De Groot - Bakay Kornél: Hunok és kínaiak

Régi hiányt pótol a de Groot-mű Bakay Kornél által közreadott magyar fordítása. A szakma tudott erről a dolgozatról, időnként hivatkozott is rá, de eddig - a jelek szerint - senki sem tartotta igazán fontosnak a kínai-hun (és magyar) kapcsolatok egyik alapművének magyar nyelven történő közreadását. 

Pedig a magyar könyvkiadási hagyományoknak a kötet magyar nyelvű kiadása felelt volna meg. Ugyanis - s ezt nem mindenki tudja szép hazánk könyvkiadásáról és szaknyelveiről - mi magyarok különleges helyzetben vagyunk e téren. Úgy viselkedünk, mintha nagyhatalom lennénk. Van ugyanis saját szaknyelvünk, talán a számítástechnikát kivéve, minden szakterületen. Amiképpen az orvos meg tudja nevezni az egészségügyi fogalmakat latinul is, meg magyarul is, azonképpen történik ez minden más szakmai területen is: van magyar szakszókincs és ennek megfelelően magyar szakkönyvek is léteznek. Ez korántsem általános és bevett szokás a világban. Máltán például alig lehet máltai nyelvű könyvet venni (nem csak szakkönyvet, hanem szépirodalmat sem), a könyvesboltok angol kötetekkel vannak tele. A lakosság tud angolul és nem bajlódnak az eleve veszteséges anyanyelvű könyvkiadással. Hasonló a helyzet Norvégiában is, ahol már a nyelvváltás réme is felsejlett. A tévécsatornák angol nyelvű filmjei kedvéért és más okok miatt a norvég lakosság szinte kétnyelvűvé vált. Saját szaknyelvekkel és saját nyelvű szakkönyvekkel csak a legnagyobb népek: angolok, franciák, németek, oroszok, spanyolok rendelkeznek. Ha mi magyarok velük tartunk lépést, az azért van, mert nagyhatalom korunkban alakult ki az igény és a lehetőség ugyanerre és nem akartunk leszokni róla azóta sem. Mindez természetesen csak a szerzők és a kiadók fokozott teherbírása mellett lehetséges, mert a viszonylag kis vásárlóközönség miatt ez csak így sikerülhet. Éppen ezért különleges tisztelet és köszönet illeti meg azokat, akik a nehéz körülmények között is, személyes áldozatvállalásukkal és kitűnő ízlésükkel segítik a hazai tudományosság és közönségtájékoztatás ügyét. 

A de Groot mű eredetileg Berlinben jelent meg németül 1921-ben. A magyar változathoz az előszót a közzétevő Bakay Kornél régész, az utószót pedig Bárdi László sinológus írta. Kínai nyelvi szakértő Csornai Katalin volt. Köszönjük! A teljes munka ide kattitva olvasható el. 

A kínai források fordítására Bakay Kornél által általában mondott értékelés de Groot művére is igaz: magyarra nem fordította le senki, nyilvánvalóan ama finnugrista prekoncepcióból kiindulva, hogy a magyarságnak semmi köze sem lehet a hunokhoz. 

1. ábra. A kötet címlapja

A kötetből elsősorban ama részletek és hiányok vonták magukra a figyelmemet, amelyek a rovológia (a korai magyar írástörténet) szempontjából érdekesek.

Például itt van egy rokonszenves részlet a kötet Bakay Kornél által írt előszavából:

"Különösen feltűnő az a legújabban terjedő nihilista álláspont, amely szerint jószerével semmi bizonyosat nem tudhatunk a múltbéli etnikai viszonyokról, hiszen az írott források megbízhatatlanok, a tárgyi források pedig etnikumhoz nem köthetők. A hagyományok, a mítoszok, sőt maga a nyelv is e tekintetben értéktelenek, hiszen számos nép „minden későbbi sajnálkozás nélkül hagyta el az eredeti nyelvét,,. Az természetesen igaz, hogy egyetlen nép eredete sem fejthető meg teljes bizonyossággal, de azért kár összeolvasni tengernyi irodalmat, hogy magától értetődő közhelyeket soroljunk fel a tudományosság leple alatt. Ezek a szerzők érdemtelenek az idézésre is, s ezt, bár nehezünkre esik, mostantól annál könnyebben megtehetjük, mert a hivatalosan elismert karrieristák évtizedek óta alkalmazzák az elhallgatás módszerét, azaz a más nézeteket vallókról egyszerűen nem vesznek tudomást. Az agyonhallgatás, a kirekesztés legdurvább formája, vagyis nagyon súlyos és megbocsájthatatlan bűn a szakmában!"

Kár, hogy a rovológia, ez a még csak kialakulóban lévő tudomány e kötetben sem szerepel a szerepének megfelelően. E jelenség azzal függ össze, amit a de Groot kötet fordításáról elmondott az előszó. Mivel a "tudományos konszenzus" legfőbb törekvése volt az őstörténet terén a hun-magyar azonosság tagadása, ezért a magyar nemzeti írásunk kutatása is a nem kívánatos tevékenységek közé soroltatott. Ez aztán közszellemmé alakult és sok esetben fel sem merült a legderekabb szerzőknél sem, hogy a hunok jeleit a székely írással kellene összevetni. Pedig az 1500-as évek magyar értelmisége még hun írásnak nevezte azt, amit a finnugrizmus - írásunk idegeneknek ajándékozása érdekében - székely rovásírásnak keresztelt át. Magukat a székelyeket is megpróbálták elmagyarosodott idegeneknek minősíteni, ám ez a törekvésük a tényeken megbukott.

Ezt írja az előszóban Bakay Kornél: "A kínai források adatait, leírásait, jellemzéseit természetesen más tudományterületek anyagaival is egyeztetni kell, mindenek előtt a régészet, az embertan, a nyelvészet, a genetika legújabb eredményeivel, ennek a kötetnek azonban nem feladata e hatalmas munka elvégzése, noha a régészet vonatkozásában megtettük az első lépéseket".

A hasznosítható tudományterületek fenti felsorolásából nem kellene kihagyni a rovológiát, mert az összes többivel ellentétben egyedül ez képes a nyelv igazolására. Ilyesmire csak nyelvemlék nyújt lehetőséget és a feltehetően több százra menő ázsiai hun hieroglifikus szöveget ideje lenne intézményesen is kutatni. Már most is meg kellene említeni azt, ami már megemlíthető közülük. Ilyen egy Amur menti sziklavéset is a Kr. e. IV. évezredből. Ennek képét Hoppál Mihály is közreadta már, de az elolvashatósága fel sem merült a közlésben. Nyilván azért, mert a legkitűnőbb néprajzkutók sem ismerik fel a székely rovásjeleket és álmukban sem tételezik fel magyar nyelvű szövegek létét Kínától északra. Ennek ellenére e sziklavéseten egy teljes magyar mondat jelenik meg, közepén az Isten szóval. 

De Groot és Bakay Kornél munkájának megjelenése éppen azért rendkívüli jelentőségű, mert ezen a téves közhangulaton tud valamelyest változtatni. Nem véletlenül szabotálták el a finnugristák a munka magyarra fordítását. A fordulatot azonban csak a magyarul elolvasható hieroglifikus hun szövegek megismerésével lehet teljessé tenni.

Az előszó így teszi fel a kérdést: "a világ népei közül csak az ujgur, a mongol, a kazak és a magyar vallja őseinek a hunokat. Nyilvánvaló, hogy először arra a kérdésre kell választ adnunk: a rendelkezésünkre álló történeti, régészeti, embertani, genetikai és egyéb (például zenetörténeti) adatok alapján megalapozott-e ez a hagyomány, megalapozott-e ez a feltételezés?"

2. ábra. A Tárim-medence egyik hun múmiája, halántákán a Jóma "jó magas" ligatúrával, amelynek ma is van párja az őrségi fazekasok mintakincsében 

A Tárim múmiákra is hivatkozó válasz így hangzik: "Ma már bebizonyított tény, hogy a Kr. sz. előtti IV-III. évezredtől Közép- és Belső-Ázsia népességének jelentős része az europid nagyrasszhoz tartozott". E népesség nyelvéről a hieroglifikus szövegeik alapján megalapozott állítások fogalmazhatók meg (2. ábra). A fenti ábrán látható múmia arcára a hieroglifikus Magasságos Jóma köve mondat van írva. A mondat minden szójele ismert és minden részletéhez van párhuzam az európai hun, avar és a magyar írásemlékek között. Csak a "tudományos konszenzus" ellenállása, az egyetemi oktatás színvonaltalansága és a "tudományos szerkesztőségek" hozzá nem értése akadályozza meg e nyelvemlékek felhasználását. Remélhetőleg már csak rövid ideig.

"Sem a szkíta-szaka-szarmata, sem a hu-hunnak nevezett népcsoportok által beszélt nyelvekről nincs pontos ismeretünk" - írja Bakay Kornél, majd hozzáteszi: - "semmiféle hiteles nyelvemlékünk nincs a Kr. sz. utáni VIII. századig".  Ennek - a legnagyobb tiszteletünk mellett is - ellent kell mondanunk, mert a hiteles hieroglifikus nyelvemlékek léteznek és magyarul elolvashatók.

