Bevezető
A Néprajzi Múzeum új épületét a Rákosi által lebontatott Regnum Marianum templom helyén építették meg. (1) Szent helyet használtak fel. E cikkben megnézzük, milyen eredménnyel.
A múzeum kezdetben a Magyar Nemzeti Múzeum egyik osztálya volt Néprajzi Tár néven s csak 1947-ben önállósult teljesen. Ekkor azonban elveszett az intézmény nevéből a magyar jelző s azt azóta sem sikerült visszaszereznie. Amiképpen a Petőfi Irodalmi Múzeumból is Irodalmi Múzeumot csinált egykor az akkor éppen regnáló ballib csürhe. Több költözködés után a múzeum új helyének a városligeti múzeumi negyedet jelölték ki, ahol most egy új épület megépítésére került sor. A múzeumi negyed megteremtése, vagy fejlesztése megfelelő gondolat volt és a Néprajzi Múzeum Ligetbe telepítése is helyeselhető. A környezetet is sikerült nagyszerűen elkészíteni. Sok pad van és csorgókat is talál a szomjas vándor. Ezt tehát kitűnőre értékelhetjük. Kár, hogy az új épületnek célszerűbb tervek alapján kellett volna megépülnie és maga a kiállítás is sikerülhetett volna jobban.
Az épület
A mai építészek mintha elfeledték volna, hogyan is kell nagy forgalmú közintézményt, múzeumot tervezni és azt feliratozni. Pedig már a római Colosseum is sok jó megoldással szolgál a tervezést illetően. Például ott és akkor a rengeteg kapu és lépcső miatt a közönség pillanatok alatt el tudta hagyni az épületet. Ezzel szemben a MÜPA nézőteréről kifelé menet elkerülhetetlen a lelassulás. Sose legyen módunk megtapasztalni, mit jelent ez egy esetleges színháztűz során!
A Néprajzi Múzeum tervezésekor is érvényesült az az újabb keletű tendencia, hogy a tervező elsősorban egy térkompozíciót, hatalmas szoborszerű díszt akar készíteni s csak másodsorban törődik az épület használhatóságával. Beszélgettem erről az egyik nemrég elhúnyt építész-zseni özvegyével, aki a férje által tervezett szép családi házban lakik. Mint elmondta, képtelen rendesen kitakarítani a közel öt méter magas konyhája felső régióit.
Esetünkben a belépés jelentett nehezen megoldhatónak látszó kezdeti feladatot. A múzeum bejárata ugyanis nem az épület közepén van, ahol várnánk, hanem a két végén. Ám ott is kevés és észrevehetetlenül kicsi felirat jelzi. Mivel az épületen több bejáratnak látszó megtévesztő nyílás is akad, könnyű eltévedni közöttük. Ezzel a tanácstalansággal nem voltunk egyedül. Többekkel találkoztunk, akik szintén a bejáratot keresték, reménytelenül és fáradtan bolyongva a hatalmas épület közepe felett lévő füves térségben és az épület környezetében (2. ábra). Azt szoktuk meg ugyanis az évszázadok alatt, hogy egy méltóságteljes közintézménynek középen van a fő tömege. Ott nyílik a messziről felismerhető főbejárata és ennek megfelelően van megszerkesztve a belseje is. Belül középen pedig kellene lennie egy nagy központi térnek, ahonnan valamilyen rend szerint elérhetők a különféle részterületek. Ez azért alakult ki így a történelem során, mert ez bizonyult célszerűnek. Kár, hogy vélük szemben a politikai, turisztikai és polgárpukkasztó szempontok erősebbnek bizonyultak a magyar népi kultúra értékeinek bemutatását célzóknál.
Amikor nem a tapasztalat által hitelesített koncepcióval épül meg egy kiállítás céljára használt épület, akkor azon előbb-utóbb javítani kell. Példa erre a párizsi Louvre épülete. Ezt eredetileg az említett központi bejárat és csarnok nélkül építették meg egy udvar köré, királyi palotának. Ezért kellett aztán egy üvegpiramist építeni az udvar közepére, ahol a tömegek érkeztetését és irányítását már kényelmesen meg lehet oldani.
