Édesapámnak volt egy idős ismerőse, aki a Rajk per idején ügyész volt, de lemondott a munkahelyéről, mert nem volt hajlandó a hatalom által rá kiszabott feladatot elvégezni. Az ő édesapjának volt földje (ha jól emlékszem 11 holdja) a Körös mellett s azon rizst kezdett el termelni. Az ötvenes években ez annyira jó üzletnek bizonyult, hogy szinte nem tudott mit csinálni a sok pénzével. Akkoriban szegényedtek el a régi nemesi-polgári családok s ezek eladott műkincseit vásárolta fel a rizs árán a jogász ismerősünk. Sajnos, nem emlékszem már a nevére. Idős ember volt és édesapám jogi tanácsért járt hozzá. A Rákosista-kádárista csürhe ellen egy 18 évig húzódó építésrendészeti ügyben (amelyben tökéletesen ártatlanok voltunk, mert nem mi, hanem az előző tulajdonos építkezett engedély nélkül) szükségünk volt jogi tanácsokra. Pénzt persze nem tudtunk adni, de mindig vittünk egy-egy lenyúzott nyulat, amit mi tenyésztettünk. A jogász felesége elzongorázta nekem a Lavotta szerelmét, ami azóta is a kedvenceim közé tartozik. A lakásuk tele volt képekkel, többnyire ismert magyar festők képeivel, de például egy Goya képük is volt, amelynek már csak egy szekrény háta mögött jutott hely. A kép egyik fele a bal oldalon, a másik fele meg a jobb oldalon lógott ki a szekrény mögül. Mahagóni bútorok között éltek, persze ezekre mindre ráfért volna egy kis restaurálás. Nagyon rokonszenves emberek voltak.
Az építésrendészeti ügyet végül (18 éves küzdelem után) megnyertük. Ebben az eljárásban az 1961-ben épített tüzelőtároló eredeti állapotának helyreállítására köteleztek bennünket néhány évvel később. A mi álláspontunk mindvégig az volt, hogy a tüzelőtárolónak az eredeti állapota van meg most is, azon nincs mit helyreállítani. Időközben tulajdonosváltás is volt s az eredeti tulajdonos az akkor épített családi házára (amelynek része volt a tüzelőtároló is) megkapta a fennmaradási engedélyt azzal a megjegyzéssel, hogy az épülettel egyébként minden rendben van. Ezzel valójában a tüzelőtároló is hivatalosan a tudomására jutott a tanácsnak s az intézkedésre csak attól kezdett egy év alatt lett volna lehetősége, de azt elmulasztotta. Ám erre is hiába hivatkoztunk.
Én vettem észre tizenvalahány év pereskedés után, hogy az eredeti állapotot nem könnyű rekonstruálni a tanácsi iratok alapján. Mivel a tüzelőtároló a családi ház és a telekhatáron húzódó tereplépcső közötti teret lefedő betonlemez volt, a szomszéd felé eső határát nem tudták jogszerűen megállapítani. Ugyanis a családi ház és a telekhatár között 2 méter távolság volt, ők azonban 2.5 méteres szélességet adtak meg a helyreállítandó tüzelőtároló számára. A két telek között a 60-as években nem volt kerítés, mert mindkét telek az előző tulajdonosé volt. Így adódott, hogy a hatóság végeredményben arra akart kötelezni, hogy fél méternyire építkezzek át a szomszéd telkére. Mivel ezt kitűnően lehetett dokumentálni, ezért az eljárásnak gyorsan vége lett. Írtam egy levelet a szomszéd telek tulajdonosának, aki az akkor már ellenem, a tüzelótároló harmadik tulajdonosa ellen indította az eljárást. Ebben a levélben megkértem, hogy legyen szíves, engedje meg, hogy fél méterre átépítsek a telkére, mert engem erre kötelez a hatóság. Na erre ez a derék asszony bement a Tanácshoz és ráborította az asztalt a Műszaki Osztály vezetőhelyettesére némi rikácsolás kíséretében.
A XII. Kerületi Tanács műszaki osztályvezetője kapott egy fegyelmit s nem sokkal később (egy másik ügye miatt) ki is rúgták, pedig ő volt a párttitkár. Előtte arról tájékoztatta édesapámat, hogy a kollégáinak megmondta: véletlenül se menjenek be abba az utcába, amelyikben én lakom. Ha ez elkerülhetetlen lenne valamikor, akkor a túlsó oldalon menjenek és véletlenül se nézzenek a házunkra. Nos, ez lett a vége a jogi tanácsoknak, amelyekért azóta is hálás vagyok. Ám ezért 18 éven keresztül minden héten új beadványt kellett írni. A beadványok általában 50 oldalasok voltak. Törekedtem rá, hogy a lapjain ne legyen oldalszámozás. Amikor alkalmam volt rá, akkor kikértem a tanácsi iratköteget és - ahogyan azt a kártyakötegekkel szokták - gondosan összekevertem az oldalakat. Vissza is hallottam, hogy az ovh elvtárs egyszer egy napot töltött el az iratlapok sorrendjének helyreállításával. Amit - természetesen - némi kárörömmel hallottam. Egyszer elkerült az ügy a Minisztertanács elé, kétszer rendelt el új eljárást az Ügyészség és polgári per is folyt a témábanis. A Főváros egyik elnöke, vagy elnökhelyettese édesapámnak megígérte, hogy bele fogunk rokkanni és akkor is lebontatják az épületet, ha nem is ezt, hanem az eredeti állapot visszaállítását rendelte el az eredeti határozat.
Nos, az ő rendszerük eltűnt a balfenéken, az épület meg azóta is áll, a belerokkanásunkat pedig bizonytalan időre elnapoltuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése