Az alább olvasható kritikám az Így írtok ti magyar őstörténetet c. kötetben jelent meg 2010-ben. Az MTA rováskorpusza 2021-ben elismerte, hogy Máté Zsolt hipotézisének van egy "gyenge pontja". Azt persze nem említette az MTA kiadványa, hogy erre én hívtam fel a rováskorpusz egyik szerzője, Sándor Klára figyelmét s hogy e miatt a gyenge pont miatt az egész halvaszületett ötlet megy a lecsóba.

***

A Nyelvtudományi Közleményekben megjelent tanulmányban Máté Zsolt (2001/186) az 1993-as „akár a fantázia körébe sorolható” álláspontokat, köztük e sorok szerzőjénekvéleményét is vitatva a Nikolsburgi ábécében található tprus jelet és társait a latin nyelv és a latin íráshasználat segédjeleinek segítségével értelmezi. Álláspontja szerint a rovásjel mellé írt tprus jelsor nem jelnév (ahogy azt minden más esetben tapasztaljuk), hanem a latin temperius vagy temporius „korábban” szó rövidítése, azaz csupán egy megjegyzés.[1] A kérdésre azért érdemes visszatérni, hogy rovásjeleink genezisének tisztázásával[2] egyetérthessünk kőkori és népvándorláskori nyelvemlékeink olvasatában és lehetővé váljon ezek nyelvtörténeti hasznosítása.

1. ábra. A tprus szójel (formai és/vagy tartalmi) rokonságába tartozó jelek

A székely írás "belső logikája"

Máté Zsolt szerint „Az alapvetően eltérő (a szerző a jelformák eltérésére gondolt – VG) tprus és tpru jeleknek az idézett szerzők feloldásában azonos hangként (hangcsoportot jelölő jelként való – VG) értelmezése (a melléjük írt hasonló betűcsoport ellenére!) mindig is ellentmondott a székely rovásírás belső logikájának.” A szerző nem fejtette ki, mit ért a székely írás „belső logikája” alatt, ezért találgatnunk kell a gondolatmenetét. Nyilván arra gondolt, hogy ha a jel ligatúra (betűösszevonás), amelyekkel a székely írás köztudomásúlag él, akkor az azonos betű-építőelemek alkalmazása miatt a Nikolsburgi ábécében található tprus és a Thelegdinél található tpru jelformáknak (1. ábra) jobban kellene hasonlítaniuk egymásra.[3]

Abban egyetértünk a szerzővel, hogy csak a székely írás egyéniségének tisztázása vezet el a formailag különböző tprus és tpru jelek hasonló hangalakjának magyarázatához. A vizsgált jeleket és a székely írás „belső logikáját” azonban eltérően ítéljük meg.

Thelegdi ugyanis éppen a tpru jelről és két társáról, a három capita dictionum- ról[4] mondja, hogy azok „nincsenek valódi betűkből összetéve” – ezért a tpru jel ligatúra voltára épített (és a székely szójeleket figyelmen kívül hagyó) elmélet megalapozatlan.

Tehát a Máté Zsolt által észrevett ellentmondás csupán látszólagos, amely egy tudós tévedés – a székely írás betűírásként való kezelése – miatt keletkezett. A betűíráson pallérozódott írástudásunk ugyanis azt sugallja, hogy a hasonló hangalakú jelhez (jelsorhoz, ligatúrához) hasonló grafikai forma jár. Szójelekkel szemben azonban ilyen követelményt nem támaszthatunk, mert a képi tartalmukat (grafikai formájukat) tekintve eltérő szójeleknek is lehet hasonló hangalakja Ez a Máté Zsolt által észrevett jelenség a tprus és tpru szójel voltát bizonyítja.[5] A modern szerzők azonban a többhangértékű székely jeleket ligatúraként (azaz betűkből származó, komolyabb írástörténeti jelentőség nélküli elemként), vagy legfeljebb „rejtélyes” capita dictionum-ként emlegetik – kerülve a szó- és szótagjel megnevezést.[6] Ez a szóhasználat aztán elfedi a székely írás egyéniségét. Rejtve marad, hogy a székely írás nagyrészt tisztázott képi, ősvallási és fonetikai tartalmú hieroglifákból, vagy ezek leszármazottjából áll.[7]

A tprus jel leírása

Képi tartalmát tekintve a tprus jel az égig érő fa rajza, amire elsősorban a fára emlékeztető jelforma alapján következtethetünk.[8] Ezt az értelmezést támogatja, hogy a honfoglalás kori és a néprajzi anyagban igen sok fa jelképet találunk, amelyek gondolati összetettsége és grafikai kiérleltsége a fa egykori kiemelt ősvallási jelentőségére és a fa jelkép gyakori alkalmazására utal. Mivel a székely írás jelei jellemzően ősvallási jelképekből alakultak ki, joggal számítunk arra, hogy a jelformák között a fa ábrázolása is megtalálható.

Ősvallási tartalmát néhány mitológiai töredék alapján rekonstruálhatjuk. Az égigérő fa a magyar népmesék szerint Istennel azonos.[9] Ez az Isten (ős Ten) a magyarok őse. A magyar és észak-ázsiai mitológiában kiemelt jelentőségű Tejút e megszemélyesített fának (világoszlopnak) a felső része.

Fonetikai tartalma a fentiekből, valamint az ős szó egykori us/vs írásmódjából következik. E szerint a tprus egy összetétel, amelynek utótagja az ős szó, előtagja pedig az ős neve, vagy jelzője. A tpr eme előtag mássalhangzó-csontváza. Ez magánhangzókkal kiegészítve a tapar hangalakot adja, amelyet Simon Péter – szóbeli közlése szerint – a szabír népnév változatának tartott.[10]

Azaz a tprus jel a szabírok ősének, a fiúistennek a jelképe.

A jelformának az urartui hieroglif írásban, valamint a kínai írásban is van formai párhuzama (1. ábra). Szerepét illetően hasonló szójel található a betűket és szótagjeleket alkalmazó óperzsa ékírásban is Ahuramazda isten jelölésére.

Az említett írásrendszerek azt a kőkorban gyökerező, több hullámban egymásra rétegződő írástörténeti folyamatot illusztrálják, amely a székely írást a Kárpát-medencébe hozta.

Máté Zsolt érveinek cáfolata

„Ha valaminek ennyiféle – és eltérő – magyarázata van, az óhatatlanul felkelti a kutató gyanúját” – írja a szerző Simon Péter,[11] Szekeres István[12] és e sorok írójának[13] 1993-as nézeteit idézve. A felsorolt álláspontok azonban nem ellentétesek, hanem – az ősvallás adatainak figyelembe vétele esetén – egymást erősítik; ugyanazon jelenség különböző felületeit írják le. Máté Zsolt a közöttük lévő összefüggéseket nem ismerhette fel, mert jórészt egy hangalaki hasonlóságra (a tprus és a temporus összecsengésére) építette az álláspontját. Ez az egyszerű eljárás modern betűírások vizsgálatakor alkalmazható, de szó- szótagoló antik írások esetében tévútra vezethet. Álláspontunk szerint egy komplex (a képi tartalom, az ősvallás, az akrofónia, valamint a rokon[14] szó- szótagoló írások párhuzamait is figyelembe vevő) módszer, a székely írás ismeretével párosulva, nagyobb biztonságot ad a székely jelekre vonatkozó hipotézisek felállításakor.

„A Nikolsburgi ábécében a tprus előtti jel az ent.” – állítja Máté Zsolt. Ebből arra következtet, hogy az ent jelet „korábban” (temporus) úgy rajzolták, mint a ma tprus-ként ismert jelet. Erre azonban aligha lehet megalapozottan következtetni, mert a jobbról balra menő írásban az ent a harmadik sor első jele, a tprus pedig a negyedik sorban egyedül áll – azaz a két jel között tucatnyi jel található. Ha a tprus betűsor nem jelnév, hanem csak egy megjegyzés lenne, mint azt Máté Zsolt állítja, akkor sem vonatkozhatna az ent-re, mert ahhoz túlságosan távol vannak egymástól a jelsorban. E sorrendi távolságon az sem segít, ha figyelembe vesszük a tprus jel mellé tett kettős kereszt alakú korrektúrajelet, amelynek a párja a tprus jel fölött, a harmadik sorban található. E korrektúrajelet azért használta a Nikolsburgi ábécé névtelen szerzője, hogy a harmadik sorban elkövetett tévedését kijavítsa (a tprus jel megfelelő helyét kijelölje) vele. A tprus jelet ugyanis helyesen a harmadik sorba, az est után és az us elé kellett volna írnia. Ha tehát a latin betűkkel írt tprus jelsor nem jelnév, hanem a temporus „korábban” megjegyzés rövidítése lenne, az akkor is az est jelre vonatkozna s nem az ent-re. Ez azonban végzetes körülmény Máté Zsolt hipotézisére nézve. Míg az ent (Ten) jelformája magyarázható a tprus jelforma későbbi változataként, az est esetében a jelformák genetikus kapcsolata kizárt.

„Az áthúzott tprus a jobbról balra haladó írásban az est jel után van. Feltehetőleg itt is egy korábbi változatra gondolt a szerző, de azután valamiért meggondolta magát, áthúzta ezt a megjegyzést.” – írja Máté Zsolt. Az áthúzott tprus szöveg az us jel fölött szerepel. A névtelen szerző a tprus áthúzása után gondosan aláírta a helyes (q alakú) us jelnevet is (2. ábra). Ez az áthúzás ama sorrendbéli hiba kijavításakor történt, amelyről fentebb már esett szó. Azaz ebben az áthúzott tprus feliratban sem tisztelhetjük a temporus „korábban” szó rövidítését.

2. ábra. A nikolsburgi ábécé részlete; az "áthúzott tprus" feliratban három pont szerepel; a harmadik sorból kifelejtett s ezért pótlólag a negyedik sorba rajzolt tprus jel megfelelő helyét az „us” és az „est” jelek között lévő kettős kereszt alakú korrektúrajel jelöli ki

„A középkori latinban elterjedt írásmód volt az egyéni variációkban használt betűkihagyásos, ill. összevont írásmód is (abbreviatio per contractionem), amely különleges jelekkel egészült ki. Felül esetlegesen a magas hangrendre, (alul a mélyre) utaló vonalacska jelent meg, a hullám kiesett nazális hangra utalt. Az n, m, r betűk kihagyásával nagyon gyakorta a kiejtésüket könnyítő magánhangzó elhagyása is együtt járt. Rejtélyes betűcsoportunk lehetséges olvasata így temperius vagy temporius. Az áthúzott változatban még az i betű pontja is elég nagy valószínűséggel megfigyelhető.” – írja Máté Zsolt. A segédjelek elemzése valóban közelebb vihet bennünket a kérdés jobb megértéséhez, de ezek magyarázata nem tűnik kielégítőnek. Mint fentebb láttuk, a szerző nem foglalkozott a kettős kereszt alakú segédjelekkel. Nem figyelt arra sem, hogy az általa említett pontból három is van (az áthúzott tprus felirat „t”, „p” és „us” jelei felett) – ezért nem világos, hogy melyiket (és miért éppen azt) tekinti az „i” pontjának. Nem erősíti a szerző következtetésének hitelét az sem, hogy ezek a segédjelek szerinte is „egyéni variációkban” jelentkeztek. Legfőképpen azonban ama párhuzamos példákat hiányoljuk, amelyek alapján beláthatnánk, hogy a Nikolsburgi ábécé szerzőjénél a hullámvonal valóban a kihagyott „m” jele, azaz több lenne a rövidítésre (a magánhangzók jelöletlenségére) utaló szokásos jelnél. Mi úgy véljük, hogy a vonal hullámossága nem hordoz jelentést (vagy a vegyes hangrendet jelölheti); a három pont pedig a három jelöletlen hang („a” + „a” + „u”) jele. Így a Máté Zsolt által feltételezett „i” és „m” létére semmi sem utal; a szó olvasata pedig: TaPaRuS.