Az új Néprajzi Múzeum esetében ezt a megoldást a liberális csőcselék zajongása miatt(?) nem lehetett jól megépíteni(?). Ezek a mindennel ellenkezők ugyanis zöld parasztvakításokra hivatkozva tiltakoztak a Városliget "beépítése" ellen. Mintha egy Néprajzi Múzeum kedvéért nem lehetne feláldozni, vagy máshol pótolni néhány fát. Talán ezért kényszerült a tervező olyan megoldásra, ahol az épület behorpasztott tetején parkféle van. A végeredmény se nem park (mert nagy fákat nem lehet a betontetőre építeni), se nem szokásos középület. Első benyomásaim alapján az új épület múzeumnak ugyanolyan alkalmatlan, mint az előző, amelyik eredetileg Kúria céljára készült. Ám ott mégis meg lehetett rendezni néhány jó kiállítást, mert a folyosók és termek aránya-elosztása megfelelőbb volt.
3/a. ábra. A büfében kapható (kevés és zsíros) tarhonyaleves még elmegy a néprajzi téma mellé, de talán jobb lett volna e helyett a hétköznapi edényzet helyett valami népi jellegűben előadni
3/b. ábra. Magyarszombatfai tányér, közepén az amerikai indiánok leggyakrabban használt jelének, a kőkori Jóma isten nevét rögzítő ligatúrának a magyar változatával, ebbe is becsületes adag lebbencsleves férne
A kiállítás
Az épület torz voltából következően(?) a múzeum belső terei is meglehetősen szerencsétlenre sikerültek. Csupasz falú, váratlan irányokba vezető alagsori folyosókon kell keresgélni egy-egy kiállítási teret. Kiállítási tárgyak helyett nyilakat és útba igazító feliratokat nézegetünk. Sok segítőkész munkatárs ül ugyan az épület több pontján is, hogy eligazítsa a keresgélőket, ám ez nem pótolhatja a jó múzeumot.
A megnyitást beharangozó sajtóból már értesülhettünk arról, hogy az egyik fő attrakció a cserépkiállítás. Ennek örvendtem, mert elsősorban a fazekasjelekre voltam kíváncsi. A valóság azonban alulmúlta a várakozásaimat. Két szép sorban sorakoztak a cserepek, egy lépcsőházszerű terem két oldalán elhelyezett, üveggel takart fali polcrendszeren. Kétségtelenül szépek voltak a cserepek, ám tizenkét hasonló méretű polc kellett volna a hazai fazekasság vázlatos bemutatásához is. Az egyik munkatárs elmondta, hogy a múzeum rendelkezésére álló tárgyak 5%-a van kiállítva, ami a nemzetközi 1%-nál jobb helyzet.
Igaza lehet, mert a washingtoni indián múzeumban (National Museum of the American Indian) én is tapasztaltam hasonlót. Előzőleg egy amerikai magyar azt mondta az ottani indián-múzeumokról, hogy azokat nem kell igazán komolyan venni. Mindössze azt sugallják: "Elnézést kérünk, amiért kiírtottunk benneteket!". S valóban, e washingtoni múzeumnak az épülete csak kívülről tűnt nagynak. Belül nem sokkal volt több egy tágas, néhány emelet magas, ám üres belső térnél, amit körbevett egy lépcső. Kiállítási tárgyak alig akadtak benne. Kétségtelen érdeme csak egy volt: az alagsorban valódi indián ételeket lehetett kapni. Nagyon hasonló ehhez a most megnyitott Néprajzi Múzeum is. Az eltérés az, hogy mi még nem vagyunk annyira kiírtva, mint az indiánok. Csupán a kultúránk talán legfontosabb összetevőjét, az írásunkat (a népi hieroglifáinkat) engedjük elhallgatni és letagadni. A jövőt sejtő(?) néprajzosok egy kicsit előreszaladtak.
