A közelmúltban az OSZK lehetővé tette 80 nyelvemlékünk díjtalan elérését a neten, amit örömmel üdvözlök. Azonban két ok miatt hozzá kell szólnom az eseményhez. Egyrészt, mert ez (a csupán a latin betűs nyelvemlékekre szorítkozó bemutatás) már tíz évvel ezelőtt is kevés volt. Másrészt, mert a szakmai megítélésben végbement változásról és a történtek hátteréről hallgat a közbeszéd.
Az akadémikus "nyelvtudomány" jobb berkeiben ugyanis a nyelvemlékek terén mintha új szelek kezdenének fújni. Egyre több helyen megemlítik ugyanis, hogy nyelvemléknek tekintendők a székely írással (rovásírással) lejegyzett szövegek is (1).
Annak idején Hunfalvy Pál még koholmánynak tartotta a székely rovásírást s e téveszmét még legutóbb is megpróbálta felmelegíteni Horváth Iván, az ELTE korábbi tanszékvezetője. Az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállítás egyik szervezője még azzal az érveléssel indokolta a székely rovásírás kitiltását a kiállítás területéről, hogy az szerinte Németországban náci asszociációkat kelthet. Ehhez képest ma már nem csak elismerik valódi írásnak a székely írást, hanem a nyelvtudomány figyelmére érdemes forrásnak, nyelvemléknek is minősítik. E szerencsés fordulat elhallgatott kezdeteiről és eseményeiről számolok be az alábbi cikkben.
Annak idején Hunfalvy Pál még koholmánynak tartotta a székely rovásírást s e téveszmét még legutóbb is megpróbálta felmelegíteni Horváth Iván, az ELTE korábbi tanszékvezetője. Az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállítás egyik szervezője még azzal az érveléssel indokolta a székely rovásírás kitiltását a kiállítás területéről, hogy az szerinte Németországban náci asszociációkat kelthet. Ehhez képest ma már nem csak elismerik valódi írásnak a székely írást, hanem a nyelvtudomány figyelmére érdemes forrásnak, nyelvemléknek is minősítik. E szerencsés fordulat elhallgatott kezdeteiről és eseményeiről számolok be az alábbi cikkben.
A bekövetkezett változást éppen az OSZK-ban illene követni, ahol ugyanis egy emlékezetes nyelvemlék-kiállítást rendeztek 2009. október 29–2010. február 28. között. Ennek az volt a legfontosabb jellemzője, hogy a hagyományos finnugrista ellenérzéseknek megfelelve hiányoztak róla a székely írással írt emlékek. Mivel már a kiállítás megnyitója előtt két évvel értesültem a kiállítás tervéről, felajánlottam a kiállítás számára a budapesti hun(?) jelvényt (a régészektől származó akkori elnevezéssel budapesti hun fibulát), amelyen az Északi sarok mondat olvasható. Azonban a főigazgatóhoz be sem jutottam, mert a titkárnő a klasszikus módon hárított: ismételten megígérte, hogy visszahív és ajánl egy időpontot, amikor a főigazgató úr fogadni tud, de "persze" sohasem hívott vissza. A kiállítást rendező Madas Edittel és kollégáival azonban ismételten találkoztam és meg is mutattam nekik a budapesti hun(?) jelvényt. Sajnos, a szervező mindig kitért. Egyetlen épkézláb(?) kifogása az volt, hogy a kiállításon szép tárgyakat szeretnének bemutatni. Erre javasoltam a Szent Korona bemutatását, mert azon is van magyarul elolvasható, rovásjelekkel írt nyelvemlék s az kellően szép is. Választ sem kaptam.
A kiállítás megnyitója előtt a Tudós Virtuson közzétettem vagy két cikket, amelyekben ezt a rovásírástól való akadémikus ódzkodást nehezményeztem. Ekkor a szervező felhívott és kérte, hogy vegyem le a netről a cikket, amivel persze nem értettem egyet. Erre azt válaszolta, hogy akkor a kiállítás megnyitójára ki fognak tenni egy táblát, amelyen tájékoztatják a nagyérdeműt arról, hogy a megrendelő MTA csak a latin betűs nyelvemlékeink kiállítását kérte s ezért nem tettek ki székely írással írt nyelvemléket. E táblának aztán az lett az eredménye, hogy a megnyitón megjelent nyelvészek és politikusok értesültek arról, miszerint az MTA úgy válogat a nyelvemlékek között, mint tyúk a kendermagban. Ez a leleplezés megbocsáthatatlannak bizonyult és Hiller István kultuszminiszter felmentette Monok Istvánt, az OSZK főigazgatóját. A hazai értelmiség egy vonulatának képviselői tiltakoztak a döntés ellen, de persze nem tudtak változtatni a dolgon.
Ezt követően felajánlottam az OSZK-nak a budapesti hun(?) jelvényt és egy másik, Árpád kori gyűrűt is, amelyen szintén van elolvasható szöveg, de a könyvtár elzárkózott az ajándék elfogadásától. Pedig az OSZK besorolása lehetővé teszi a könyvek mellett ilyen tárgyak őrzését is. Akarat hiányában azonban most sem ment a dolog.
A politika és az akadémikus nyelvtudomány berkeiben azonban az eset hatására elkezdődött egy feldolgozási folyamat. Sokan képtelenek lehettek annak érzelmi elfogadására, hogy egy utcáról jött dilettáns beleszólhatott a nagyok dolgába s ráadásul neki volt igaza. Miközben egyúttal azon is elkezdhettek gondolkozni, hogy az elmaradt rendszerváltás után ennyi idővel mégis csak ideje lenne létezőnek tekinteni a rovásjelekkel írt nyelvemlékeket is. E gondolatmenet érveit azonban nem tették közszemlére, mert akkor be kellett volna vallaniuk, hogy a világosi fegyverletétel óta félrevezették a közvéleményt a székely írást illetően.
Legkorábban (2011. december 29-én) a nyest.hu reagált a történtekre, de persze csak a szerkesztő szakmai-erkölcsi normáinak megfelelő szinten (2). Nem sokkal Monok István felmentése után megjelentetett egy Hamis beszéd c. cikket, amiben az idők szavának megfelelve egy rovásírással írt nyelvemlékünk felhasználásáról vitázott valakivel. Rovásírással ugyanis már a legkorábbi időktől szabályosan le lehetett írni a gyümölcs szót (mert volt "gy", "ü" és "ö" rovásbetűnk), míg a latin betűs írásunk csak a gimilc leírására volt képes. S persze felmerült a kérdés, hogy mit ér az a finnugrista következtetéslánc, ami a hibás latin betűs lejegyzésekre alapoz? Ez annak idején Forrai Sanyi bácsi jogos felvetése volt, amit mi "dilettánsok" széles körben ismertünk, ám a "nyelvtudomány" korábban reagálni sem volt hajlandó rá. A nyest.hu cikke azt is bizonyítja, hogy a szerzője nem kellően tájékozott a "dilettáns" rovológiai irodalomban, ahol az utóbbi évtizedben a tudomány számára legérdekesebb kérdések felmerültek és néha választ is kaptak. E Forrai féle gondolatra alapozva a rovásforrai.hu és egy olvasójuk kétségbe vonta a finnugrista következtetések megalapozottságát. A nyest.hu egy téveszmével hárított, azt állítván, hogy "az ómagyar kor elején még nem volt [ö], és az [ü] is sokkal ritkább volt, mint ma". (3)
Ezt követően az ELTE indított egy előadás-sorozatot a székely írásról, majd a frissen megalakuló Magyarságkutató Intézet tartott egy írástörténeti konferenciát. Ezeken a fórumokon már magától értetődően hangzott el, hogy a rótt szövegeink is nyelvemlékek. Ilyet azonban nem tudtak felmutatni, mert ahhoz érdemben meg kellett volna vitatniuk a "dilettánsok" által felvetett kérdéseket. Ezt azonban az akadémikus konszenzus magyar- és tudományellenes "illemszabályai" sem akkor, sem azóta nem tették lehetővé.
A Fehér Bence által egyedüliként felhozott Bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókatöredék Vékony Gábor által adott olvasata ugyanis nyilvánvalóan, Fehér Bence által is elismerten hibás. A rovásjelekkel (egy szójellel és betűkkel) írt Lyukónak szó hét hangjából Vékony Gábor csak hármat olvasott el helyesen. Bár a szót rögzítő négy jel mindegyike pontosan felismerhető a székely írás ismert jelei segítségével, Vékony Gábor mégis csak kettőnek az azonosítására volt képes. Ennek köszönhetően a Vékony Gábor által adott Fúnák olvasat alapvető hibákkal terhelt, amelyek miatt nem lehet alkalmas nyelvtörténeti következtetések megalapozására (valóban csak a rag hasznosítható belőle, ahogyan azt Fehér Bence írta, ám a "szakma" ezt is vitatta). Így az a különös helyzet alakult ki, hogy a cikkeim következtében fellépő politikai nyomás hatására a szakértők elvben elfogadták azt, hogy a rovásírással írt szövegek is lehetnek nyelvemlékek, de erre nem tudnak példát felhozni, mert erre a helyes álláspontra nem szakmai megfontolás, hanem politikai nyomás vezette el őket. Vagyis az értékelésük alól hiányzik a szakmai megalapozás. Amíg a szakma nem hajlandó létezőnek tekinteni a székely írás szó- és mondatjeleit (a magyar hieroglif írást), addig ez az ellentmondásos helyzet aligha fog megoldódni.
Jegyzetek
(1) "21 éve került elő a jelenleg azonosított legkorábbi honfoglaló magyar nyelvemlék" - hirdeti Fehér Bence, az MKI Nyelvtervezési Kutatóközpontja tudományos tanácsadója cikkének címe, ahol értesülünk az örvendetes változásról. Az ennek érdekében végzett több évtizedes munkámról - ahogyan azt a nem etikus, hanem "tudományos" konszenzus előírásai megkövetelik - egyetlen szó sem esik. Ugyanúgy nem említi a cikk Stammler Imre iskolaigazgató sok éves munkáját és fáradságos küzdelmét, amivel az alsóbűi kohókat felfedezte és a "tudományos konszenzus" helyi képviselőit szinte rákényszerítette azok feltárására. Ugyanígy a rovásfeliratot sem szakember, hanem az ásatáson dolgozó egyik "dilettáns" fedezte fel. "Természetesen" a bodrog-alsóbűi rovásfelirat általam adott helyes olvasatáról sem számol be a szerző.
"Valamennyien tanultuk már az iskolában is, hogy a magyar nyelv legkorábbi szövegemléke a Halotti Beszéd, és még korábbi fontos szórványemlékünk a Tihanyi Alapítólevél; sőt az oktatásban ma is ez a tananyag, mintha semmi nem változott volna. Ez persze a magyar nyelv írott történetének tekintélyes időbeli múltját jelenti. Azt is tudjuk azonban, hogy magyar írásbeliség létezik függetlenül latin betűinktől: rovásírásunk, ennek azonban legtöbb emléke a középkor kései szakaszából származik. Annyira nem tudtuk igazolni, hogy korábbi volna, mint latin betűs írásunk, hogy a 19. század végén még elismert tudósok is vallottak olyan elméletet, hogy a 15. században alkották volna humanistáink.
Ez a helyzet változott meg alapjaiban huszonegy éve, 1999. március 24-én, amikor egy honfoglaláskori rovásírásos szöveg került elő a Somogy megyei Bodrog-Alsóbűn, Magyar Kálmán ásatásán.
Igaz, nem ez az egyetlen írott emlék a honfoglaláskorból: ma már legalább tizenöt tárgyat ismerünk, amelyen valamiféle rovás van, de a többinek az értelme ismeretlen vagy nagyon vitatható, és többségük bizonyosan nem ezzel az írásmóddal készült. Egy részük talán nem is szöveg, csak egy jel. Még több – mintegy félszáz – rótt, bekarcolt jel vagy szöveg ismert az avar korból, és ígéretes kutatások folynak, hogy ezek egy részének az értelmét is megfejtsük – néhány feliratot több kutató is magyar nyelvűnek tart, de távol vagyunk attól, hogy ebben egyetértés legyen, így az első bizonyosan magyar szövegemlék egyelőre a bodrog-alsóbűi. Mindenesetre van rá remény, hogy cikkünk egy-két éven belül elavul, és „legkorábbi nyelvemlékünk” címmel újat kell írni más tárgyról.
A bodrog-alsóbűi szövegemlék egy honfoglaláskori vaskohó agyagfúvókáján került elő. ... A fúvóka egy műhelygödörből került elő, archeomágneses vizsgálat alapján ez is ebből a korszakból való – ennyi biztosra vehető, vannak kutatók, akik különböző érvekkel, a tárgy típusa vagy a szöveg alapján azt kívánják igazolni, hogy a század legelejére esik, vagy hogy nem is a honfoglalók, hanem a honfoglaláskor már itt talált nép hagyatéka. Ma még nem tudjuk eldönteni, ebben lehet-e igazság, de a felirat jelentőségét ez nem növeli és nem is csökkenti: a Tihanyi Alapítólevélnél mindenképpen egy bő századdal korábbi szöveget tartalmaz.
Magyar Kálmán azonnal felismerte a lelet nagy jelentőségét, és az akkor talán legképzettebb rovásírás-kutatónk, a kiváló régész, Vékony Gábor segítségét kérte a jelek értelmezésében. Vékony Gábor gyorsan megállapította, hogy a jelek lényegileg ugyanazzal az írásmóddal készültek, mint középkori székely rovásfelirataink. Véleménye szerint felül a fúvókára egy négy jelből álló, tömör, de teljesen értelmes magyar mondatot karcoltak kiégetése előtt, tűhegyes eszközzel: az ő olvasatában fúnák (mai magyarsággal: „fújnék”), tehát egy kívánság arra, hogyan működjék az eszköz. Természetesen nagyon nagy vita bontakozott ki a rendkívüli felfedezésről, sokan módosítanák az olvasatot is: egy-két betűt másképp értelmeznek, nyelvészek pedig a szó hangalakját próbálják pontosítani. Az bizony lehetséges, hogy ez az olvasat még nem tökéletes ..., de a lényege, hogy egy egyesszám első személyű magyar igealak olvasható, ma már aligha vitatható.
Gondoljunk köszönettel az aprócska ... tárgyat felfedező és annak jelentőségét azonnal felismerő kutatókra, és ne feledjük: ez a rövid, de értelmes és pontos magyarságú szöveg lehetővé teszi, hogy anyanyelvünk minden eddig ismertnél korábbi korszakáról szerezzünk ismereteket ... Huszonegy esztendő elteltével itt az ideje, hogy egész hazánkban tudatosuljon első magyar nyelvemlékünk kora és mibenléte.
Mit tehetek hozzá ehhez a szép gondolathoz? Ezt a kort és mibenlétet illető tudatosulást az MKI is elkezdhetné s amíg ez nem sikerül neki, addig sem kellene félrevezetnie az egész magyar közönséget. Ugyanis sem Vékony Gábor, sem a követői nem képesek tűrhetően elolvasni az agyagfúvókán előkerült rövid szöveget, ha az első jelet nem a lyuk szó jeleként, hanem egy hangot jelölő betűként akarják hasznosítani. Azt sem "ly"-nek, hanem "f"-nek vélve, holott ilyen "f" nincs.
Legkorábban (2011. december 29-én) a nyest.hu reagált a történtekre, de persze csak a szerkesztő szakmai-erkölcsi normáinak megfelelő szinten (2). Nem sokkal Monok István felmentése után megjelentetett egy Hamis beszéd c. cikket, amiben az idők szavának megfelelve egy rovásírással írt nyelvemlékünk felhasználásáról vitázott valakivel. Rovásírással ugyanis már a legkorábbi időktől szabályosan le lehetett írni a gyümölcs szót (mert volt "gy", "ü" és "ö" rovásbetűnk), míg a latin betűs írásunk csak a gimilc leírására volt képes. S persze felmerült a kérdés, hogy mit ér az a finnugrista következtetéslánc, ami a hibás latin betűs lejegyzésekre alapoz? Ez annak idején Forrai Sanyi bácsi jogos felvetése volt, amit mi "dilettánsok" széles körben ismertünk, ám a "nyelvtudomány" korábban reagálni sem volt hajlandó rá. A nyest.hu cikke azt is bizonyítja, hogy a szerzője nem kellően tájékozott a "dilettáns" rovológiai irodalomban, ahol az utóbbi évtizedben a tudomány számára legérdekesebb kérdések felmerültek és néha választ is kaptak. E Forrai féle gondolatra alapozva a rovásforrai.hu és egy olvasójuk kétségbe vonta a finnugrista következtetések megalapozottságát. A nyest.hu egy téveszmével hárított, azt állítván, hogy "az ómagyar kor elején még nem volt [ö], és az [ü] is sokkal ritkább volt, mint ma". (3)
Ezt követően az ELTE indított egy előadás-sorozatot a székely írásról, majd a frissen megalakuló Magyarságkutató Intézet tartott egy írástörténeti konferenciát. Ezeken a fórumokon már magától értetődően hangzott el, hogy a rótt szövegeink is nyelvemlékek. Ilyet azonban nem tudtak felmutatni, mert ahhoz érdemben meg kellett volna vitatniuk a "dilettánsok" által felvetett kérdéseket. Ezt azonban az akadémikus konszenzus magyar- és tudományellenes "illemszabályai" sem akkor, sem azóta nem tették lehetővé.
A Fehér Bence által egyedüliként felhozott Bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvókatöredék Vékony Gábor által adott olvasata ugyanis nyilvánvalóan, Fehér Bence által is elismerten hibás. A rovásjelekkel (egy szójellel és betűkkel) írt Lyukónak szó hét hangjából Vékony Gábor csak hármat olvasott el helyesen. Bár a szót rögzítő négy jel mindegyike pontosan felismerhető a székely írás ismert jelei segítségével, Vékony Gábor mégis csak kettőnek az azonosítására volt képes. Ennek köszönhetően a Vékony Gábor által adott Fúnák olvasat alapvető hibákkal terhelt, amelyek miatt nem lehet alkalmas nyelvtörténeti következtetések megalapozására (valóban csak a rag hasznosítható belőle, ahogyan azt Fehér Bence írta, ám a "szakma" ezt is vitatta). Így az a különös helyzet alakult ki, hogy a cikkeim következtében fellépő politikai nyomás hatására a szakértők elvben elfogadták azt, hogy a rovásírással írt szövegek is lehetnek nyelvemlékek, de erre nem tudnak példát felhozni, mert erre a helyes álláspontra nem szakmai megfontolás, hanem politikai nyomás vezette el őket. Vagyis az értékelésük alól hiányzik a szakmai megalapozás. Amíg a szakma nem hajlandó létezőnek tekinteni a székely írás szó- és mondatjeleit (a magyar hieroglif írást), addig ez az ellentmondásos helyzet aligha fog megoldódni.
Jegyzetek
(1) "21 éve került elő a jelenleg azonosított legkorábbi honfoglaló magyar nyelvemlék" - hirdeti Fehér Bence, az MKI Nyelvtervezési Kutatóközpontja tudományos tanácsadója cikkének címe, ahol értesülünk az örvendetes változásról. Az ennek érdekében végzett több évtizedes munkámról - ahogyan azt a nem etikus, hanem "tudományos" konszenzus előírásai megkövetelik - egyetlen szó sem esik. Ugyanúgy nem említi a cikk Stammler Imre iskolaigazgató sok éves munkáját és fáradságos küzdelmét, amivel az alsóbűi kohókat felfedezte és a "tudományos konszenzus" helyi képviselőit szinte rákényszerítette azok feltárására. Ugyanígy a rovásfeliratot sem szakember, hanem az ásatáson dolgozó egyik "dilettáns" fedezte fel. "Természetesen" a bodrog-alsóbűi rovásfelirat általam adott helyes olvasatáról sem számol be a szerző.