„Telegdi leírása oly világos, ábécéje egyszerű, a magyar fonetikához – a korabeli latin betűs ortográfiánál sokkal jobban – igazodó, róla igazán felesleges feltételezni, hogy óegyiptomi kaballisztikus jeleket őrzött volna meg.” – írja Máté Zsolt. Nos, Thelegdi leírása valóban világos, az általa vázolt írástörténeti helyzet megértése a jelek szerint mégsem könnyű. A székely jelsor ugyanis korántsem egyszerű, hanem kifejezetten bonyolult, pontosabban gazdag. A székely jelsort nem is nevezhetjük ábécének, hiszen abban nem csak egyetlen hangot jelölő betűk, hanem szó- és szótagjelek is vannak. Csupán azt állíthatjuk, hogy a székely jelsor tartalmaz egy kitűnő ábécét is a többhangértékű jelek mellett. Amíg azonban a Nikolsburgi ábécé jelei az ugariti ékírásos ábécé jelsorrendjének nagyjában megfelelő sorrendben követik egymást (Varga/1998/36), addig Thelegdi típus szerint elkülönített táblázatokban ismerteti az eltérő típusú jelcsoportokat. Azaz a Nikolsburgi ábécé még az eredeti őshagyományt közvetíti, Thelegdinél pedig már megjelenik a hagyományt feledő[15] modern tudós rendszerező hajlandósága. Amikor Máté Zsolt az ábécé egyszerűségére hivatkozik, akkor nem a székely írásról, hanem ennek a latin ábécé alapján kiválogatott részhalmazáról (egy idegen hatás tükröződéséről) beszél. S amiképpen alapoz, ugyanolyan a rá épített következtetése is. Simon Péter, aki az egyiptomi párhuzamot észrevette, nem állította azt, hogy a székely írás „óegyiptomi kaballisztikus jeleket őrzött volna meg”, ezért ezt cáfolni sem szükséges. (Simon Péter szerint a székely ábécé a Damaszkusz-Babilon vonaltól északra született meg a Kr. e. II. évezred első felében, ahol több hieroglifikus írás is ismert volt). A tprus jel párhuzama egyébként sem csak az egyiptomi hieroglif írásban található meg; hanem a kínai, valamint a hettita hieroglif írásból kialakult urartui írásban is; s nem világos, hogy Máté Zsolt ezek közül miért éppen az óegyiptomit szemelte ki forrásnak. A régészeti leleteken a Pireneusoktól a prekolumbián Amerikáig előbukkanó jelpárhuzamok, valamint népesedéstörténeti, ősvallási és más megfontolások alapján kézenfekvőbb azt gondolni, hogy ezek az írásrendszerek egy kőkori ősforrásból, az Ararát körüli Éden[16] vallásos jelkincséből merítettek.

Mérleg

Érveket és ellenérveket olvashatott a tisztelt olvasó és nincsenek illúzióink azzal kapcsolatban, hogy ezeket „a fantázia körébe” tartozónak véli-e. Nem csodálkozunk a meglepődésen, hiszen az általunk rajzolt írástörténeti kép határozottan eltér attól, amit a különböző szerzők általában hangoztatnak. Ez persze semmit sem számít, hiszen a tudományos bizonyítás nem népszavazás kérdése. Úgy gondolom, hogy az értékeléshez hasznosabb valamiféle számvetés készítése. Hány érv és milyen súlyú szól az egyik, vagy a másik álláspont mellett? Bírálónk végső értékelése nyilván mégsem az alábbi mérleg eredményétől függ majd, hanem attól, hogy mennyire ismeri a székely írás és általában a szó- szótagoló írások természetét; s hogy mennyire tekinti természetesnek a vallástudományi adatok felhasználását. Mert az alkotó fantáziának csak a tudás adhat szárnyakat is, meg okos korlátokat is.

Úgy véljük, hogy az álláspontunkat elegendő írástörténeti párhuzammal és több tudományterületről származó alátámasztással erősítettük meg (s az ősvallási adatok figyelmen kívül hagyása tudományos érvekkel nem támasztható alá). Megoldásunk beleillik az ismert történeti[17] és írástörténeti folyamatokba; összhangban van a vallástörténeti képpel; s egységbe foglalja Szekeres István, Simon Péter és e sorok szerzőjének álláspontját.

Ezekkel szemben Máté Zsolt olyan magyarázat elfogadását javasolja, amelyre eddig nem volt példa (a székely jelsorokban a jelek alá, a jelnév helyére sohasem írtak puszta megjegyzést). Nézetét arra alapozza, hogy a nagy tudású Thelegdi és a Nikolsburgi ábécé névtelen szerzője egyaránt felületes volt (mert a tprus és a tpru jelforma alá egyikük sem írta oda a magyar jelnevet, holott a többihez odaírta). Nem válaszol néhány lényeges kérdésre (pl. arra, hogy miért van áthúzva az egyik tprus szöveg a Nikolsburgi ábécében). Téved a jelek sorrendjének kérdésében, pedig a sorrend döntő szerepet játszik az elméletében. Máté Zsolt hipotézisét egyedül a latin temporus szó megközelítő hangalaki megfelelése támogatja.