4. ábra. Azték edény a kiállításról a magyar szójelekkel rokon, ezért elolvasható hieroglifákkal írt Ragyogj, nagyságos jó úr! mondattal (középen), balra a ragyog, nagy, jó és szár "úr" szójelek, jobbra a székely írás nekik megfelelő "r", "n", "j" és "sz" rovásbetűi
Az egyik polc nemzetközi áttekintésnek tűnt, földrajzi területek szerint sorakoztatva a külföldi és hazai tárgyakat. Mindjárt az elején az indián fazekasság alkotásaival találkozhattunk. Ennek őszintén megörültem, mert az indián cserépedények hallatlanul érdekesek a magyar írás- és őstörténetkutatás számára is (4. ábra).
A bemutatott tárgymennyiség kevésnek tűnt. Jó lett volna alaposan megismerni a magyar fazekasközpontok mindegyikét, de csak néhány tárggyal voltak képviselve a legismertebbek is. Korondi edényt például egyet sem láttam. Igaz - de ez ne szolgáljon a rendezők mentségéül - olyan kevés és annyira olvashatatlan felirat volt a polcokon, hogy el is kerülhette a figyelmemet.
5/b. ábra. Veleméri rajzos sindük székely rovásjelek megfelelőivel, balra az égig érő fa tetején trónoló ős szójelünk (a hettita/luviai/anatóliai hieroglif írás "isten" szójelének megfelelője), mellette lent a székely írás "us" jele; jobbra az Istennel azonos égig érő fa és mellette lent a székely írás "tprus" (tapar us "szabír ős") mondatjele (Sindümúzeum)
A másik polcon a különböző cserepek a felhasználásuk szerint voltak csoportosítva. Innen hiányzik a veleméri rajzos sindük, a házilag készített őrségi tetőcserepek megemlítése (5. és 6. ábra). A veleméri rajzos sindükön lévő rovásjel-párhuzamok a tudománytörténet lomtárába száműzik az MTA 2021-ben kiadott rováskorpuszát, amelynek az a vezérlő téveszméje, hogy a székely jeleket csak a székelyek használták, képszerű szójeleink pedig nincsenek.
A kiállítóterek aránya a folyosókéhoz képest egyébként is kicsinek tűnt. Ezzel is összefügghet, hogy a látható tárgyak és a tárgyalt témák mennyisége alulmúlta a várakozásaimat. Természetesen, ami találkozott az érdeklődésemmel, az nagy örömet okozott (4. ábra).
6. ábra. X alakú rontáselhárító hieroglifa, a székely írás "b" (Bél) jelének megfelelője egy magyarszombatfai tejesköcsögön és egy veleméri tetőcserépen (Sindümúzeum)
Mi is a néprajztudomány feladata?
Nem okozott meglepetést a kiállítás rendezőinek jelek iránti tökéletes érzéketlensége. Pedig a néprajztudomány ismer rontáselhárító jeleket (6. ábra), birtokjeleket, nemzetségjeleket, meg fazekasjeleket, valamint a fejfákon és a hímes tojásokon is számon tartják a népi jeleket. Ezeket egy külön teremben lehetne bemutatni és magyarázni. Vagy, ha már nem épült elég terem, akkor legalább valamelyik hosszú és sivár folyosó falán elhelyezhetnék őket (7. ábra).
A kalotaszegi nagyírásos hímzésnek, vagy a fazekasedények és hímes tojások díszítésére való íróka neve is utal a népi jelhasználat írás voltára. Mégis, a Rákosi-Kádár rezsimek által gyűlölt székely írás magyar és amerikai néprajzi párhuzamaira egyetlen szó sem hívja fel a figyelmet a kiállításon. Előbb a kultúránk pusztuljon? Úgy, hogy meg se ismerjük?
A néprajztudomány különféle oldalaival és képviselőivel akkor kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor felismertem a székely rovásjelek és a népi hieroglifák megfeleltethetőségét (8. ábra).
Elmentem a Néprajzi Múzeumba, ahol akkoriban a kitűnő Csupor István vezette a cseréprészleget. Megmutatta a raktárban őrzött nagy mennyiségű népi cseréptárgyat. Azóta is az jár az eszemben, ha rájuk gondolok, hogy jó lenne ezeket alaposabban áttekinteni, de évtizedek óta nincs rá sem időm, sem lehetőségem. Amikor megkérdeztem Csupor Istvánt, hogy a könyveiben miért nem foglalkozik a jelekkel, akkor azt válaszolta, hogy az nekik tilos. A nagy tiszteletnek örvendő Kresz Mária is csak egy vázlatot készített a népi jelekről, de azt sohasem adta ki. Amikor Csupor István nyugdíjba ment, akkor tájékoztatott róla, hogy készül egy könyvet kiadni Kresz Mária jegyzeteinek felhasználásával. Ki tudja azokat egészíteni, mert annak idején sikerült ezt a rövid vázlatot megbeszélnie Kresz Máriával. Tudja, hogy mit, hogyan kell érteni a vázlat rövid félmondataiból. Sajnos, azóta Csupor Istvánt elragadta a koronavírus. Nem tudom, hogy sikerült-e megírnia a tervezett kéziratot. Ha ez elmaradt, akkor a veszteség végleges. Ez nem csak a pandémiának, hanem a néprajzosokat gúzsba kötő, a halálos kórral egyenértékű, a magyar íráskultúra ellen irányuló akadémikus gyűlöletnek is köszönhető (2).
A magyar nép kultúrájának bemutatása nem képzelhető el, nem lehet teljes a jeleink bemutatása nélkül. E téren aligha támaszkodhatunk külföldi példákra, mert nem minden népnek van saját írása és véle rokon népi jelkészlete, hieroglifikus írása. A néprajzosok felelőssége e téren óriási, aminek a jelek (az új múzeumépület és kiállítás) szerint még nincsenek a tudatában. Amíg legalább ez utóbbin nem változtatnak és nem mutatják be a népi hieroglifáinkat (amelyekre én is felhívtam a figyelmüket), addig a közönség félrevezetése, a legnagyobb magyar néprajzi értékek tudatos letagadása folyik a Néprajzi Múzeumban.
Jegyzetek
(1) Az új múzeumépület sikeresen megakadályozza a templom eredeti helyén való visszaépítését, betonba dermesztve ezzel Rákosi álláspontját.
A Regnum Marianum jelentése Mária Országa, amely a magyar katolikus hagyomány szerint hazánkat jelenti, az örökös nélkül maradt Szent István király halála előtt Szűz Máriának tett felajánlása nyomán. Egy XIX. század végén kibontakozó, többnyire szegény sorsú gyerekekkel foglalkozó katolikus mozgalom vette fel a nevet. A mozgalom növekvő népszerűsége miatt 1921-ben templomépítő bizottság alakult. Az ünnepélyes alapkőletételre 1925. október 10-én került sor, a felirat szerint a Tanácsköztársaság alóli megszabadulás iránti hálából. Tornyát, egyedülálló módon a Szent Korona másolata díszítette (pénzhiány miatt azonban a harangtorony nem készült el).
Rákosi, a 1919-es kommün egyik vezetője, személyes ügyének tekinthette a templom eltüntetését. 1951. június vége felé megjelent egy pársoros cikk, mely arról számolt be, hogy Sztálin szobrának felállításával kapcsolatban szükségessé válik a Városliget átrendezése. 1951. augusztus 1-jén utoljára 9 órakor végérvényesen bezárult a kapu és a templom halálos ítéletének végrehajtását megkezdték. Sztálin szobrát aztán 1956-ban a felkelt nép ledöntötte. 1969-ben azonban - nagyjából az egykori Regnum Marianum helyén - itt állították fel Kiss István Tanácsköztársasági emlékművét. Nehéz nem felfedezni ebben az utalást a templom alapító szövegére. Az emlékmű azóta eltűnt innen, helyette pedig megjelent a vaskefének becézett, igen ronda és fantáziátlan 1956-os emlékmű. Nyilvánvaló tehát, hogy az eltelt évtizedek ellenére a gyilkos kommün (és az 1956-os szabadságharc?) értékelése máig eleven vitát jelent. Mindig a hosszabb-rövidebb ideig regnáló hatalom álláspontja tükröződik a területfelhasználásban. A pillanatnyi állapottal nem lehetünk igazán elégedettek.
(2) Sajnos, erről az akadémikus rovásundorról több forrásból is sikerült meggyőződnöm.
Karakteres érvelés hangzott el az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállítás megrendezésekor. Itt a díszvendégi szerepet kapott magyar kiállításról a rendezők kiparancsolták a rovásjeleket, amelyeket Makovecz Imre és társai az installáció részeként kívántak alkalmazni. A kiállítás egyik kurátora ezt a tilalmat azzal indokolta, hogy a rovásjelek Németországban náci asszociációkat keltenének.
A veleméri Sindümúzeum egyik látogatójától is hasonló előjelű tájékoztatást kaptam. Ez a magyar írástörténet egyetlen múzeuma, ahol ennek megfelelően a magyar értelmiség színe-virága fordul meg. A látogatók megkérdezik, hogyan tévedtem erre a szakterületre, ők meg elmesélik, mit dolgoznak, mi a véleményük a székely írásról és a kutatásáról. Egy fiatal történész arról számolt be, hogy a diplomaosztón a professzora, akinek a kedvence volt, megkérdezte tőle, mivel fog majd foglalkozni. - A székely rovásírással. - volt a válasz. Amire a professzor úr arca elkomorult s azt mondta neki: - "Azzal kiírja magát a szakmából."
Amikor vagy harminc éve megvásároltuk a veleméri egykori parasztportát, ahol azóta a Cserépmadár szállás és Csinyálóház nevű őrségi szállást és a Sindümúzeumot üzemeltetjük, akkor a pajta tetején találtunk vagy 80 darab rajzos sindüt (tetőcserepet). Azonnal feltűnt, hogy némelyiken székely rovásjelekkel rokon szójelek vannak (pl. 5. és 6. ábra). A felfedezéssel telefonon megkerestem a Néprajzi Múzeum vezetőjét. Az időpontra és a nevére már nem emlékszem, Hofer, vagy Hoffmann Tamásnak hívhatták. Mindketten vezették a Néprajzi Múzeumot. Nos, az igazgató urat tájékoztattam a felfedezésemről, amire egy kérdéssel válaszolt: - Miért engem zavar ezzel? - Csak azzal tudtam válaszolni: - Mert azt hittem, hogy érdekli. Bocsánat! -
Nem jártam sokkal jobban akkor sem, amikor a Néprajzi Társaság pályázatára beküldtem a Veleméri rajzos sindük c. dolgozatomat. Bár kiderült, hogy a néprajztudomány számára lényegében ismeretlenek ezek a jeles tetőcserepek, inkább csak egy intést kaptam a felfedezésemért. A nevét nem vállaló értékelő szerint hiánypótló anyagról van szó, ám a történeti-művelődéstörténeti összefüggések bemutatására nagyobb, a tárgyak bemutatására kisebb hangsúlyt fektettem az optimálisnál. A tudományos célú következtetéseim meghaladják mind a néprajztudomány, mind több rokon tudomány kitekintésének határait, így ezek értékelésétől a bíráló eltekint.
A Néprajzi Társaság fejlécét hordozó értékelőlapot közlöm a Magyar hieroglif írás c. kötet 64. oldalán. Aligha értékelhető ez másképpen, mint hogy az általam felmutatott népi hieroglifák és azok nemzetközi összefüggésrendszere a Néprajzi Társaság illetékese szerint nem érdekli sem a néprajztudományt, sem a többi rokon tudományt. Világos, önleleplező beszéd.
A pályázat értékelő és díjkiosztó ünnepségét a Néprajzi Múzeumban rendezték meg, ahol találkozhattam néhány néprajzi tekintéllyel. Amikor egyiküknek előadtam az álláspontomat a népi hieroglifákról, kijelentette: - A néprajztudománynak nem feladata annak eldöntése, hogy ezek írásnak tekintendők-e. -
Irodalom
Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.
Varga Géza: Sindümúzeum (tárlatvezetés és tárgyak)
Varga Géza: Veleméri rajzos sindük
Varga Géza: Az MTA rováskorpusza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése