem tud azonban a besenyők támadásáról a többi nyugati krónika, az orosz őskrónika, nem is beszélve a sztyeppét jól ismerő mohamedán írókról.

Az általánosan hangoztatott álláspont szerint a magyar honfoglaláshoz vezető eseménysort végső soron egy nagyméretű turkesztáni hadjárat indította el. Györffy György ezt a katonai eseménysort így ismerteti: Az Arai-tótól délre fekvő országok felett 875 óta az iráni Szamanida dinasztia uralkodott. A 892-ben uralomra jutott Izmail ibn Ahmed 893-ban hadjáratot indított a nomád karlukok ellen. A menekülő karlukok a kimekekkel együtt az úzokra vetették magukat, akik viszont - állatállományuk elvesztése után - a sztyeppe íratlan törvényei szerint nyugati szomszédjaikra, a besenyőkre zúdultak. Valószínű, hogy a besenyők éppen a kazárok ellen viselt, szinte évenként ismétlődő hadjáratukon vettek részt, amikor a váratlan támadás érte őket. Állataikat hátrahagyva voltak kénytelenek menekülni, hiszen a Volgán nem tudták volna gyorsan átszállítani hatalmas juhnyájaikat, tevéiket és valamennyi lovukat. A hazátlanokká és nincstelenekké vált besenyőknek a Volga-Don köze legfeljebb rövid pihenőt nyújthatott, mert nem volt más választásuk, mint átkelni a Donon is és a magyaroktól elragadni azt, amit elvesztettek: legelőt, állatállományt, új hazát.66

Mivel azonban Anonymus szerint a magyarok azért választották vezérükül Álmost a vérszerződés során, majd a vezetésével (már 884-ben) azért keltek át a Volgán, hogy elfoglalják Pannóniát - a fenti (893-ban kezdődő) eseménysor és a későbbi besenyő támadás nem lehetett a honfoglalást kiváltó ok. Sokkal valószínűbb, hogy a besenyők csak utólag költöztek be a magyarok által kiürített területekre, alkalmasint rajtaütve a többiektől elmaradó magyar részlegeken.

E besenyő támadás a bolgárok felkérésére 895 nyarán történt, amikor a magyarok többsége már régen a Kárpát-medencében volt. Ezt bizonyítja, hogy 894 augusztusa táján, amikor Bölcs Leó császár követe felkereste a magyarokat, hogy támadják meg a bolgárokat, a magyarok élén már Árpád és Kurszán (Kuszái, Kusid) állt. Mivel azonban Anonymus szerint67 Árpádot az új hazában, Ungvárott választották fővezérré (ezek szerint legkésőbb 894-ben), Kusid pedig a Szvatoplukkal 894 tavaszán kötött szerződés értelmében,68 népével egyetemben már beköltözött az új hazába,69 a besenyő támadás nem érhette el a magyarság vezéri központját, tömegeit és fő katonai erejét.

Engel Pál mégis arról ir, hogy „A roham olyan megrendítő erejű volt, hogy a magyarok évtizedek múlva is rettegve emlékeztek rá. Meg sem próbáltak ellenállni, hanem pánikszerűen menekülve elözönlötték a Kárpát-medencét".70 Kristó Gyula szerint meg „a magyarok egy katasztrofális vereség eredményeképpen, végeredményben vert seregként érkeztek új és végleges hazájukba."71 Vámbéry alkotó fantáziája az időközben Etelközbe visszatérő magyarok elé a következő látványt tárja: „a síkon egyebet sem láttak kedveseik, gyermekeik és rokonaik holttesténél és az üdvözlés örvendő zaja helyett a menekültek jajgatását hallották"72 Megrendítő szépségű versben rajzolta meg a képet Illyés Gyula:

„Alig volt nő. Alig egy csacsogó száj.

A bosszúállás nem kegyelmezett.

Vének se voltak. Minden elveszett,

Mi összetartott: bíró, pap, oltár.

Egy csapat özvegy férfi s egy sereg

Árva siheder, ez volt a magyarság?

Ez asszonyát siratta, az az anyját!

így érték el a legfelső hegyet..."

A sort folytatni lehetne,73 de nem érdemes, mert a hasonló idézetek csak szerzőik irodalmi tehetségéről, nyelvi kifejező erejéről és politikai alapállásáról tanúskodnak, de kevés közük van a minket -érdeklő történelmi tényékhez. Nem kétséges, hogy a honfoglalás véráldozattal járt, és sokmagyar veszítette el az életét, az egészségét, a szeretteit, és volt ok az öröm mellett a gyászra is. Arra azonban nincs lehetőség, hogy az egész honfoglalást, mint egy majdnem megsemmisítő erejű vereséget állítsuk be. Adataink ugyanis ellene szólnak a szörnyű katasztrófának, hiszen krónikáink a beköltöző asszonynépről is megemlékeznek. László Gyula szerint pedig a honfoglalók sírjaiban nyugvó nők ugyanahhoz a néphez tartoztak, mint férjeik és magyaros viseletűek, meg számarányuk is azonos a férfiakéval.74

„A legjobb jóakarattal sem tudjuk megérteni - írja Götz László – mi szükség van arra, hogy erőnek erejével elvitassák a honfoglaló magyaroktól és Árpádtól a legelemibb katonai ismereteket és hadvezetési képességeket is, mikor a honfoglalás mesterien megszervezett és fölényesbiztonsággal végrehajtott vállalkozása, de az utána következő nyugati hadjáratok, egykorú forrásadatok tömegével igazolható sorozatos győzelmei is kétségtelenül bizonyítják, hogy a honfoglaló magyarok haditaktikában és hadászatban messze a nyugat-európai népek felett álltak."75

Hőseposz és utóvédharc

A besenyő pusztításnak a történelmi irodalmunkban észlelhető túlértékelése egy sajátos sztyeppi jelenség mai félreértelmezése lehet. A mindenkori nomád államalakulatoknak volt egy fiatal vitézekből álló, harci vágytól égő rétege. E réteg képviselőit a kaland és a hadizsákmány a családalapításhoz, a férfivá éréshez, társadalmi felemelkedéshez segíthette. A közösség törvényei - a béke megőrzése érdekében - nem támogatták, sőt talán tiltották is az oktalan hadivállalkozásokat. Egy társadalom azonban mindig az ellentétes érdekek ütköző mezeje, ahol a háborús pártnak is létjogosultsága lehetett. Bizonyos feltételek fennforgása esetén ugyanis - például új legelők elfoglalásakor, a saját szállásterületek megvédésekor - a társadalom érdekeit nem a béke, hanem a háború képviselhette jobban. Ezért esetenként elnézték, megengedték, vagy talán bátorították is a csetepaték76 kirobbantóit. Ez a békétlen magatartás megengedett lehetett például az ősellenséggel szemben, különösen akkor, ha nem kellett tartani annak visszacsapásától, vagy ha a sereg harckészségének szinten tartása, esetleg éppen a visszacsapás kiprovokálása volt a cél (mondjuk a területszerző háborút megelőző ürügy szolgáltatása érdekében). E feltételeket a sztyeppe népei pontosan ismerték és többnyire be is tarthatták. A hadi események és szokások valóságos koreográfiájaként a korábbi harcok eseményeiről énekelt történetek szolgáltak, amelyekben a történelmi tapasztalat kikristályosodhatott és amelyek segítségével ez a tapasztalat a nép vérévé vált.

A koreográfia szerint a hadbavonult ősellenség hátországát „illett" megtámadni és kirabolni, ha arra lehetőség kínálkozott. A hadba vonulók számára ennek megfelelően kötelező volt a hátbatámadás lehetőségét is számba venni, hátvédet állítani, a hátország védelméről gondoskodni. Az új honfoglalást tervezők egy ilyen hátbatámadás lehetőségét az új, védhetőbb haza értékelésekor döntő szempontként adhatták elő. A nők, gyerekek és aggastyánok számára az ellenséges rajtaütés valószínűleg a legnagyobb csapással volt egyenértékű 77 és erre rendszeresen figyelmeztetni kellett a veszélyek alábecsülésére hajlamos fegyverforgató fiatalságot.

Az így kialakuló gondolati séma a gyakori költözések miatt állandósult szerkezettel, elemekkel és érvekkel rendelkezett, sőt kétségkívül irodalmi alakot is öltött. Ezen - kimondhatjuk - hősi eposznak része lehetett a hátország megtámadásáról szóló fejezet. (Erre utal, hogy a magyar hagyományban a besenyő roham emléke eposz számára alkalmasan feldolgozott formában, mint sasok támadása maradt fenn.78 A Kézai féle csodaszarvas mondaváltozatban is hangsúlyozott szerepe van annak, hogy a szarvas által megmutatott új őshaza jól védhető határokkal, egyetlen bejárattal rendelkezik.79 E fejezet - az eposz közismertségénél fogva - alkalmas volt a nép felkészítésére, hasonló támadások pusztításait csökkentendő. E szerepét az eposz fejezete akkor tölthette be, ha magát az ellenséges támadást rettenetesnek mutatta be. A történeti forrásokban a tényleges besenyő támadásról fennmaradt adatok ez epikus hagyomány foszlányaival keveredhettek és ezért korántsem tekinthetők teljes hitelű történeti adatoknak.

Jegyzetek

[1] Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig, 28. oldal.

[2] Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet, Régi kérdések - új válaszok, Balassi Kiadó, Budapest, 1993, 202. oldal.

[3] Etelköz „Folyóköz", vagy „Volgaköz". Bíborbanszületett Konstantinnál maradt fenn.

[4] Például a Tarih-i Üngürüszben Dzsiddija (Szkítia) szerepel, amelynek Hunor volt a fejedelme és tartományának határa Szamarkandtól a Fekete-tengerig terjedt. (TÜ., 21. oldal.)

[5] Perzsia. Ide költözik Nimród Mezopotámiából Kézai és a Budai Krónika-család szerint.

[6] Adzsem szerhaddlari „Perzsia végvidékei" a Tarih-i Üngürüszben a csodaszarvas eltűnésének helye, Dzsiddijával (Szkítiával) határos.

[7] Ezek lokalizálásában egyébként sohasem volt egység a kutatók között, az utóbbi időben pedig az őshaza keleti és déli irányú „vándorlása" figyelhető meg. Például legutóbb Erdélyi István is határozottan elvetette az északi „Magna Hungária" létezésének lehetőségét (szerinte oda csak egy leszakadt magyar néprész kerülhetett) és a kaukázusi őshaza mellett szállt síkra. 

[8] Jellemző a lovasnépek mozgékonyságára, hogy az avarok 58 év alatt jutottak el Kína határától a Kárpát-medencébe.

[9] Ezt a hitet jól dokumentálja a Szent Korona és a címer jelentése, amelyekről több előadásban számoltam be. A Szent Korona tulajdonképpen egy világmodell, gondolati tartalmának legősibb rétegét a szerkezet felül- és elölnézete hordozza. A felülnézet a világ közepét, a horizont által közrefogott négy világrészen uralkodó isteni eredetű királyt jelenti. A szemből nézet az égboltot alátámasztó világoszlop ábrázolásával rokonítható. E nézeteket a bronzkori írásjelekkel összevetve a „király", „ország", „város" és „hegy" jelentést olvashatjuk ki. Címerünk árpád sávjai az Emese álmában az ágyékából fakadó patakra utalnak, amelyből dicső királyok sora kél. A hármashalom és a kettőskereszt az eget és a földet összekötő világoszloppal azonosak. E szimbólumokat ismerték a sumérek, a hurriták és a hunok is.

[10] Erről lásd: Bronzkori m agyar írásbeliség, írástörténeti Kutató Intézet, 1993.

[11] Szkítia - a Tarih-i Üngürüsz szerint - Szamarkandtól a Fekete-tengerig terjed. (TÜ, 21. oldal).

[12] Tabari és a Derbend Námh szerzője szerint ekkortájt alapította Nusirván a Kuma menti Ulu-Madzsar és Kicsi-Madzsar városokat (nyilván a perzsák és a türkök által legyőzött, avar és hun kötelékekkel sodródó magyarokból).

[13] Korábban, azaz nem a lejegyzés, hanem Levedi idejében.

[14] Ez a mondat is segít lokalizálni Levédiát (azzal a megszorítással, hogy a császár - a rövid időintervallumok miatt - nem különbözteti meg Levédiát és Besenyőföldet). Ugyanis csak a Volgától keletre eső területeken képzelhető el, hogy a folyó nyugati oldalán és torkolatvidékén élő kazároktól vereséget szenvedő besenyők menekülés közben a magyarokra zúduljanak. Ehhez a magyaroknak a besenyőktől északra, a bolgároktól délre és a Volgától keletre kellett lakniuk. Innen valóban csak Szuzdal és Kiev felé vezetett kiút – ahogyan azt Anonymus és - a hun vándorlásról szólván - Kézai is leírja.

[15] Ebből a szövegrészletből az következik, hogy a kangar támadásra Levedi életében került sor, aki Álmos és Árpád kortársa volt. Azért fontos ennek tisztázása, mert e harcokat egyes szerzők igen korai időpontokra teszik, figyelmen kívül hagyva a Bíborbanszületett szavait.

[16] Bartha Antal szerint az Etil név a Donra, a Volgára és a Kámára egyaránt vonatkozott, adatot azonban nem említ. (A magyar nép őstörténete, 138. oldal.)

[17] Kristó Gyula: i. m.: 95. oldal.

[18] Kristó Gyula: Levedi Törzsszövetségétől Szent István államáig, 34. oldal.

[19] Ugyanakkor megtarthatták a Dontól nyugatra fekvő területeket is, azaz (a Don és a Volga mentén) keletről, északról és nyugatról is körülölelték Kazáriát. így Sarkél valóban épülhetett a magyarok ellen is, ahogy azt a kutatás általában feltételezi.

[20] A honfoglalásnak ezt az útirányát Anonymus és Kézai is egyezően adják elő, bár Kézai a hunokhoz köti. Ez megegyezik a Volgái Bolgáriából Szuzdalon és Kijeven át a Vereckei-hágóhoz vezető kereskedelmi úttal.

[21] Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980., 96. oldal.

[22] ő k jelennek meg Ceglédbercel nevében.

[23] Padányi Viktor: Dentü-magyaria, Turul, Veszprém, 1989., 152. oldal.

[24] Ez feltehetően összefüggött a Kazáriában kibontakozott vallási vitákkal, amelyben a magyarok a (kazár vezetők között) háttérbe szorult táltoshit és a nesztoriánus kereszténység képviselői lehettek.

[25] Ugyanis Anonymus szerint 884-ben m ár vissza, nyugat felé kelnek át a Volgán.

[26] Kristó Gyula: i. m.: 149. oldal.

[27] Kristó Gyula: i. m.: 146. oldal.

[28] Padányi Viktor: Dentü-magyaria, 146. oldal. A szerző seregnyi egyezést sorol fel az asszír és a honfoglaláskori magyar terminológiából.

[29] A Levedi nevének második mássalhangzóját jelölő görög betű „b"-nek és „v"-nek egyaránt olvasható.

[30] Kristó Gyula: Honfoglaló fejedelmek: Árpád és Kurszán, Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 1994., 13-25. oldal. Kristó szerint Álmos fejedelemsége mellett többféle, egymástól lényegében független adat szól, a turulmondától az Álmos név későbbi népszerűségéig. Vele szemben csak a császár híradása áll, amit viszont az Árpád-leszármazottak politikai ellenérdekéből következő hiteltelen híradásnak tekint.

[31] Érdekes egybeesés, hogy a Levédiával feltehetően azonos területet Dzsajháni is a magyarok első határaként említi.

[32] Itt a Volgái Bolgárországról lehet szó.

[33] Bartha: I. m.: 339. oldal.

[34] Azaz nem Levedi szervezte meg a magyar törzsszövetséget és a magyarságot.

[35] Ahol Árpádot és környezetét nem pusztította a besenyő tám adás. A császár időrendje (miszerint csak Árpád megválasztását követően érte besenyő csapás a magyarokat) arra utal, hogy a „sasok tám adása" csupán Árpád Etelközben maradt magyarjait, az utóvédet érintette. Anonymusnál mindenesetre feltűnő, hogy honfoglaló vezéreink milyen gondosan zárják le a hágókat kő és fatorlaszokkal - ami a besenyők közelségére is utalhat.

[36] A m agyarok Szkítiából való kiköltözésének időpontját Árpád-kori krónikáink a 884., a 888. illetve a 872. évre teszik. A lotharingiai Regino szerint 889-ben történt mindez. A kijevi évkönyvek a 882-es évnél említik a magyarok városuk melleti elvonulását, ez azonban egy előőrs is lehetett.

[37] Ha „év szerint jegyzett krónikák"-ról van szó, akkor azt kell gondolnunk, hogy ezek már 884-ben is vezetett feljegyzések lehetnek. A Volgától keletre történt eseményeket azonban aligha jegyezhették fel a nyugati krónikások, legfeljebb a kijeviek. Azonban mind a nyugati, mind a kijevi évkönyvek 35 évszáma eltér Anonymusétól - ezért a királyi adminisztráció által megőrzött magyar évkönyvekre gondolhatunk. Ez évkönyveket a fővezér, a főtáltos, a gazdasági és katonai vezetők hivatalai vezethették rovásírással. Egy ilyen könyvtár egyébként az Aral-tó vidékén korántsem példa nélküli. A magyarok ez idő-tájt létező írásbeliségéről a vélük két alakalommal (861-ben és 882-ben) találkozó Szent Konstantin (Cirill) legendája is tájékoztat, sőt magyar eredetű lehet az általa létrehozott szláv betűsor két betűje is. Magyar írásbeliségre, vagy írásbeliséghez közeli állapotra utal a honfoglalók fejlett szimbólum használata, amiről régészeti leleteiken túl Anonymus is vall. A névtelen szerző szerint ugyanis Tas fia Lél „tulajdon jelével megjegyzett zászlóját felemelve nyomult előre a Bolgárfejérvár alatt Salán ellen vívott csatában. (Anonymus reprint, 1977., 114. oldal). Lél zászlóján alighanem rovásjelhez hasonló vonalas tamga, preheraldikus címer volt.

[38] Gyöffy György szerint „A személyneveken és a birtokok megjelölésén kívül mindenestől kitalált az a történet, amibe Anonymus e neveket beágyazta" (Anonym us Gesta Hungarorum, Magyar Helikon, Budapest, 1977., 15. oldal.). Györffy hiperkritikus álláspontjának megbízhatatlanságát jól jellemzi, hogy a névtelen szerző művének még a nevét sem tüntették fel helyesen e reprintkötet címlapján. Anonymus ugyanis világosan Gesta Hungarum -ot ír művének elő sorában. Ezt nem tartom erős, vagy övön aluli kritikának, mert csak ezzel mérhető Györffy történészi teljesítménye: az írni-olvasni sem tudással. Ami pedig Anonymus megbízhatóságát illeti, Botond történetéről írván kifejezetten hivatkozik arra, hogy korabeli történeti feljegyzésekre, ellenőrzött adatokra épített: „Azonban némelyek azt mondják, hogy egészen Konstantinápolyig mentek ők, sőt Konstantinápoly aranykapuját is bevágta Botond a bárdjával. Mégis én, mivel ezt a históriaíróknak egyetlen könyvében sem találtam, hanem csupán a parasztok hamis meséiből hallottam, azért jelen művem be nem akartam beleírni."

[39] A. V. Gutschmid szerint ez a terület (Szkítia) egyike volt az öt párthus (avar) részkirályságnak (ezek: Pártia, Média, Örményország, Szkítia és Baktria), amely felett - Faustus Byzantinus örmény író tanúsága szerint - még száz évvel a párthusok bukása után (a 4. század elején) is a párthus Arszakida-ház leszármazottjai uralkodtak. Ezt az Arszakida dinasztiát több koraközépkori örmény forrás az ázsiai hun dinasztiából származtatja. (Götz László: Keleten kél a nap, II. kötet, 85. oldal). Ez megmagyarázná az Árpád-ház hun eredethagyományának keletkezését. Á lm os és Levedi idejében Szkítia alatt feltehetően K azáriát kell érteni. 

[40] Kristó Gyula: i.m.: 174. oldal.

[41] Bár a sztyeppe-országút a térképet szemlélő szám ára egyenesnek tűnik, az északról délre hömpölygő folyók alaposan megnehezítették a rajta való közlekedést. A folyamokon való átkelés csak a harcoló egységek szám ára volt könnyű feladat, az állatokkal, szekerekkel, műhelyekkel, családjaikkal új hazába költöző népek, vagy a kereskedőkaravánok szám ára egyszerűbb volt ezeket nagy ívben megkerülni. Ezért vonultak az Aral-tó vidékéről Dagesztánba is őseink a Kászpi-tó déli partvidékén, Álmos népe meg Levédiából (Besenyőföldről, Baskíriából) a Szuzdal-Kijev útvonalon Pannóniába.

[42] A Képes Krónika latin eredetijének m agyar fordítása, Helikon, 1986., 7. oldal.

[43] A fehér és a fekete a nyugati és a keleti égtájat jelenthette és/vagy a fény és a sötétség ellentétére épülő egykori dualista vallás maradványa lehet.

[44] Kelet- és D élkelet-Európában szám os különböző folyó viseli ezt a nevet, vagy változatait, írja Benkő Loránd (A magyarság honfoglalás előtti történetéhezLeved és Etelköz kapcsán, Magyar Nyelv, 1984., 4. szám) és megjegyzi, hogy a kazáni tatárban és a csagatájban ez a nyelvi elem „folyó" jelentésben is megvan. A név azonban feltételezésével szem ben nem lehet török eredetű, mert a m agyar „atya" szó rokona és egy egységes víznévadási rendszer része. A kelet-európai folyók jó részét ugyanis a magyarok istenének jelzőiről nevezték el (v. ö: Bronzkori magyar írásbeliség, 133. oldal). Ez a víznévadási rendszer azonban nincs m eg a törökben. 

[45] Például a Bodrogköz egyik határa a névadó Bodrog. Hasonló (-köz szóval összetett) földrajzi neveinknek három típusa van: a folyónév + köz (például: Vágköz, Csallóköz stb); a két azonos nevű, csak jelzővel megkülönböztetett folyók köze (például: Kétjóköze, Körösköz, Temesköz) és földrajzi közszó + köz (például: Tóköz, Vízköz stb). Etelköz ezen kategóriákba való besorolása nehéz, mert Etelközben a Fekete-tengerbe szakadó folyókról van szó és ennek megfelelő párhuzam át M agyarországon nehéz lenne felmutatni.

[46] Amiből a besenyők m agyaroknál kisebb létszám ára és hadi erejére is következtethetünk.

[47] Erdélyi István: i. m.: 30. oldal, Bartha Antal: i. m.:338. 

[48] Erdélyi István: i.m.: 24. oldal.

[49] Erdélyi István: A m agyar honfoglalás és előzményei, Kossuth Könyvkiadó, 1986., 30. oldal.

[50] Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig, Magvető Könyvkiadó, 1980., 118. o.

[51] Kristó Gyula, 1980., 119. oldal.

[52] Dzsajháni „Az utak és birodalmak könyve" 920 körül készült. Kristó Gyula, 1980., 20., 26. és 144. oldal.

[53] Itt a Volgái Bolgárországról lehet szó.

[54] Szinte általánosan osztott az a feltételezés - írja Bartha Antal - hogy az Atil egyaránt vonatkozhat a Don alsó folyására vagy a Volgára, mivelhogy a Volga-Don szűkület miatt a korai időkben a két folyót egynek hitték. Valóban, az irodalmi hagyományokat követő szerzők ebben a tévhitben voltak. A tapasztalt utazók azonban tudták, a Volga és a Don két különálló folyó. Az Atil név használata azonban nem volt következetes, esetenként a Káma-Bjelaja folyórendszert is illették ezzel a névvel. Ezt annál is könnyebben tehették, mert a Káma a Volgába viszi a vizét, így egy folyónak vehették őket. (Bartha Antal: A magyar nép őstörténete, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988., 336. oldal).