Egyetérthetünk azzal, amit ezek után ír Bakay Kornél: "feltétlen számolnunk kell egy olyan ősnyelv meglétével, amelyet 8-10000 évvel ezelőtt már beszéltek bizonyos ősugor (öshun-gar) és őstörök népcsoportok. Mind a magyar nyelvben meglévő török és mongol, mind a török és a mongol nyelvekben fellelhető magyar un. jövevényszavak valójában a csatlakozott és beolvadt népek nyelvi hagyatékai lehetnek". ... "A kínai források szerint az északi barbároknak nevezett népek négyezer évvel ezelőtt még együtt éltek a kínaiakkal, és csak a Kr. sz. előtti X. századtól kezdődött meg az ádáz háború e népek között." 

Ez az együttélés a kínai történelem kezdeteire, például a Xia dinasztiára (Kr. e. 2100-1600) vonatkoztatható adat, amely megmagyarázza például a magyar jelkészlet és a régi kínai jelek között mutatkozó 50 db. egyezést is (3. ábra). Ez a legnagyobb fokú egyezés, amit a magyar és a különböző idegen jelrendszerek között találtam. A jelek hasonlósága az írásrendszerek genetikai kapcsolatának köszönhető, amit a Nemetz Tibor matematikussal közösen végzett valószínűségszámításunk mutatott ki.

3. ábra. A magyar és a kínai jelkészlet közötti egyezések

De Groot így ír a hunokról Sze-ma Csien híradása alapján: "A xiongnu-k /hiung-nu/ ... Ősatyjuk a Xia /Hia/ fejedelmi ház leszármazottja volt". Ez igazolja a saját, évtizedek óta vallott értelmezésemet, amelyért kígyót-békát kaptam már a fejemre. A szoros kínai-magyar írástörténeti, nyelvi és népzenei összefüggéseket azonban aligha lehet másképpen magyarázni, mint a hun-magyar azonosság és a valaha volt kínai-hun együttélés elfogadásával. Szerencsére ezt immár könnyen alá lehet támasztani.

Azonban de Groot és Sze-ma Csien álláspontját a hunok eredetére vonatkozóan át kell gondolnunk, meg kell értenünk. Ha a hunok ősatyja a Xia dinasztia volt is, a hunok születésének időpontját ez alapján mégsem lehet meghatározni. Ez az adat csak arról tájékoztat, hogy a Xia dinasztia hun volt. Kérdés, persze, hogy mitől számíthatjuk a hun nemzet születését? Ha a hun jellegű íráskultúra létrejöttét tekintjük fontosnak, akkor az jóval korábbi lehet a Xia dinasztiánál, mert már az Amerikába vándorló prehun csoportok is ugyanezt a jelkészletet vitték magukkal. Az Amerikába vándorlás időpontját pedig a legtöbb szerző legkésőbb 12 000 évvel ezelőttre teszi. 

Az akadémikus "tudományos konszenzus" számára - az eddigiek szerint - érdektelen lehet, hogy a hunok milyen nyelven beszéltek s hogy a székely írás milyen eredetű. Számukra - a Magyar Nemzeti Múzeumban történt leletrongálás "fényében" - csak a magyar őskultúra letagadása, gyalázása és kigúnyolása, a hun-magyar azonosságot bizonyító leletek elhallgatása, rongálása és megsemmisítése lehet fontos (nyilvánvalóan tudományon kívüli okok miatt). Tisztelet a kivételnek!

A most - az OSZK MEK-nek hála - mindenki számára könnyen elérhetővé vált kitűnő kötet jó irányba mozdítja el a folyamatokat, ezért a tanulmányozását mindenkinek jó szívvel ajánlom.

Irodalom

Varga Géza: Moór Elemér szerint a hunok nem beszélhettek se törökül, se mongolul, se iráni nyelven

Varga Géza: Karosi hunfoglalók, Révész László és Török Tibor nézeteltérése

Varga Géza: A hunok magyar nyelvéről és a székely írás hun eredetéről folyó ostoba vitáról

Varga Géza: Sándor Klára "cáfolatának" cáfolata a hun-magyar írás kérdéskörben

Varga Géza: Néhány keresetlen szó Sándor Klára Nyelvrokonság és hunhagyomány című könyvéről

Varga Géza: Szentgyörgyi Rudolf szerint a hun eredetnek nincs helye a nyelvtudományban

Varga Géza: Budapesti késő középkori jelvény bibliográfia

Varga Géza: Indián-magyar jelpárhuzamok

Varga Géza: Magyar hieroglif írás

Varga Géza

www.cserepmadar.hu     www.csinyalohaz.hu

Cserépmadár szállás & Csinyálóház imázsvideó