"Valamennyien tanultuk már az iskolában is, hogy a magyar nyelv legkorábbi szövegemléke a Halotti Beszéd, és még korábbi fontos szórványemlékünk a Tihanyi Alapítólevél; sőt az oktatásban ma is ez a tananyag, mintha semmi nem változott volna. Ez persze a magyar nyelv írott történetének tekintélyes időbeli múltját jelenti. Azt is tudjuk azonban, hogy magyar írásbeliség létezik függetlenül latin betűinktől: rovásírásunk, ennek azonban legtöbb emléke a középkor kései szakaszából származik. Annyira nem tudtuk igazolni, hogy korábbi volna, mint latin betűs írásunk, hogy a 19. század végén még elismert tudósok is vallottak olyan elméletet, hogy a 15. században alkották volna humanistáink.
Ez a helyzet változott meg alapjaiban huszonegy éve, 1999. március 24-én, amikor egy honfoglaláskori rovásírásos szöveg került elő a Somogy megyei Bodrog-Alsóbűn, Magyar Kálmán ásatásán.
Igaz, nem ez az egyetlen írott emlék a honfoglaláskorból: ma már legalább tizenöt tárgyat ismerünk, amelyen valamiféle rovás van, de a többinek az értelme ismeretlen vagy nagyon vitatható, és többségük bizonyosan nem ezzel az írásmóddal készült. Egy részük talán nem is szöveg, csak egy jel. Még több – mintegy félszáz – rótt, bekarcolt jel vagy szöveg ismert az avar korból, és ígéretes kutatások folynak, hogy ezek egy részének az értelmét is megfejtsük – néhány feliratot több kutató is magyar nyelvűnek tart, de távol vagyunk attól, hogy ebben egyetértés legyen, így az első bizonyosan magyar szövegemlék egyelőre a bodrog-alsóbűi. Mindenesetre van rá remény, hogy cikkünk egy-két éven belül elavul, és „legkorábbi nyelvemlékünk” címmel újat kell írni más tárgyról.
A bodrog-alsóbűi szövegemlék egy honfoglaláskori vaskohó agyagfúvókáján került elő. ... A fúvóka egy műhelygödörből került elő, archeomágneses vizsgálat alapján ez is ebből a korszakból való – ennyi biztosra vehető, vannak kutatók, akik különböző érvekkel, a tárgy típusa vagy a szöveg alapján azt kívánják igazolni, hogy a század legelejére esik, vagy hogy nem is a honfoglalók, hanem a honfoglaláskor már itt talált nép hagyatéka. Ma még nem tudjuk eldönteni, ebben lehet-e igazság, de a felirat jelentőségét ez nem növeli és nem is csökkenti: a Tihanyi Alapítólevélnél mindenképpen egy bő századdal korábbi szöveget tartalmaz.
Magyar Kálmán azonnal felismerte a lelet nagy jelentőségét, és az akkor talán legképzettebb rovásírás-kutatónk, a kiváló régész, Vékony Gábor segítségét kérte a jelek értelmezésében. Vékony Gábor gyorsan megállapította, hogy a jelek lényegileg ugyanazzal az írásmóddal készültek, mint középkori székely rovásfelirataink. Véleménye szerint felül a fúvókára egy négy jelből álló, tömör, de teljesen értelmes magyar mondatot karcoltak kiégetése előtt, tűhegyes eszközzel: az ő olvasatában fúnák (mai magyarsággal: „fújnék”), tehát egy kívánság arra, hogyan működjék az eszköz. Természetesen nagyon nagy vita bontakozott ki a rendkívüli felfedezésről, sokan módosítanák az olvasatot is: egy-két betűt másképp értelmeznek, nyelvészek pedig a szó hangalakját próbálják pontosítani. Az bizony lehetséges, hogy ez az olvasat még nem tökéletes ..., de a lényege, hogy egy egyesszám első személyű magyar igealak olvasható, ma már aligha vitatható.
Gondoljunk köszönettel az aprócska ... tárgyat felfedező és annak jelentőségét azonnal felismerő kutatókra, és ne feledjük: ez a rövid, de értelmes és pontos magyarságú szöveg lehetővé teszi, hogy anyanyelvünk minden eddig ismertnél korábbi korszakáról szerezzünk ismereteket ... Huszonegy esztendő elteltével itt az ideje, hogy egész hazánkban tudatosuljon első magyar nyelvemlékünk kora és mibenléte.
www.mki.gov.hu"
(2) A nyest.hu Hamis beszéd c. cikkét így indítja a szerkesztő: "A nyelvészek valamit nagyon rosszul csinálhatnak, ha az egyszerű érdeklődők is sorban fedezik fel a tévedéseiket, nem igaz?"
(3) A finnugrista nyelvtudomány képviselői - mással nem nagyon rendelkezvén? - mindig egy aktuális téveszméjüket használják fel a kritika hárítására.
Korábban azt állították a finnugrista alapozású "szakemberek" - persze minden alap nélkül - hogy a rovásírással írt szövegek nem elég koraiak ahhoz, hogy a nyelvészek hasznosítható nyelvemlékként számításba vehessék őket. Ezt mondta nekem többek között Benkő Loránd, az egyébként nagyérdemű nyelvész is egy telefonbeszélgetésünk során s ugyanezt ismételte meg Erdélyi István régész is.
A nyest.hu a gyümölcs esetében egy másik finnugrista téveszmével próbált hárítani, mondván, hogy korábban nem volt "ö" és "ü" hangunk és rovásbetűnk. Ezt az ellenérvet a hibás latin betűs nyelvemlékekre alapozta (azon belül az érvelés logikus), ám a "rovásírásos" emlékeink tanúságát most sem vette figyelembe. Cikkünk számára mindebből csak az az érdekes, hogy a nyest.hu szerkesztője szerint "feltehető azonban, hogy a szerző Varga Géza önjelölt rovásírás-szakértő írásából indul ki". Erre ugyanis semmilyen okot sem adtam, de a szerkesztő úr köreiben ekkortájt minden sötét bokor mögött engem sejthettek.
Az említett téveszméket csak azért gondolták felhasználhatónak a kritika elleni védekezésre, mert sohasem ismerték és ma sem ismerik eléggé sem a székely írást, sem a magyar hieroglif írást.
1. ábra. Kercsi hun ékszer (középen) az Üdő szójelével (bal alsó sarok), amelyből a székely "ü" rovásbetű (jobb alsó sarok) bármikor kialakulhatott, amikor arra szükség volt, az Üdő szójel és az "ü" rovásbetű használata évezredekig párhuzamos is lehetett
Varga Géza: Monok István és az Országos Széchenyi Könyvtár történelemhamisító nyelvemlék-kiállítása
Varga Géza: Fehér Bence megveregeti Vékony Gábor, a "talán legképzettebb rováskutatónk" vállát
Varga Géza: Fehér Bence megveregeti Vékony Gábor, a "talán legképzettebb rováskutatónk" vállát
Varga Géza: Magyar hieroglif írás
Megfejthetetlen írások? (Az MKI honlapjának ismertetője a rováskonferenciáról)
Rovásemlékeink (Az ELTE honlapja a rovásírást oktató előadássorozatukról)
Varga Géza: Az Osservatore Letterario 2010-es cikke az OSZK meghamisított nyelvemlék-kiállításáról
Rovásemlékeink (Az ELTE honlapja a rovásírást oktató előadássorozatukról)
Varga Géza: Az Osservatore Letterario 2010-es cikke az OSZK meghamisított nyelvemlék-kiállításáról
Varga Géza: A Bodrog alsóbűi rovásfelirat újabb olvasata: Lyukónak
Varga Géza: Veit Gailel a székely szó- és mondatjelekről
Varga Géza: A legkorábbi magyar nyelvemlékek
Ne fogadjon el utángyártott, sérült csomagolású, vagy rosszarcú eladó által kínált Cserépmadár szállás és Csinyálóházat! Rovológus által vezetett hiteles őrségi szállás csak nálunk!
Kétségtelen, hogy elfogult vagyok, mert teljes szívemből szeretem az Őrséget és a szállásunkat, de Ön is így járhat, ha egyszer nálunk nyaral! Hívja most a 06(20)534-2780-as telefonszámot!
Bana Pál a fészbukon: a SZÉKELY KAPU nem más ,mint a NAPISTENT dicsőítő és ismerő hagyomány ,ami kifinomult képjelekkel díszített és rovással magyarázott szakrális üzenet.
VálaszTörlésIgaz. Köszönöm a hozzászólást!
Törlés