[55] Benkő Loránd: A magyarság honfoglalás előtti történetéhez Leved és Etelköz kapcsán, M agyar nyelv, 1984., 4. szám.

[56] Bartha Antal, 1988., 336. oldal.

[57] Erdélyi István: i. m.: 25. oldal.

[58] A Konstantin által látott magyar sereg egy, a közelben egy várost elfoglaló kazár sereg része lehetett. (Kristó Gyula, 1980., 122. oldal).

[59] Legendája szerint kifejezetten hivatkozott a magyarok írásbeliségére, amikor a szláv írásbeliség engedélyezéséért emelt szót.

[60] Kristó Gyula, 1980., 149. oldal.

[61] Kazária?

[62] Ez a tám adás nem lehetett a 895-ös besenyő támadás, mert akkor a magyarok és Konstantinápoly (Bizánc) között nem volt háború.

[63] A besenyők régi neve. Kan „kun, hun, kan, hím " + gar „harcos", v. ö: hungar, magyar, germán.

[64] Fodor István: Verecke híres útján, Bp., Gondolat, 1975., 234. o.

[65] Györffy György: A magyarok elődjeiről és a honfoglalásról, Bp., Gondolat, 3. kiad., 206. o.

[66] Magyarország története, előzmények és m agyar történet 1242-ig, 583. oldal.

[67] Anonymus, 91. oldal.

[68] Györffy György szerint a morva fejedelem 894 tavaszán küldhette el követeit Árpádhoz és Kurszán kendéhez, hogy támadják meg ellenfeleit, elsősorban a frank Pannóniát. (Csak ezt követően került sor előbb a frank-bolgár, majd a bolgár-besenyő szövetségkötésre és ez utóbbi vezetett a besenyő támadásra.

[69] A Tarih-i Üngürüsz talán Kurszánt (Kuszáit, Kusidot) nevezi Hunornak. Ő az, aki a honfoglaló magyarok előőrseként szerződést köt Szvatoplukkal és népével együtt beköltözve a Kárpát-medencébe, később maga után hívja a nép keleten maradt (Álmos vezetése alatt álló) részeit is.

[70] Engel Pál: Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig, Bp., 1990., 96. oldal.

[71] Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig, Magvető, Bp., 1980., 203. oldal. 

[72] Vámbéry Ármin: A magyar nemzet története Szent Istvánig, Bp., 1900.

[73] A fenti véleményekre Béky-Halász Iván „Gondolatok a magyar honfoglalásról" című kéziratával hívta fel a figyelmemet, amelyet itt köszönök meg.

[74] László Gyula: Kettős honfoglalás, Magvető, Bp., 1978., 188. oldal.

[75] Götz László: Keleten kél a nap, Bp., Népszava, 1990., 230. oldal.

[76] A kínai csita-pata jelentése: hét ütés, nyolc csapás.

[77] Még akkor is, ha a mongol kor előtt a legyőzöttek teljes megsemmisítése nem volt szokásos a sztyeppén.

[78] Előző hazájukban „nem maradhattak, mivel a sasok (régi magyar nyelven besék!) úgy zúdultak le rájuk a fákról, mint a legyek, s barmaikat és lovaikat felfalva elpusztították".

[79] „Meotisz vidéke... egy igen szűk gázlón kívül mindenünnen tenger övezi... A ki- és bejárás oda nehéz" Kézait idézi László Gyula: Árpád népe, 25. oldal.

Varga Géza

Van-e biztonságos szállás világjárvány idején?

Amennyiben látni szeretné, milyen az, amikor egy szállásgazda pandémia idején 10 méterről integet, akkor - ha javasolhatom - előbb kattintson a fenti címre, majd nézze meg az alábbi videót is, mert a legvégén valóban integetni fogunk!
Cserépmadár szállás imázsvideó

Hívjon most: 06(20)534-2780!