Azaz a javaslata kevésbé alátámasztott, mint a Szekeres István által említett tipor/tiprós megfelelése. Szekeres István ugyanis (aki Máté Zsolthoz hasonlóan téves magyarázatot adott) legalább egy létező kínai jelpárhuzamra is hivatkozott (3. ábra), amivel előbbre vitte a tprus jel megértésének ügyét.

Máté Zsolt azzal zárja a cikkét, hogy egy legendával szegényebbek lettünk. De nem legendáról volt szó. S ha jobban megismerjük a székely írást, azzal is csak gazdagodunk.

3. ábra. A kínai „utódok, ivadékok” szójel két változata Karl Faulmann nyomán

[1] Máté Zsolt szerint a nikolsburgi „nt/tn” (Ten) jel korábban úgy nézett ki, mint a „tprus”.

A 7500 éves szentgyörgyvölgyi Ten jel valóban a „tprus” pontos megfelelője. Ez azonban mégsem igazolhatja Máté Zsolt álláspontját. Ugyanis a 15-20 ezer éves Mas d’ Azil-i jelek között meg az „nt/tn” forma fordul elő. S persze azt sem gondolhatjuk, hogy a nikolsburgi ábécé lejegyzője tudott a szentgyörgyvölgyi jelhasználatról.

A csupán Máté Zsolt által feltételezett temporus „korábban” megjegyzés nem is vonatkozhat az „nt/tn” jelre. Balról jobbra haladó sorvezetés esetén a harmadik sor jobb szélén lévő „nt/tn” jel után valóban következhetne a negyedik sorban magányosan álló „tprus” jel. A nikolsburgi emlék sorvezetése azonban jobbról balra haladó (ezért a negyedik sor nem közvetlenül az „nt/tn” jel után következik). Ráadásul a „tprus” jelet egy korrektúrajel a harmadik sorba utalja.

[2] A székely írás kutatása terén felgyülemlett tennivalókra figyelmeztet Püspöki Nagy Péter 1977-ben: „Még .. a válogatott művek is csupán szerzőik nagyfokú tájékozatlanságára vetnek fényt az írástan (az általános íráselmélet és írástörténet) területén”. Sándor Klára 1996-ban szintén azt írhatja, hogy e téren „minden alapvető kérdés tisztázatlan”. A helyzet változatlanságára utal, hogy a 2006-ban Erdélyi István által szervezett rováskonferencián az akadémikus kutatást csak egyetlen előadó, Vásáry István képviselte, de ő is azzal kezdte az előadását, hogy 30 éve nem foglalkozott a székely írással (Vásáry István 30 évvel ezelőtti álláspontjának értékelését lásd Varga/1998/9-11). A Benkő Lorándtól kapott szóbeli tájékoztatás szerint pedig az MTA nyelvészei azért nem kutatják nemzeti írásunkat, mert az túl kései ahhoz, hogy a nyelvtörténet számára lényeges tanulsággal szolgálhatna. S ez csak egy ama téves nézetek közül, amelyek akadályozzák az írás rendszerének és korai emlékeinek az MTA kutatói által történő megismerését és hasznosítását.

Mindez azért érdekes a számunkra, mert ebben a környezetben aligha számíthatunk a székely írás eredetével kapcsolatban felmerülő szakkérdések megértésére és az új eredmények elfogadására.

[3] Bár a tprus és a tpru jelformák nincsenek betűkből összeállítva, közöttük mégis mutatkozik némi hasonlóság, mert a segédvonalak száma, elhelyezkedése és alakja azonos, vagy közelálló. Ugyanez mondható el a tprus jel 1. ábrán látható rokonságáról általában is. Csupán a jelek középpontja eltérő, mert a tprus az égig érő fát, a tpru a Napot, az egyiptomi heperu pedig a skarabeuszbogarat ábrázolja. A segédvonalak az első esetben faágakat, a másodikban napsugarakat, a harmadikban bogárlábakat jelölnek. A jelformák részleges hasonlósága annak köszönhető, hogy az égig érő fa, a Nap és a szent skarabeusz egyaránt az Isten szimbóluma s a szemantikai rokonság miatt a jelek egymást helyettesíthették a feliratokban. A több évezredes íráshasználat során a jelek grafikai formája egymáshoz közelítvén idővel hasonlóvá válhatott. Ezt – a képszerűségtől a jelszerűség irányába tartó – folyamatot példázza a hettita „Nap” hieroglifa is, amely a Tejút hasadékában kelő Nap (a székely us jel) motívumát illesztette a sugaras kompozícióba (1. ábra).

[4] Thelegdi a capita dictionum-okat azért tárgyalja a betűktől és a szótagjelektől elkülönítve, mert másról: ősvallási jelentőségű szójelekről van szó.

[5] Ez a Máté Zsolt által észrevett jelenség a tprus és tpru szójel voltát bizonyítja. A jelenség megértését segíti a következő kitalált példa: a várat, vagy a buszmegállóban várakozó személyt ábrázoló képjelek hangalakja (a grafikai formák eltérése ellenére is) mindkét esetben lehetne vár.

[6] A szó- és szótagjel terminus a szakirodalomban általánosan használt kifejezések, a magyar szerzők azonban inkább csak idegen írások esetében alkalmazzák ezeket. Jellemző, hogy a székely írásemlékekben felbukkanó szótagírásos gyakorlatot rendre hangzóugratásként említik; a szótagjeleket a betűkből másodlagosan létrejött ligatúrának tekintik (bár ez nem minden esetben jogos); ligatúráink forrásának kutatásakor pedig szóba sem kerül a Keleten általános montázstechnika (amelynek ismert példája a kínai írás). Ez a beidegződés arra a prekoncepcióra vezethető vissza, amely szerint a székely írás nem lehet hasonló az ókori szó- szótagoló írásokhoz.

[7] A „szent véset” jelentésű hieroglifa szót az írástörténeti szakirodalom általánosan használja képszerű szójelek megnevezésére az egyiptomi hieroglif íráson kívül is; azaz a hieroglifa szó használata nem jelent egyúttal egyiptomi írásjelet is.

A székely hieroglifák képi, ősvallási és fonetikai tartalma összefüggő rendszert alkot, amely az értelmezések hitelét erősíti. A jelek az ősvallás legfontosabb témáinak szimbólumaiból (elsősorban egy kőkori világmodell elemeiből: az Ég, Föld, fa, hegy, víz, valamint égitestek rajzából, az isteni triász jelképeiből) alakultak ki. Évezredekig tartott (a kettős kereszt alakú „gy/Egy” jel esetében ma is tart) az az „átmeneti” időszak, amikor a jelek egyszerre szolgáltak szimbólumként, szójelként, szótagjelként és betűként is. Írástörténeti, nyelvi és ősvallási összefüggések alapján a székely írás magyar alkotás.

[8] Erre utal a tprus jel „ágainak” száma is, amely a szárral együtt hét. Az altáji és ugor népek 3, 7 és 9 ágú világfáról beszélnek, s a világfa ágainak, meg a rajta lakó isteneknek a száma azonos. Az Obdorszk-vidéki vogulok a hét égi istent egy törzsön hét fejjel bíró alaknak faragták ki. Vö. Berze (1961: 145)!

[9] „Az istenség nemcsak a világfán, hanem a világfában is lakik és azonos azzal” Berze (1961: 222). „Ez a misztikus kapcsolat a … világfa és az istenség között … megvolt és megvan a magyar népnél” Berze (1961: 223).

[10] A szabír a magyarság régi neve Bíborbanszületett Konstantin szerint. E szabír népnévből alakult ki a mondabeli Csaba királyfi neve, akit a források Kaba, Kuber, Zoárd, Zabergán néven is említenek. (Csaba az Attila halálától az első avar honfoglalásig önálló szabír dinasztiát megszemélyesítő hős). Patkanov (1900) a szabír népnév tapar változatát említi Szibériából: „A Tāpar névnek, a mely módosulataival - Šabar, Saber, Šoper, Sabir stb. - együtt elterjedt földrajzi elnevezés a tobolszki kormányzóságban, igen nagy a fontossága”. Ebbe a sorba tartozhat a Simon Péter által említett egyiptomi hpr/w/ jelnév, valamint a Szapár helynév is.

[11] Simon Péter (1993/52) szerint a tpru jel az egyiptomi, skarabeuszt ábrázoló hieroglifa megfelelője, amelynek hangértéke az egyiptológusok megfejtése szerint chpr/w/ (ennek szokásos kiejtése a csupán feltételezett e magánhangzók segítségével heperu – VG). Ez a skarabeuszbogár a felkelő Nap megtestesülését jelképezte.

[12] Szekeres István (1993/92) szerint a nikolsburgi „tprus” rovásjel párhuzamai Karl Faulmann ku-ven jelgyűjteményében találhatók, „utód”, „utána megy” jelentéssel. Egy későbbi változata „ivadékok, utódok” jelentésű, tehát az „utána menő”, a következő nemzedéket jelöli. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy a székely tprus a tipró, tiprós fogalmából alakulhatott ki, az ellenséget az eltiprásig üldözőt, követőt jelölheti.

A székely tprus jel kínai megfelelőit Szekeres István jól azonosította; de a tipor, tiprós szavak ide vonhatósága nincs kellően alátámasztva. A székely és a kínai jelformák genetikus kapcsolatának belátásához az ősvallás égig érő fához kötődő elképzeléseire kell emlékeztetnünk. Az égig érő fa ugyanis nem csupán az Istennel azonos, hanem ide térnek vissza az elhunyt hősök lelkei (ezért emlékeznek meg a székelyek Attiláról és Csabáról éppen a Tejútra nézve Ipolyi Arnold szerint), valamint itt honolnak a születendő gyermekek lelkei is. Azaz az égig érő fa nem csupán az ősatya, hanem a születendő új nemzedék, a nemzet megújulásának a jelképe is (ezért szerepel kettős kereszt alakú Tejút-jelkép a címerünkben).

Figyelemre méltó, hogy Szekeres István jól induló magyarázata akkor botlik meg, amikor az ősvallási adatokat figyelmen kívül hagyja és ugyanezért (az ősvallás nem ismerése miatt) nem vette észre a jelek és a magyarázatok összefüggéseit Máté Zsolt sem.

[13] Máté Zsolt szerint „Ehhez kapcsolódik az us-nak mondott jelértelmezés bokra is, amelyet Szekeres az ős szavunkkal, Varga Géza az életfa virágával azonosít”. A tprus jel valóban kötődik az us jelhez. Formailag ugyan nincs kapcsolat a tprus és az us jel között, szemantikailag azonban két szálon is felismerhető az összefüggés. Képi tartalmát tekintve a tprus a Tejúttal azonos égig érő fát (életfát), az us pedig a Tejút hasadékát ábrázolja (ahol karácsonykor a Nap kel) – azaz mindkettő Tejút-ábrázolás. (A Tejút legszebb jelképe a 3. ábrán látható, virághoz hasonló énlakai „eGY USTeN” ligatúra, amelynek alkotóeleme az us jel is.) A másik összefüggés a hangalakokban mutatkozik, amelyekben közös az us (ős) szó.

[14] A székely írást (több jel, valamint egyes rendszerbeli sajátosságok egyezése alapján) közeli, rokonságszerű kapcsolat fűzi a legismertebb antik írásokhoz, például a kínai íráshoz és a hettita hieroglif íráshoz is, azonban a párhuzamok köre kiterjed szinte minden antik írásrendszerre, köztük az egyiptomira és a sumerre is.

[15] A székely jelsorrendet eredetileg az egyes jelek ősvallási jelentősége határozta meg. A jelsor elején az isteni triász jelképeiből alakult betűk kaptak helyet: „a” (anya/Anahita/Enéh), „b” (Bél-Pel-pi-fiú); „d” (Du/Dana/Ten). Hasonló jelenség figyelhető meg a csukcs szójelek sorrendjében is (Diringer /1963/192). Ezt a régi székely jelsorrendet mindaddig nem lehetett megbontani, amíg az írás ismerői számára világos volt az egyes jelek szimbolikája. Thelegdi jeleket átrendező eljárása annak a bizonyítéka, hogy már keveset tudhatott az egyes jelek ősvallási szerepéről (ilyen tudásra csupán a capita dictionum kifejezés utal).

[16] Az Éden területe az Ararát és a tövében eredő, az Ószövetségben is említett négy szent folyó tágabb vidéke. Ide kb. 100 ezer évvel ezelőtt érkezett a Homo sapiens sapiens Kelet-Afrikából s innen indult Eurázsia benépesítésére kb. 50 ezer év múlva, a jégkorszak (az özönvíz) leghidegebb periódusának beköszöntekor.

[17] Nem a segédtudományok alátámasztását nélkülöző finnugrista hipotézisre gondolunk, hanem a krónikáinkban olvasható hagyományra.

Varga Géza