58 A budapesti hun(?) jelvény tájolása, nézete

Ebben a cikkben azt vizsgáljuk meg, hogy milyen irányból kell nézni ezt a régészeti korú leletet: hol van az alja és hol a teteje. A kérdés azért jelentős, mert ettől függ, hogy milyen állásúak a rajta lévő jelek. Mivel a tárgynak a jelek adják a jelentőségét, ezért a megítélését lényegesen befolyásolja a lelet nézete (tájolása). 

A budapesti hun(?) jelvényről A székely rovásírás eredete és a Magyar hieroglif írás c. köteteimben is hírt adtam már. A jelvényt én adtam le egy letéti szerződéssel a Magyar Nemzeti Múzeumba. Ez a cikk az ezt követő sajnálatos múzeumi eljárásról (a lelet pusztításáról és rovásjeleinek letagadásáról) tájékoztató cikksorozat része. 

Az elmúlt években tapasztaltak alapján úgy tűnik, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum, vagy egyes munkatársai nem a letéti szerződés korrekt teljesítésén (a lelet tudományos igényű leírásán és publikálásán), hanem mintha a magyar íráshasználat e fontos emlékének letagadásán és pusztításán, sőt a wikipédiás szócikkének kitöröltetésén dolgoznának. Talán azért teszik ezt, mert nem szeretnék, ha kiderülne, hogy a magyarságnak saját írása, pláne hieroglifikus írása volt már a hun(?) korban is? Ha igen, akkor annak ellenére tartanak ki e nem túl rokonszenves dogma mellett, hogy a székelyek szó- és mondatjeleiről már Veit Gailel is hírt adott. Az utóbbi közel 50 év kutatási eredményeként ennek a szójeles írásunknak a tankönyvszerű leírását is elkészítettem. Ezért aztán a zászló nem a potenciális könyvégetőknek áll. Ha nem vezetik be a könyvégetést és a totális cenzúrát (az internet korában erre nem sok reményük lehet), akkor a magyar kultúra gyilkosainak semmi esélye.

A cikksorozat többi elemét a jelen írás legutolsó sorait képező jegyzékben találja meg az olvasó.

1. ábra. A két világháború között kiadott postabélyeg és Zichy Mihály metszete a létező hun-hagyomány (a Tejút-tisztelet) bizonyítéka, amelyből a lelet tájolásának szükségessége következik, ám a múzeumban  erre nem hajlandók figyelni

Talán szokatlan dolog egy régészeti lelet tájolásáról beszélni, különösen, ha annak lelőkörülményei és alkalmazási viszonyai ismeretlenek. Homályban maradt például a sírban való elhelyezkedése, a fej vagy a láb felé való irányultsága és persze a sír tájolása is. Sőt az sem végleges, hogy a jelvény egy sírból került-e elő. Csupán feltételezés a tárgy és párhuzamainak törött volta, valamint a rajta lévő rovásszöveg alapján, hogy sírmellékletről lehet szó. Ismert pogány szokás ugyanis egyes temetkezési mellékletek eltörése a sírba helyezés előtt. 

A budapesti hun(?) jelvény esetében azért nyílik mód a tájolás kérdésének felvetésére, mert a rajta lévő északi sarok rovásszöveg kétségtelenül egy égtáj-megjelölés. A lelet elkeskenyedő alsó részén lévő sarok szójel (amit a jeleinket nem ismerő múzeumi "szakértők" sormintának tekintenek) a hegyekből alkotott lépcső ábrázolása, aminek a képi tartalma is az északi sarokra utal (a székelyek szerint a havasok csúcsán lépdelve lehet eljutni az égbe). Ebből következően a budapesti hun(?) jelvény temetési kellék lehetett, amennyiben a holt léleknek mutatta a túlvilághoz, az Istennel azonos Tejúthoz vezető utat. Ezt erősíti meg az a tény is, hogy a tárgy és tucatnyi párhuzama kivétel nélkül törött. A temetéskor ugyanis megmutatták a halottnak ezt az útirány-jelzőt, majd a sírba helyezés előtt gondosan eltörték, hogy a holt lélek vissza már ne találjon a segítségével. 

Ilyen értelemben tehát vizsgálható a lelet tájoltsága. Lehetőség mutatkozik a tárgy és az azt hátrahagyó kultúra esetében annak összehasonlítására, hogy az égtájak rangsorolását miként gondolták, volt- e rangsor az égtájak között. A tapasztalható párhuzamok segíthetik korszakba sorolni a tárgyat és azonosítani az azt előállító és felhasználó kultúrát. Ezt a jelekre alapozott munkát nekünk kell elvégeznünk, mert a múzeum vagy nem hajlandó figyelembe venni a legfontosabb szempontokat (például a tájoltság kérdését), vagy a szakmai-etikai hiányosságai miatt nem képes rá. Mintha a latinon kívül nem ismernének más írást, de a latin jeleket sem ismerhetik jól - hiszen sem latin AK monogram, sem M betű nincs a tárgyon.

Ha tudjuk, hogy a tárgynak az a helyes nézete, ahonnan szemlélve a jelei értelmes olvasatot adnak, akkor feltűnő, hogy Tomka Gábor csak a feje tetejére állítva elemzi a jelvényt. A főigazgató-helyettes úr sajnálatos módon csak abban a nézetben (a feje tetejére állítva) volt hajlandó nézegetni a tárgyat, amelyben a jelsora érthetetlennek bizonyult (szerinte "rontott latin M" van rajta), ugyanakkor a jól értelmező nézetet (a rovásírással írt Északi sarok mondatot) nem is tárgyalta. Az általa választott nézetből egyedül a „sormintában” alkalmazott latin V betű négy példányát ismerte fel (azt is rosszul). Azt azonban nem magyarázta meg, hogy mi értelme lenne a latin V betűt ilyen módon négyszer egymás fölé rajzolni? S azt miért felejtette el, hogy ha ezt a V betűt megfordítjuk, akkor a székely írás „s” sar(ok) jelét látjuk? Nyilván nem ismeri, vagy nem akarja ismerni a rovásjeleket. Pedig ez esetben arra is magyarázatot találunk, hogy e hegyet ábrázoló „sarok” jeleket miért rakták egymás fölé (a Magyar hieroglif írás c kötetem 243. oldalán ezt is tárgyalom). Ez egyébként egy ismert, jelentést hordozó ősvallási ábrázolás, Tomka Gábor is bizonyára találkozott már vele a tanulmányai és a munkája során. Ha a főigazgató-helyettes úr a talpára állítva azonosította volna a jelvény jeleit és rendelkezik a szükséges írástani tudással, akkor mind a hét elemi jelet azonosíthatta volna és egy értelmes „északi sarok” olvasathoz juthatott volna. Ez egy temetői útjelzőnek szánt mellékletre illik is (mert északon volt az ősvallás túlvilága). Egybevágott volna azzal is, amit Tomka Gábor helyesen feltételez a leletcsoportról, hogy a rokon leletek temetőkből kerülhettek elő. Vagyis egy tudományos igényű leíráshoz, amire a múzeum szerződésben vállalkozott, mindkét nézet elemzése szükséges lett volna. Ha a múzeum nem vállalkozott a kifogástalan olvasatot adó nézet elemzésére, de ragaszkodott a szerintük is "rontott", valójában sohasem létezett latin M fantazmagóriájához, akkor az csak a szakértők nemzet- és tudományellenes prekoncepcióit jellemzi, a tárgyat nem.

2. ábra. A budapesti hun(?) jelvény fényképe a Magyar Nemzeti Múzeumban történt barbár lereszelés előtt (balra) és a jelvényről a lereszelés után a múzeumban készített rajz (jobbra); a fényképen fent az éSZAKi szó szerepel betűzve, alatta a sarok szójele; a sérült leletről készített grafikán Tomka Gábor, a múzeum főigazgató-helyettese egy latin M betűt vél látni a lelet itt alsó, megvastagodó részén, amiből Mária-kultuszra következtetett, a sarok szójelét pedig sormintának gondolta

A tárgyat kibocsátó kultúra azonosításához felhasználható egy Ipolyi Arnold püspök által közölt adat is. Azt írja ugyanis, hogy a székelyek, ha meg akarnak emlékezni Attiláról és Csabáról, akkor a Tejútra tekintenek. Hozzátehetjük: a hun eredetű székelyek, akik Attila halála óta élnek Erdélyben, nyilván azért néznek a Tejútra, mert ott, az Isten közelében volt a hun túlvilág, ott vélték megtalálhatónak az elhalt ősöket. Csaba vitézei is a Tejúton érkeztek a megsegítésünkre, ha arra szükség volt (1. ábra). Ez az adat tehát a hun korra tereli a figyelmünket, akkor (vagy a hun világnézet továbbélésének időszakában, a pogány vallás használatának idején) készülhetett a jelvény.

Ez azért fontos, mert a budapesti hun(?) jelvény leírásában jelenleg nincs egyetértés a régészek között sem s a legnagyobb vita éppen a lelet korát illetően bontakozott ki. Amikor a tárgy a tulajdonomba került, öt régésznek is megmutattam s ők egybehangzóan hunnak, vagy hun korinak határozták meg. Ezt a hun kori származást rögzítette a Magyar Nemzeti Múzeummal kötött letéti szerződésünk is, amelyet a főigazgató írt alá. Ebben a múzeum azt vállalta, hogy kiállítja a tárgyat és ír róla egy tanulmányt valamelyik tudományos folyóiratba. Később azonban a múzeum visszatáncolt és most azt állítja, hogy a letéti szerződés csak az én véleményemet tartalmazza. Ez persze csak az egyik valótlan állítása a múzeumnak a sok közül, mert én mindig a régészek álláspontját ismertettem a kiadványaimban. Az említett szerződést is a múzeum fogalmazta, miután hónapokig volt alkalma tanulmányozni a leletet. Egyébként is miféle szerződéses eljárás lenne az, amivel a szakmailag egyedül kompetens múzeum nem ért egyet az aláírása után nyolc évvel?  

Jellemző a múzeum inkorrektségére az is, ahogyan eljártak a korszakolás során, amelynek eredményeképpen a jelvényt fiatalabbnak határozták meg. Nem az eredményét vitatom (bár ezt illetően is vannak kétségeim), hanem az eljárást, amelyben a múzeum tudatosan megfosztott egy nagy valószínűséggel hun kort bizonyító adattól. Javasoltam ugyanis a múzeumnak, hogy kérjék ki Hadháziné Vaday Andrea régész véleményét a lelet koráról, mert ő egyike volt azon régészeknek, akik hunnak, vagy hun korinak mondták. Ő volt az egyetlen, aki ehhez kitűnő, ellenőrizhető szakmai alátámasztást is adott. Nekem azt mondta ugyanis a főnöke, Bálint Csanád régész jelenlétében, hogy az avar kor előtti rögzítési eljárás (a még olvadt rézlemezbe nyomott vastű) miatt kell ezt római, vagy inkább hun kori tárgynak minősíteni. Hozzátehetem, hogy az újabb korokban már fúrt lyukba ütötték bele a vastűt. Ez utóbbi eljárás nem eredményezett szilárd rögzítést, ezért a tucatnyi párhuzam többségéből már régen kiesett a tű. A budapesti hun jelvény esetében azonban szilárdan rögzült a rézlemezben a vascsonk maradéka és a Vér Sándor által végzett mikroszkópos vizsgálat a két fém olvadt állapotban történő összeforrását állapította meg. Azaz, ha Vadai Andrea álláspontja igaz, akkor a jelvény hun kori, de ezt a múzeum nem köti az orrunkra.

3. ábra. Hadháziné Vaday Andrea szakvéleményének a legfontosabbat, a korszakolást nem tartalmazó, aláírást nélkülöző kivonata, a múzeum csak ennyit volt hajlandó volt velem közölni a szakértő szakvéleményéből, aki korábban hun korinak mondta a jelvényt

Nos, a múzeum a javaslatomra felkérte Vaday Andreát egy szakvélemény írására, de arról én csak egy aláírás nélküli, gépelt múzeumi kivonatot kaptam, amelyből hiányzott minden utalás a lelet korszakba sorolására. Ez azért volt különös, mert hiszen éppen ezért a kormeghatározásért fordultunk a régésznőhöz. Arra lehetett számítani, hogy a szakértő nem feledkezik meg a legfontosabbról, a korszakba sorolásról és a dolgozatban is megismétli a korábbi véleményét. Van tehát egy különös ellentmondás, aminek csak egy magyarázatát találom. Ha a múzeumban fontosnak tartották, hogy a jelvény hun kori voltáról ne legyen dokumentumom, akkor érthető, hogy miért nem kaphattam meg az eredeti, aláírt és korszakba sorolást is tartalmazó szakvéleményt, csak annak egy kiherélt kivonatát. Megpróbáltam megkeresni Hadházinét a kérdés tisztázása végett, azonban azzal hárított el, hogy a továbbiakban nem kíván ezzel foglalkozni.

Azóta is ebben a stílusban folytatódik a lelet "feldolgozása" vagy néha inkább a meghamisítása és letagadása. Tomka Péter győri régész a múzeumban barbár módon lereszelt felületű jelvényt ládika-veretnek minősítette és az AK monogramot olvasta el rajta (a talpán álló tárgyat helyes nézetből szemlélve). Erre hivatkozva a múzeum vissza akarta adni a lereszelt felületű leletet, mondván, hogy nem régészeti korú tárgyról van szó. Úgy kellett őket a kötelező érvényű szerződésünkre emlékeztetni. Újabban a győri régész fia, Tomka Gábor szerint ez egy szíjvég, amelyiken az M betű szerepelne, amit a feje tetejére állított tárgyon feltételez (1. ábra, jobb oldali grafika). Hadháziné Vadai Andrea szerint ez egy lószerszámveret. 

4. ábra. Párhuzamos leletek az Ak, a nagyon nagy ügy "Heraklész, a nagyon nagy folyó" olvasatú hieroglifikus szöveggel; az istennel azonos folyó a Tejút - tehát ezek a morvaországi és dél-dunántúli jelvények is a Tejútra (az északi sarokra) mutatnak

A kóbor ötleteknek ez a kavalkádja és az írástörténeti képtelenségek kinyilatkoztatása azért gond, mert a letéti szerződésben a múzeum azt vállalta nyolc évvel ezelőtt, hogy megjelentet róla egy dolgozatot valamelyik tudományos folyóiratban. Egy dolgozat ugyan megjelent azóta egy magánkiadványban Tomka Gábor tollából, de korántsem beszélhetünk tudományos igényességről. Szinte minden jellemző tekintetében súlyos kifogások merülnek fel. A legnagyobb eltérés - a nagy szórást felmutató korszakoláson túl - a tárgyon lévő jelek értelmezésében van, mert a múzeumi "szakértők" nem hajlandók a latinon kívül más írásrendszer létezését figyelembe venni. A múzeum főigazgatója a hivatali helyiségében tartott személyes megbeszélésünk során megígérte, hogy kikéri a tudományos tanács véleményét a jelekről. Pillanatnyilag erre várunk. 

Valójában a budapesti hun(?) jelvény korszakba sorolása okozza a gondot. Ez nem az én dolgom, mert nem vagyok szakember, az azonban baj, ha a "szakértők" eljárásának szakmai és etikai hibáit én is észreveszem. Már pedig észre lehet venni, mert amit Hadháziné Vaday Andrea szakvéleményével műveltek, az a legkevésbé sem etikus és a feltételezett M betű, vagy a latin betűs AK monogram sincs sehol. Érteni vélem persze a megdöbbentő ügymenet okát. Ha a múzeum elismerné, hogy ez egy hun kori tárgy (ahogyan azt korábban öt régész is állította és ahogyan az a múzeumi letéti szerződésben is szerepel), akkor a rajta lévő magyar nyelvű rovásszöveg elsöpri a hamis finnugrista őstörténeti képet, amelynek legfontosabb célja a hun-magyar azonosság tagadása.  Ez a hazugságrendszer újabban a genetikusoknak köszönhetően megingott és viták kereszttüzébe került. Az írástörténeti bizonyítékok figyelembe vétele perdöntő lehetne, ha a közpénzen tartott múzeológusaink hajlandóak lennének végre igazat mondani.

A múzeum jelenleg Tomka Gábor tanulmánya alapján XV. századi szíjvégnek tekinti a tárgyat és ennek megfelelő helyen is állítják ki. Erdélyi István és Ráduly János rováskorpusza, A Kárpát-medence rovásfeliratos emlékei a Kr. u. 17. századig ugyanakkor az első hun kori rovásemlékként tárgyalja ezt a jelvényt. Nagyon nem tetszhet ez a lelet valakiknek a múzeumban, mert a wikipédia magyargyűlölő szerkesztői egy múzeumi levélrehivatkozva, hazug ürügyekkel, nyom nélkül kitörölték még a tárgyat leíró szócikket is. Pedig - elvileg - a múzeumnak és a wikipédiának is a tájékoztatás lenne a feladata s nem a tények letagadása vagy elhallgatása.

Áll tehát a bál, folyik a magyar kultúremlékekről hírt adó szócikkek tervszerű és - a wikipédia-szerkesztők szerint - a múzeumból irányított pusztítása a világhálón. Ezért szükség van minden adatra, ami a vitatott kérdést  (a lelet korszakba sorolását és feliratának olvasatát) eldöntheti. Szükség van a vitáról tájékoztató cikkek megosztására is, mert ez a finnugrista társaság csak a nyilvánossággal való szembesítés esetén rendelheti hátrább az agarait.

Ezért is örültem meg a Kelet Kapuja folyóiratban Erdélyi István és Benkő Mihály tollából származó A xiongnuk régészeti kutatása Mongóliában a legújabb eredmények tükrében c. cikk egyik megállapításának. E szerint "a mongóliai ázsiai hun sírokra egyértelműen jellemző északi tájolás, sok esetben jellemző Attila korának (i. sz. V. sz. első évtizedei) gazdag, etnikai szempontból nem meghatározott temetőire is (vö. Botalov 2013, 88 sk.)". 

Ez azt jelenti, hogy a hunok nem a felkelő Naphoz, hanem a túlvilághoz (az északi sarok és a Sarkcsillag között ívelő, Istennel azonos Tejúthoz) igazították a sírjaikat, mert ott sejtették a hun mennyországot és oda irányították a halottaik lelkét is. Az egyezés ténye támogatja az "északi sarok" olvasatomat, valamint Erdélyi István régész álláspontját is, miszerint ez egy hun kori tárgy. Egyúttal persze a hun-magyar azonosság álláspontját is alátámasztja. 

Kérdés, hogy szól-e ehhez bármit is a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos tanácsa?

Varga Géza

A veleméri Csinyálóház egy különleges őrségi szálláshely

Amennyiben a kedves olvasó úgy véli, hogy meg kell vitatnunk a fenti cikkben, vagy cikkekben olvasható álláspontokat, esetleg csupán támogatni kíván a kutatásaim folytatásában, akkor erre kitűnő lehetősége mutatkozik, ha meglátogat Veleméren és nálam nyaral a Cserépmadár szállás Csinyálóház nevű portámon.